Vadászat

Lapulok a fűben. Fölöttem a kék ég, s a forró szavannai napsütés. Mozdulatlan fekszem, sokáig szinte nem is lélegzem, szívem is alig dobban. Érzem, ahogy az akarat legyőzi a testet, vérem lassul, pedig majd szétvet belülről az izgalom. Vadászat.
Hosszú-hosszú idő óta végre megint. Szárazság volt és éhség, szomjúság. Ínséges napok jártak a szavannára. Napok, hetek, hónapok… Pusztultak az állatok, s nekünk nem volt mit ennünk; döghúsra csak a keselyűk járnak. De most, hogy ismét zöldell a fű, legelésznek a növényevők, a húsevőknek is juthat valami, s mi sem maradunk éhen.
Csak a legerősebbeknek volt annyi tartalék erejük, hogy kibírják a hosszú éhezést. A gyenge elhullott – de az erős is meggyengült. Bennem maradt még éppen annyi, hogy nekifogjak ennek a kockázatos vállalkozásnak, mely utolsó morzsáit is felőrli majd az erőmnek. Akár az életembe is kerülhet! De ha sikerül, megtölthetem korgó gyomrom, csillapíthatom ezt a mardosó, már-már elviselhetetlen fájdalmat. Vadászat! Eljött az én órám.
Ők még békésen legelésznek, talán válogatnak is – melyik fűszál a zöldebb? – most megtehetik. Figyelmük lankad, dúskálnak a jóban. De az enyém éber, várok és figyelek. Minden idegszálammal rájuk összpontosítok. Felfogok minden kis zajt vagy szagot, ami tőlük érkezik, minden foszlányt, ami róluk szól. Vadászat!
Ez az a perc! Egyetlen hajszállal feljebb emelkedem a talajtól, az izmaim megfeszülnek – lassan, végtelenül lassan közelebb és egyre közelebb araszolok hozzájuk. Már tudom, érzem, melyik lesz a zsákmányom. Magamban már megpecsételtem a sorsát. Vadászat!
Már csak rá figyelek, már csak egy ugrás választ el tőle – még nem vett észre, s mikor majd észrevesz, már túl késő lesz. Neki.
Elérkezett a megfelelő pillanat. Lábaim, mint a végsőkig feszített rugók, kilövik könnyű, áramvonalas testem. Repülök, felé, már nem állíthat meg semmi! De észrevett, s talán egy villanással korábban, mint kellett volna. Nekirugaszkodik, s erre mindenki futásnak ered. Vadászat!
Fekete-fehér örvény a szememben, egymásra tömörülnek, szétválnak, kavarognak a csíkok és sávok, alig tudom szem előtt tartani azt, amelyik az enyém.
A csorda patájának dobogása a fülemben, a futás hangja, a menekülés és az üldözés hangja – a vadászaté!
A vad szaga az orromban, az agyamban, a tömegé, s belőle kiválik az az egyetlen.
Vágtatnak. Az ő ritmusa a testemben, de az izmaimban nagyobb erő, nagyobb ugrás – bennük most mindennél jobban bízom. S a távolság minden ilyen ugrással egyre csökken köztem és közte.
A következő mozdulatsor kell az üldözés vége legyen! Ha sikerül, jóllakom. Ha elvétem, elszalasztom őt, és nincs több lehetőség.
Most kell: ez az a mozdulat, amin eldől a sorsom, az ő sorsa. Élet és halál függ most egy ugrás hajszálán a fejünk fölött. Egyikőnknek vesznie kell. Ez a kegyetlen szavanna törvénye; ez a vadászat.
Elrugaszkodom, végső erőfeszítéssel, most repülök, már érzem, ahogy a véknyába mélyednek hófehér, tűhegyes szemfogaim, s azután sorban a többi is, érzem a vér ízét a számban, s a húsét, igen, a húsét, amire olyan régen vágyom már!
Aztán lezuhanok, nekicsapódom a földnek, s lecsukódó szemem sarkából még látom, ahogy elvágtázik, s fekete-fehér csíkjai beleolvadnak a csorda forgatagába.

(2006. augusztus 13-14.)