Üveg arc

A Kiválasztottak között voltam. Már hosszú ideje a Főnöknek dolgoztam, mikor különös feladatra egy nyolc fős csapatba hívtak. Azonnal indulnom kellett, félbe hagyva mindent, nem értesíthettem senkit. A munkát az UD2334 nevű bolygón kezdtük. Nem ismertünk senkit, utasítás szerint nem beszélhettünk, nem érinthettük egymást. Nem értettem a munka lényegét, az UD2334 kietlen tájként tűnt fel, fehér homok terítette be a sík felszínt, napja fehéren világított. Főnök a második napon felsorakoztatott minket, elmondta, feladatunk, hogy a homokból kiássunk minden lehetséges törmeléket, azokat gondosan megtisztítsuk. A másik része munkánknak, megtalálni, mi áll össze belőlük… Érdekes… Társaimra néztem, ugyanolyan kételkedő tekintettel néztek vissza, a feladatnak semmi célját nem leltük még. Kényelmetlenül kezdtük, térdelve kotortuk a homokot. Olyan puha, lágy és simogató volt, mintha élne. A szemcsék lebegtek, hullámzó, ringató érzés, már értettem, miért nem szólalhattunk. Az UD2334 napja sohasem nyugodott, alvásra nem is volt szükségünk, az egész utazás olyan volt, mint egy álom. A homok nyugtató hullámzása feledtette fáradtságunkat. Meglepően sok darab került elő, az egészen kicsiktől a nagyon nagyokig, azokat külön rakodtuk. A munka természetesnek tűnt, gondolataink, érzéseink összekapcsolódtak. A tizedik napon nem találtunk többet. A fényesedő nap alatt álltunk, a homokszemcsék vakítóan csillogtak. Balra tőlem egyikőnk térdre ereszkedve egy darabot kezében fogva tenyerével dörzsölni kezdett, a finom, fehér hártya alatt egy formátlan üveg tűnt fel. Társam orrához emelte, ránk mosolygott, gyengéden tette le. Kíváncsian nyúltam a másodikhoz, óvatosan lesodortam a borítást, üvegdarab, baba hintőpor illatára rámosolyogtam a többiekre. Gyorsan haladtunk, aznap minden csonk tiszta lett. Mikor napunk hirtelen pulzálni kezdett, egyenletes búgó hang közelített, hanyatt dőlve elaludtunk. Mindegyikőnk ott ahol épp volt. Villogó napról, fehér homokról, lebegő üvegcsonkokról álmodtunk, az üvegdarabok ütközéséről, éles koccanásról, gyors rendeződésről, melynek végén egy üveg szobor nézett ránk kedvesen, üveg szemeivel, halvány üveg mosolyával. A búgás hiányára ébredtünk, napunk alig világított, gépiesen raktuk össze a darabokból az arcot. Egyre nehezedett karunk, testünk merevvé vált, lábunk alig mozdult. Álmunkban látott üveg arc olyan erővel nézett, állni sem tudtunk, görcsben feküdtünk, azt hiszem aludtunk, talán mindvégig. A Főnök kemény hangjára ébredeztünk, űrhajónk ajtaja kinyílt, sorban léptünk be, becsatoltuk magunkat, gyorsan repültünk, megszólalni nem tudtunk, de nem is szabadott.

Már itthon idegenként, álmodozva néztük az embereket, sokáig tartott ez az állapot. Az itthoniak úgy hitték, az utazás viselt meg minket, de nem volt szavunk elmondani, amit éreztünk. Egy hosszú, gépiesen telt napom után korán aludtam el, de álmomat azóta sem felejtem. Minden éjjel a szépséges mosolyú Üveg arc jelent meg, de akkor éjjel az áttetsző csillogás helyébe lassan, fokozatosan álla jobb szélétől matt bőrszínű réteg vált ki, a pofacsontra, a szeme köré, a homlokrára terjedt… és az a baba illat! Alvó, elsőre merev arc csodálatos nyugalma, körötte a rózsaszín fény, a hintőpor illata feledtette szomorúságomat. Hirtelen megremegett arcizma, aggódva figyeltem, csukott szemmel rajtam mosolygott. Szóltam hozzá, ki vagy, mostmár mondd, ha itt vagyok! Hirtelen kinyitotta szemeit, mélyen a szemembe nézett. Mosolyogtam. Ő olyan játékosan, vidáman nevetett, hogy derűje behatolt szívembe, együtt kacagtunk, mikor hirtelen komolyabb lett. Lassan nyílt ajka, zengő visszhangon csak ennyit mondott: Köszönöm.

A reggeli napsütésben az utcazaj, az autók dübörgése új erővel hatottak, lelkemben öröm, nyugalom, testem könnyű lett. Soha többet nem álmodtam Róla, de hiányát nem éreztem.