II.
A terepjáróban négy férfi ült és egy szálkás szőrű vizsla. Lassan közelítettek a határ felé. A kocsit, egy a negyvenes éveinek végét taposó, izgága, enyhén kopaszodó, szakállas férfi vezette.
Ő is és a másik három társa, de még a vizsla is fegyelmezetten, hang nélkül várakoztak. A vámtiszt és egy határőr már ismerősként üdvözölte őket.
– Hány darab fegyverük van?- kérdezte vámtiszt.
– Három,- válaszolt készségesen a vezető. – három sörétes. – Légy szíves Ottó, a kesztyütaróból, add ide az engedélyeket. – Félix, te meg nyisd ki a csomagtartót – szólt hátra a közvetlen mögötte ülőnek. A Félixnek szólított magas, negyvenes, feltűnően jóképű, izmos férfi felnyitotta a terepjáró ötödik ajtaját, amely a tágas csomagteret zárta, és a nyugtalankodni kezdő vizsla mellől, előhúzta a gondosan, tokokban tárolt márkás fegyvereket. Időközben a közeli nagyablakos irodából egy sportos rövid frizurás, középkorúnak mondható, jó felépítésű vámtiszt érkezett, színes fedelű füzetecskével a kezében. Mosolyogva köszöntötte, a társa által, Félixnek szólított férfit.
– De jó hogy újra látom! – A múltkor eldicsekedtem a barátomnak, aki egyben a szabadidős teniszpartnerem, hogy gyakran jár erre, és úgy kaptam öntől az autogramot. Megkérhetném, hogy írjon számára is egyet?- nyújtotta felé a színes füzetecskét.
– Természetesen – mondta a megszólított férfi kissé meghatódva és szinte mentegetőzve. – Nem akarom elhinni, hogy még emberek emlékeznek rám!
– Mi az, hogy emlékezünk – mondta a másik. Annak idején videóra vettük minden jelentősebb mérkőzését, és a mai napig is azokat a játszmákat tanulmányozzuk. Bevallom, azt a híres fonákját, még ennyi idő után sem tudjuk tökéletesen leutánozni. Félix meghatottan adta kézjegyét, majd a vámtiszt heves kézfogással búcsúzott.
Ez alatt a két közeg leellenőrizte a fegyverek sorozatszámait, és a neveket. A határőr mindegyik fegyvert, szinte vallásos áhítattal végígsimitotta. – Maga nem vadászik? – kérdezte Félixet. – Én bizony nem! – jelentette ki. – Sajnálnám a kacsákat, – mondta mosolyogva, szinte mentegetőzve.– Én minden élőlényt sajnálok. Ha nem rajonganák annyira a húsért, akár még vegetáriánus is lehetnék.
– Nem hiszem, hogy tudom követni – mondta kissé megzavarodottan a közeg.
– Sajnálom – mondta nevetve Félix, miközben visszazárta a hátsó ajtót.
A vámtiszt végül intett, hogy minden rendben. – Kacsára mennek András? – kérdezte a vezetőtől.
– Annak van most a szezonja- válaszolta az Andrásnak nevezett.
– Jó csak vigyázzanak, mert azt mondják: a környéken, még nagyon sok hely alá van aknázva.
– Ahol mi járunk ott nincs – felelte András – A vadászház és környéke, na és a maga a tó veszélytelen. Már hónapok óta kijárunk.
– Önök tudják – hagyta rá a közeg – majd társával együtt elköszöntek.
Szótlanul és szinte lépésben haladtak a másik ellenőrző ponthoz. Csak a vizsla nyüszített, majd vakkantott egyet vészjóslón.
A „jugoszlávok” már álig felfegyverkezve, várták őket. András előkészítette az iratokat és az útleveleket. A sajátjába, szinte észrevétlenül belecsempészet egy ötvenmárkás bankót. Megállt az egyenruhások mellett és kinyújtva nekik a halom aktát. Az egyik, majdhogynem pajzánul mosolyogva, gyorsan végignyálazta a stószt, és mintha már tudomása lenne róla, hihetetlen ügyességgel eltette a német bankót. Az iratokat lendületes mozdulattal visszaadta a vezetőnek, majd intett, – Dovidenja!
Egy darabig szótalanul zötyögtek. Végül Andrásnak nevezett szólalt meg;
– Nem tudom, hogy ezek a tyúkok, hogy képzelik ezt az átszöktetést? – Ismerős ide, vagy oda azért mindkét ponton, bárki komolyabban ellenőrizhet és akkor bukta: beláthatatlan következményekkel. – Azt hiszem ezek a tojók túl sok James Bond filmet láttak.
