A hátasom hangtalan rogyott mellém. A tarackból kilőtt durva golyóbis letarolt embert és állatot egyaránt. Gyászoltam csendben, sokszor harcolt velem együtt, nem egyszer mentette éltem. De a kezem nem állhatott meg, alóla maradék felszerelésem kicibálnom létem szükséglete volt. Kardom addig a bajtársam kezeire bíztam, aki a sekély töltés falának dőlve igyekezett szurony-döfte sebét elszorítani, míg a felcser időt tud szakítani rá.
Az apátságnál kezdődött, ahol menedéket kaptunk az abbé kegyelméből. No meg avégett, minekutána a szent emberek is megsínylették az új despota kemény kezét és feltörekvő kegyenceinek mohóságát. Nem meglepő ezáltal, hogy a rebellis tartományok mellé álltak, még ha ezt csak titokban is tehették.
Az Uralkodó kémei mindenütt ott sündörögnek. Lelepleztek minket, mielőtt az új-skóciai területekről megérkezhettek volna az ott gyülekező, támogató seregeink. Az ezredünk maradéka magára lett utalva. A lovasságunk, aminek én is tagja vagyok, már csak három szakaszból áll. Az íjászok a húrokat szárítják, az állandó eső szétrohaszt mindent, felszerelést, kard vasát, embert egyaránt.
A szamarak jeleztek először. A párás reggelbe hasító riadt ordításuk életet csiholt a kimerült őrökbe, felverték a szerte sarkokban pihenőket. Nem volt idő azzal törődni, mi lett a kiküldött járőrökkel, tudtuk, lelepleztek minket. A hosszú nyeleken lobogó címeres zászlók, melyek alatt nemrég még együtt lakomáztunk, felvonulásokon vettünk részt, haramiákat vállvetve űztünk, most a szenvedést és a véget ígérve csattogtak a felénk tartó fegyverek felett.
A szerzetesek nem panaszkodtak, elfogadták sorsukat, máshol kell újra kezdeniük. Ha eljutnak akár bárhová is. Rejtekutat mutattak, a föld alatt, szűk, dohos, omladozó, de kivezet az apátságból, melynek védelmére nem vagyunk elegen. Ami holmi menekíthető volt, már összekészítették, utolsó pillanatig mentve a szellemi és spirituális értékeket is. A szekerek az épületeket övező alacsony falon kívül, sűrű növényzetbe rejtve, a titkos út kijáratánál várakoztak.
A gyalogságunk egy százada, tudván, számukra nem sok esély maradt, feltartóztatta az Uralkodó sokszoros túlerőben lévő, jól felszerelt, pihent seregeit. Melyet az apátság melletti kiserdőből lecsapó, vakmerő és elszánt, de létszámban karcsú könnyűlovas rohamunk nemigen lassíthatott. Mégis elég időt nyertünk, kardjaink villanása, a nyomukban keletkezett vér és zűrzavar megadta, hogy az ezred nagy része és a szerzetesek zöme kijuthasson a dombvidék szurdokaiba.
Kikeveredvén a csata sűrűjéből, utánuk vágtattunk. Huszonketten kevesebben, mint ahányan az erdőből rájuk zúdultunk. Nagy seregüknek több idő kell felfejlődni, reagálni. Az új udvari talpnyalók sem értenek igazán a hadászat művészetéhez. Ebbe az esélybe kapaszkodunk. Erőben, utánpótlásban bizony nem vagyunk mérhetők a megalkuvásban menedéket kereső középuraságok által hűségzálog gyanánt küldött bandériumokhoz és javakhoz.
Nem volt ez mindig így. Hatvan nyara sincs, hogy a Mindenható adta világ ezen szegletét birtokunkba vettük. Apáink, nagyapáink magukkal hozott eszközei jórészt megsemmisültek a természet csapása által, így mindent újra kellett kezdeni. Még azt is elvesztettük, mit civilizációnk egyszer már megszerzett. Csak a tudás maradt, egy része, de az is mi végre? Nem mintha számítana, a tudományokat hordozó társaink haltak meg először, addig féltett és rejtegetett eszközeik pusztítás áldozatai lettek vagy örökre eltűntek. Hiszen a tudatlanságon könnyebb uralkodni.
A kanyonokban, köves, meredek domboldalakon, szűk barlangokban nehéz a maradék állatokkal előre jutni. A nagyobb szekereket is el kellett hagynunk, éghető részeiket az esti, kicsiny és rejtett tüzekhez használtuk fel. Csak a szakadék menti csapások keskeny, egyenetlen szélű ösvényén elboldogulni képes málhás kocsikat tarthattuk meg, amikhez egy-egy igavonó is elegendő volt. A többi holmit elosztottuk magunk között. Alattuk görnyedve jutottunk egyre előrébb.
A tél beállta előtt el kell jutnunk szövetséges területre, különben elvesztünk. Élelmünk fogytán, s bár sok gyümölcs és természet adta egyéb ajándék esik utunkba, de nem ismerjünk mindet. Nem egy társunk maradt hátra, kövek alatt, gyors szertartással örök útjára engedve.
Az Uralkodó előőrsei be-be érnek minket. A főseregtől elszakadva, könnyű felszereléssel csapnak le ránk. Eddig mindig sikerült visszaverni őket, de tegnap beszorítottak egy katlanba. A szerzetesek a kiutat keresik, mi addig a hevenyészett állásokat erősítjük meg, földsáncot építünk és kihegyezett karókat verünk le.
Hideg van, de már nem kell rejtegetni a tüzet. Rárakhatunk mindent, ha innen kijutunk, a magasba szökő gerinc mögött ott a rengeteg. Rejtek és fa egyaránt. Ha pedig nem sikerül, akkor úgyis mindegy. Jönnek elpusztult lovamért is. Ma este, hosszú idő óta először, s talán utoljára, lakoma lesz.
A tüzek már égnek. Az alkony leszállt és szemközti dombhátak megtelnek az ellenség seregeivel. Táboraikat a halál apró, lobogó fénypontjai jelzik. A kürtök szólnak, hangjuk kísértetként száll a sűrűsödő éjben. Eszünk, kevés beszéddel, elszánt lélekkel. A mi kürtjeink a bensőnkben szólnak. Készülünk a hajnalra.
A történelem ismétli önmagát. Újra és újra, mindenütt, ahová az ember eljut valaha is. Tudom jól, mert zaklatott pihenőidőkben, mikor a sebek kínjától aludni nem lehetett, elmém szakadozott régi könyvek olvasásával és naplóm írásával foglaltam le. Óvón az őrület, a feladás ellen. Nem mintha reménykednék benne, valaha is olvassa majd valaki ezen sorokat, mégis viaszos papírba tekerem, erős bőrszíjjal átkötve.
A málló gerincű, kincset jelentő irományokat a legkisebb málhás szekérre csempésztem fel az abbé csendes jóváhagyásával. Kezembe veszem az egyiket. Réges-rég íródott mind, még a Földön, a lassan legendákba süllyedő anyabolygón, ahol most 2314-et jegyezne a kalendárium, ha maradt volna még ott élő lélek a Menekülés után.
A három hold fénye beragyogja a papírról életre kelő, tovatűnt álomvilágot.