Üveggolyók

Hosszú idő után először láttalak sírni az éjjel. Szelíden csillogó szemeidből a könnyek lassú sodrású patakokként mosták arcod, és úgy hulltak alá, mint a gyöngyök, ha leejti őket az ember. De nem gurultak széjjel, mint kiszakadt zacskóból az üveggolyók. Takaród fogadta magába a megszökött cseppeket.
Már napok óta nem kérdeztelek, s te sem kérdeztél engem az aznapi történések ezerszínű kavalkádjáról. Fáradt voltál. Fáradt voltam. Mintha láthatatlan kezek emelte fal állt volna köztünk, s mi makacsul jártuk a magunk érdekből felépített útját, véletlenszerűen mindig kikerülve azt a falat, egészen tegnap éjjelig.
Te vetted előbb észre. Azután rájöttél mennyire más volt ezelőtt minden. A kiszínezett, közösen megformált valóság színei megfakultak, s megszürkült képek váltották fel mindet. A dalok, melyek egykoron vidámságról árulkodtak, mintha gyászzenékké változtak volna.
Beszélni szerettél volna velem, és én is szólni akartam hozzád, de vagy te nem találtad a fontos szavakat, vagy én nem tudtam kifejezni magam érthetően. Elsuttogtam volna, mennyire akarom, hogy újra a régi legyen közöttünk minden, de kiszaladtak fejemből a mondatok és szavakká gurultak szét, mint azok a bizonyos üveggolyók a kiszakadt zacskóból.
Kapaszkodni akartam valamibe, és kapaszkodtál te is. Konokul hittem benne, hogy én vagyok az, nem vettem észre a jeleket. Még akkor sem, amikor néhány percnyi szótlan egymásratekintés után megszólaltál:
-Meg kell tennem.
-Hát tedd! – annyira természetesen ejtettem ki a választ, mint aki biztos volt benne, hogy innentől fogva csak jó történhet.
Ma értettem meg csak igazán.
Az éjszaka nyugalmát reggelre felváltotta a viharos eső-szél szövetség.
Álltál a küszöbön. Elázott faleveleket sepert be lábaid mellett a szél. Apró motyód szorongattad, és fájón néztél körbe. Meglehet, lefényképezted fejben az otthon minden fontos részletét.
Szemeid újra könnyezni kezdtek. Patakokká váltak, melyek ajkaid ívén megpihenve néhány pillanatra rohantak tovább. Mélybehulltak a cseppek -s tudom, talán képzelgés az egész-, de mintha akkor szanaszét gurultak volna, mint az üveggolyók, az előszobán át, végig az egész házon.
Dudáltak.
Szemeimbe néztél, s alig hallhatóan kimondtad:
-Viszlát!
Meredten álltam. Szavakat kerestem, de a szám néma maradt. Nem nyíltak meg ajkaim a hallgatás fogságába esve.
Láttam, ahogyan törékeny alakod eltűnik a szélzilálta bokrok és fák tarkította úton.
Nem tudom, mit hoz a holnap. Talán szembejössz velem az utcán, és rámmosolyogsz vagy bekopogsz az ajtón, mert visszatértél; talán igen… Meglehet, Te nem érzed, de hiányzol, mint eldobott gyermeknek az anyai ölelések, mint elgurult üveggolyónak a többiek, hogy teljes legyen a játék…