Az autóban ülő férfiak kórusban, röhögésszerűen felvakkantottak.
– Alizka szerzeménye a srác, nemde?- kérdezte Félix
– Nem kimondottan – szólt közbe András. – Együtt találtunk rá egy alkalommal, még a múlt hónapban. – A fészerbe vackolta be magát. Az éhségtől, és a kimerültségtől szinte félájult volt.
– Melyik seregből szökött? – kérdezte a jobboldali hátsó ülésről az eddig még szótlan, nagydarab, inkább elhízottnak számító, kese hajú Dávid.
– Fingom nincs! – felelte András – Szakadt, mocskos és még félig nedves, terepszínű egyenruhában vacogott. Valamelyest beszél magyarul, de nem sok ereje volt beszélgetni. – Betámogattuk a házba. Nem tudott betelni az üdítőkkel annyira szomjas volt. Miután betermelt úgy másfél flakon Colát, egyenesen a fürdőbe irányítottam. Aliz vacsorát főzött, én meg összeszedtem neki egy néhány civil holmit.
– De úgy hallottam, hogy Aliz rendszeresen átjár ide hozzá – szólalt meg Ottó.
– Nem csak Aliz,– feszegette tovább Dávid huncutul mosolyogva – a többi csaj is a szívén viseli a sorsát. Hetek óta folyik a lamúr és az intrika. Úgy látszik a srác nagyon is csőre lehetett töltve, és nagyon bírhatja a gyűrődést.
– De hát arról volt szó, hogy alig állt a lábán – jegyezte meg Ottó.
– Egy pár nap alatt rendesen felépült, mert Alizkánk ettől fogva szívügyének tekintette. – mondta András. – Teljesen átment teréz anyába, csak nem ugyanazzal az indíttatással. Fiatal gyerek és jó felépítésű. Állítása szerint az egyik nagyanyja magyar volt.
– Hát persze! – nevetett Dávid. Az egész Kelet-Európában alig találsz valakit, akinek valamilyen felmenője ne magyar lenne. Ez annak az eredménye, hogy ötszáz éven át elvesztettünk minden háborút.
– Érdekes teória – hümmögte András.
Már alkonyodott. Kinn, a közeli tó felől még párás meleg csapódott le, és a szunnyogok támadásra készen, prédára lestek. A légkondicionált vadászházban, komfortosan és békésen folyt az élet. Az öt nő elégedetten füvezett és iszogatott. A fiú egy fotelben ülve sörözött és a tv-t nézte. Feszültnek tünt. Tudta, hogy ma a férfiak érkeznek, és valahol ettől a tudata mélyén valami mély bűntudattal nagyon is rettegett. Egyedül csak az Andrást ismerte, akiről úgy hitte, hogy a csinos kis fiatal Aliz férje. Ezért gondolatban, a legjobban tőle tartott. Az utóbbi időben teljesen megzavarodott. Belecsöppent egy bizonyos „eldorádóba”, amiről fiatal férfiember álmodni sem mer. Igaz számára szokatlan, hogy a nők lezserek és gátlástalanok, de ha így van, hát legyen így. Annyi bizonyos, hogy a másik nem megítélését illetően, egy egész világ dőlt össze benne. Akaratlanul is az anyjára és a nővérére gondolt.”- Vajon ők is képesek lennének ilyesmire?” Viszont neki ez effajta viselkedésforma furcsa. Ezek a nők – Aliz kivételével – időnként megérkeztek, majd újra elutaztak. Aliz volt közülük az, aki állandóan átjárt hozzá. Megpróbálta feldolgozni a történteket, hogy felkészülhessen a nagy találkozásra.”- Hogyan fog azoknak az embereknek a szemébe nézni. A Balkánon már sokkal kevesebbért bárkit megkéselnek.”
Alkonyodott, amikor a terepjáró leparkolt a vadászház előtti tisztáson. Még mindig rekkenő augusztusi meleg volt, alig volt érezhető egy kis lehűlés. A szunnyogok teljes gőzerővel aktiválódtak.
A férfiak kiszálltak és elkezdték a kipakolást. A vizsla vidáman körbe futkosta az autót, majd a házat. Dávíd eszmélt fel elsőnek, amikor szólította;
– Gina vissza!
– Hozzám! – Félix, azonnal kapd el Ginát, míg el nem kódorog! – kiáltotta ingerülten.
