A pincér, mint aki tudja milyen szerelmet szolgál, vörösbort hozott. Magabiztosan töltött majd háttérbe húzódott, a diszkréció fontos dolog, utólag mindig viszonozzák. Még azt is eljátszottam, hogy zavarban vagyok, ezért emlékszem, hogy piros inged duplarácsos volt és hogy fél kezeddel végig a pohár peremén játszottál. Kellett a bizonyosság, hogy nem a félhomály teszi, hogy minden ugyanúgy, csak mintha én is másképp gondolnám, de most igazán. Elmeséltem, hogy egyszer nevetés lehettem a színpadon, levetve földhöz ragasztó szerepeimet. Jól esett újat hallani kilenc év után. Neked is kigyúlt az arcod. A bor, persze.
Aztán adtam egy verset. Fájt, hát kiosztottál. Pofoztuk a szavakat és néztük hogy szédelegnek a fehér abroszon, az egyik a koszos tányérban végezte, a másik a púpos szalvéta alatt és így tovább, mindet könnyű szerrel intéztük el, szinte vidáman röpködtek a sértések, ilyen sem volt azelőtt, hogy azonos oldalon állva.
Aztán gyorsan elmentem WC-re, hogy visszafele meg tudj ölelni. Addigra fizettél, a pincér készségesen jegyezte meg neked, hogy már emlékszik erre a lányra, a múltkor is vele jártál itt. Minek javítottad volna ki, hogy rossz a memóriája. Mert körülöttünk minden és mindenki ugyanúgy csak mi nevettünk, még a színpad elhagyása után is.
Az utcán megöleltél, boldog-szomorúan, már tudtad, hogy kezdődik előröl az egész, talán csak annyi különbséggel, hogy most kevesebb, mint két évet kell várnod, hogy beléd szeressek megint.
1 hozzászólás
Nehéz valamit kommentálni, ami tele van vibráló hangulattal, ahol minden egyes szó a helyén van, ahol egy-egy szó mégis kérdések ezreit veti fel. Talán ezért is csak olvasták eddig a többiek.
Úttörő leszek. Látom magam előtt a megjelenített képeidet, érzem a hangulatokat, roppant jól eltalált műhöz van szerencsém! Gratulálok! 🙂