Vacogó lélek

Csendesen csepergett az eső. Gyermekkorában ilyenkor, december táján, szelíden egymásra hullott a dús, fehér felhőből a kristályszemcsés hópihe. A természet megengedte, hogy a földi halandók gyönyörködjenek a hó fedte tájban, ami karácsony estéjén, nem lehűtötte, hanem felmelegítette az emberi szíveket.

Magányosan pokrócába csavargózva ült hideg szobájában Sára, nem volt kedve befűteni a kályhába. Ha most eltüzeli csekély összevágott tűzifáját, akkor holnap újra fázni fog. Törékeny, beteg testének nem volt már ereje fahasogatásra, a szomszéd meg csak ígérte, hogy összevágja a ház udvarán lerakott adományfát, de soha sem ért oda. Ő nem fázik az igaz és nem érzi az asszony didergését, akit lassan már csak kutyája tud felmelegíteni, ha melléje kuporodik.

A fűtetlen szobában össze-vissza kavarogtak az asszony gondolatai, eszébe jutottak a harminc évvel ezelőtt történtek.

„Már a tv is bemondta, hogy mínusz 30 fok alá csökken a hőmérséklet a városban. Még szerencse, hogy gázfűtés van a lakásban. Sára feltekerte a termosztátot a legmagasabb fokozatba, nem akart fázni a két pici gyerekkel. A férje már napok óta üzleti tárgyalásokat folytat, még telefonon sem kereste őt. Felkapott, ügyes külkereskedő, tudta, hogy a jó üzleteket csak személyes találkozók alkalmával lehet megkötni. A konzervgyárak Magyarországon jól és olcsón termelnek, a gépek ontják a befőtteket, ivóleveleket és a paradicsomos termékeket. Szovjetunió északi részén viszont kevés gyümölcs és zöldség terem a zord időjárás miatt. Nincs alapanyaguk, amit konzerválhatnának. A kereslet viszont óriási a nagy népsűrűség miatt, önellátással nem tudják ellátni e népes országot élelmiszerrel.

Karesszel két évvel ezelőtt indultak útnak egy vidéki nagyvárosból Moszkvába óvodás lányukkal együtt. Hat hónapra tervezték kinn tartózkodásukat, de mindig arrébb tolódott a hazautazás időpontja. A második gyermekük már itt fogant és tavasszal itt csodálkozhatott rá a világra. Ő szláv nevet kapott, Szonjának keresztelték. A hetedik emeleti másfél szobás garzon nem ideális hely gyermeknevelésre. Kora ősztől az emberek beszorulnak a lakásba, itt már október elejétől kezdődnek a csípős fagyok és április végéig is eltart olykor a hosszú tél. Még jó, hogy az orosz nyelvismerettel nincs gondja az asszonynak. Otthon nyolc évig tanulta ezt a nyelvet, így nem okozott gondot neki az orosz emberek megértése. A tv nézés és a rádióhallgatás volt az egyetlen kikapcsolódási lehetőség számára. Bár túl sok a politikai műsor, de olykor kedvére való néznivalót is talált a beszélő dobozban. Már gyerekkorában lenyűgözték a régi orosz háborús filmek. Errefelé semmi mást nem vetítenek csak ezeket. Legalább eltereli a figyelmét a gondjairól. Néha olyan érzése támadt, mintha álmodná ezt az egészet. Mit keres ő itt ezerhétszáz kilométer távolságra szülőföldjétől? Miért nem megy már haza? Mi tartja vissza? Érezte, hogy ez nem az ő élete.

Két hete, amikor a férje zakóját tette rendbe a belső zsebében talált egy blokkot, ami egy arany nyaklánc vásárlásáról szólt. Nem tette szóvá, azt gondolta, hogy a közelgő születésnapjára kapja majd, hiszen pár nap múlva lesz 35 éves. Csalódnia kellett, csupán egy konyakmeggyes bonbont kapott férjétől, azt is a konyhakredenc pultján találta meg születésnapja reggelén rajta egy cetlivel, amin ennyi állt csupán: „Születésnapodra Karesztől”.  Férje korán elrepült Kijevbe, mert oda szólította a munkája. A múltkor, amikor mosásra készítette elő férje ingeit az egyik gallérján piros rúzsfolt nyomát vélte felfedezni. Ekkor kezdett el gyanakodni. Ő nem használt rúzst, otthonra a négy fal közé minek kenne magára. Máshová meg nem járt. Szóvá azonban nem tette az urának. Nem akart még több bajt magának, így is pokolnak érezte az életét, nem akart még több idegességet. Magában azért nagyon őrlődött. Itt van a világ végén majdhogynem egyedül, mert a gyerekek még nagyon kicsik ahhoz, hogy velük bármilyen gondját meg tudná beszélni. A férje alig van itthon, ha olykor mégis otthon tartózkodik, akkor pedig bezárkózik a szobájába és alszik.

Mint a hegy mélyében a vulkán, amikor éppen kitörni készül úgy gyülemlett a fiatal nőben a keserűség, a düh, a tehetetlenség. Egyéb sem történt az életében, mint az ismétlődő házimunka, a gyerekek utáni rendrakás. Vágyott már arra, hogy férjével együtt elmenjenek valahová kettesben. De sajnos a párjának nem volt igénye arra, hogy kettesben legyenek. Ő külkereskedő lévén sokat utazott a világban.  Az egyik ilyen hosszú kijevi kiruccanása után válókereset levelet hozott a postás Sárának. Leült a konyhakredenc mellé a kedvenc hokedlijére és megállás nélkül potyogni kezdtek a könnyei. Megvilágosodott benne a sok apró, figyelmeztető jel. Egy orosz nő lett az ellenfele, akivel nem kívánt harcolni. A válóper lezajlása után ott maradt két kicsi gyerekkel és néhány bőröndnyi értéktelen holmival. Augusztusban ült fel a „megváltó” repülőgépre és meg sem állt édesanyja vidéki házáig, aki befogadta őket szerencséjére, így ekkor még nem vált földönfutóvá.”

A hazatérés utáni „élet” sem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Egyedül maradt, mint az ujja. Társat nem keresett, nem bízott meg senkiben. Lányai felnőttek, „kirepültek” szárnyai alól és messzire elkerülték őt. A csalódott asszony talpra állni sohasem tudott. Szókimondó ember volt és túlságosan bizalmatlan lett mindenkivel. Senki sem tudta befolyásolni döntéseiben, amelyek visszatekintve olykor helytelennek bizonyultak. Munkával való próbálkozásai sem jártak sok sikerrel. Omladozó otthona kopár falai közt pokrócba bugyolálva, üveges szemekkel nézte a felpattogzott vakolatot és vacogott a lelke. Nem értette, hol rontotta el az életét. Titokban arra vágyott, bárcsak valaki rányitná az ajtót és oldaná magányát. Ajtaja talán már soha nem nyílik ki.