– Vigyázzunk gyerekek, – szólt a többiek felé – hogy a Gina nehogy az erdőbe fusson. –Tényleg nem tudjuk pontosan, hogy hol vannak az aknák. Állítólag ezek már két kiló súly felett robbannak.
A fiú számára az est kínos volt. Enni sem tudott, csak feszengett és minden italt és füves cigit elfogadott, amit Félix felkínált neki. Érezte, hogy csak ez az egyetlen szimpatikus férfi veszi emberszámba.
– Légy elővigyázatos! – súgta óvatosan – Itt mindenki álarcot visel.
Tényleg, az első találkozások pillanatban valami ilyesmit érzett, amit akkor képtelen volt magában megfogalmazni.
A férfiak, időnként, spontán kérdezgették. Főleg a háború érdekelte őket. Egy ideig jó időhúzó stratégiának tűnt, hogy a számára kényes kérdéseket, nem akarta magyarul érteni. Közben a nagyképernyős tévékészüléken, videóról szexfilm pergett, kéjes nyögésekkel, banális német alászövegezéssel. ( Amolyan házi stúdió szinkron.) Úgy érezte, hogy megretten, és forog vele a világ, amikor egy adott pillanatban Eszter csak egy száll bugyiban mellé ült és átölelte. Majd látta, hogy Aliz Félix mellé ül, és cicásan hozzásímúl. Elvörösödve, nem mert András felé sem nézni, sem köpni – nyelni. András titkon figyelte és magában jól szórakozott, majd tapintatosan Fannit kezdte bűvölni.
A férfiak hajnalban keltek és készülődtek. A fiút Eszter ölelő karjai közül, zavaros álmaitól Dávid riasztotta.
– Ébredj! – rángatta türelmetlenül.
A fiú kótyagosan felült. Eszter nem ébredt fel, inkább a másik oldalára fordult.
– Öltözz – vadászni megyünk – sziszegte Dávid vészjóslóan.
A többiek nagyjából már útra készen csomagoltak. Félix színes kis csészékbe kávét és apró stampós poharakba gyomorkeserűt töltött mindenkinek. Egyedül ő volt farmer öltönyben, a többiek deszantos vadászöltözékben sürögtek. A vizsla izgatottan mindenkit körülszaglászott.
– Egyen valamit, aki nem bírja ki amíg visszajövünk– indítványozta András.
A fiú még kótyagosan szédelgett. Eszébe sem jutott, hogy valamiképpen ellenkezzen. Tudta: hiábavaló lenne. Felhörpintette a felkínált kávét és elvonult öltözködni.
*
Az éles robbanás szinte megerőszakolta a hajnali csendet. Egy pillanatra az egész világra szilárd, döbbent csend telepedett. A nők már félig – meddig ébren voltak és rosszat sejtettek. Kisvártatva, Félix érkezett ló halálban és készülődésre sürgette őket. Szótlan volt, mogorva és a halántékán vérzett. Ő is csomagolt.
Tudta, hogy hosszú időn át sem fog szabadulni a hajnali események sokkoló képeitől;
*
Csónakban ültek. Napfelkelte előtt pajkos, a még hűvos szellő borzolta tó nyújtotta látványt élvezték. Ő és a fiú, lehetőleg csendben eveztek a nádasok között. A másik három, csőre töltött fegyverrel a látóhatárt pásztázta. Ottó néha bele-bele fújt a „csali” sípba.
– Jobb, ha nem fújod – sziszegte András ingerülten. – Ezt nem így kell használni, ahogy te. Csak elriasztod őket. – Így van, ha valaki vén korában adja fejét a vadászatra – fűzte hozzá rosszallóan.
Az erdő melletti nádasból végül felröppentek a kacsák. A három fegyveres szinte egyszerre szórta meg söréttel a horizontot. A találat érte madarak össze-vissza, landoltak a tóba és a part menti erdőbe. Gina, aki eddig türelmetlenül nyüszítve, szinte csak a felszólításra várva, bevetődött utánuk. Miután a vízből apportírozta a madártetemeket, Dávid visszaparancsolta a csónakba. András a part felé, az erdő szélére irányítatta a csónakot. Dávid elkapta a kutya nyakörvét, anélkül hogy feléje fordult volna, ráparancsolt a fiúra:
– Nyomás a kacsákért! – sürgette. – Keresd meg.
A fiú sápadtan kecmergett ki a csónakból. Amint kiért a partra megpróbálta felmérni a számára azért ismerősnek számító terepet. „- Ezek biztos ki akarnak nyírni”-gondolta. Furcsa mód egyáltalán nem volt megrettenve. Úgy érezte, ez itt az ő élettere. Visszanézett a csónak felé. A többiek szinte mozdulatlanul és már az eddig viselt álarcok nélkül figyelték. Úgy tűnt neki mintha Dávid fegyverével feléje célozna. Ki is nézné a pökhendi, kegyetlen acélszürke szemű férfiból, hogy képes lenne lőni.
Biztos volt, hogy az aknafészkek a parttól kábé száz méterre kezdődnek. Úgy emlékezett, hogy az erdőben PMR – 2 és OMSZ-2 T, gyeptéglákkal gondosan álcázva botlódrótos szerkezeteket telepítettek. Egy jó éve, sűrűn kisarjadt aljnövényzet megtévesztően mindent eltakart. Igyekezett a csónakban ülők látóteréből egyre távolabbra kerülni. A kilőtt récék nem érdekelték.
„- Innen menekülni kell! Csak egy reperuumot, egy kis kiindulópontot kéne találnom az aknafészkek felméréséhez.”
Óvatosan haladt. A csónakban ülők már egyáltalán nem láthatták. Izzadt. A hajnali hűvös szellő, és a lombok ózon dús, hűs kipárlása már nem hűtötte. Lépteit és mozdulatait az erdő, reggeli hangjai kísérték. Végre egy szokatlan, külső behatástól kettétört nyárfa közelében felfedezett egy régebben kirobbant aknafészket. A vízpart innen már nem volt látható. Kézzel és egy karóval próbálta a kirobbant fészket mélyíteni. Amikor úgy vélte, hogy megfelelő biztonsággal el tudna feküdni benne, felmérte körvonalában a terepet. Valahol több irányban legalább négy szerkezetnek, úgy öt-hat méterre kellene lapulni az aljnövényzet alatt. Közben Félix hangját hallotta, amint szólította őt. –„ Vajon tőle is szabadulni akarnak?”- szikrázta hírtelen a tudata. Felállt a gödörben. A hosszabbik törött nyírfarönköt maga felé húzta, majd a gödör szélén függőleges helyzetbe állította. Onnan döntötte el amerre aknát sejtett, majd azonnal fedezékbe feküdt. Síri csend. Nem talált. Hallotta, hogy Félix egyre közelebbről szólította. –„ Csak ez a szerencsétlen nehogy közelebb kerüljön!” – sürgette saját magát. Többszöri próbálkozásra, végül sikerült.
Félix először nem hallotta, csak látta a fák közül kivillanó robbanást. Valami ősi ösztöntől vezérelve hasra vágódott. Érezte a légnyomást és azt, hogy talán megsebesült. A halántéka, a nyaka vérzett. Balválla sajgott. Talán találat érte?
Feltápászkodott a meghökkent, hírtelen erdei csendben. Először a part felé rohant. A csónakban a három fegyveres feszülten várakozott. Amikor megpillantotta őket a vadászház felé vette az irányt.
9 hozzászólás
Nagyon tetszett mind a két rész, várom a folytatást!
Eszti
Köszi Esztike.
Érdekfeszítő, izgalmas történet, jól megírva.
Várom a folytatást.
Zagyvapart.
Jól írsz.Különleges még szeretnék tőled új prózákat és verseket is olvasni.
Szerintem más is.
Ágicám köszönöm,tudod eddig is a sweet hart-om voltál.Z
Kedves Zarzwiecky!
Csak megismételni tudom az előttem szólókat! Én is kíváncsian és már türelmetlenül várom a folytatást!
Szeretettel:
Hamupipő
Kedves Zarzwieczky!
Egyszerre elolvastam mind a két részt.
A Délszláv háború idején aknásított körzetben játszódó történeted nagyon meglepett! Erről az időszakról, és erről a helyszínről még nem olvastam irodalmi alkotást.
Remélem folytatod a történetet!
Érdeklődéssel várom!
Judit
Elolvastam mindkét részt. Tetszett ahogy felidézted a vilagot amiben a történet játszódik. Bár a szereplőkről nem sokat tudtunk meg (kivéve talán a nőket) mégis valahogy életre keltek az írásodban.:)
Ha folytatod szívesen olvasom tovább, de ha így hagyod így is egy lezárt történet marad.
Kedves Arthemis!
Köszi hogy itt jártál és főleg hogy olvastál. Nem kívánom folytatni mert amit elakartam mondani azt megtettem.Nem a kaland izgatott, hanem az a közösség amely a 90-es évek elején formálódott és szerintem azóta sem találja az igazi"arcát.