Egyszer, nagyon régen, amikor még nagyapámék is kuglizni jártak, felmásztam a nagy eperfára. Amint ott csemegéztem a fehér epret, láttam ám, hogy lepottyant a vadgerle fészkéből egy fióka. Már jó tollas volt, hej mondtam, viszem vissza a fészekbe, de nem volt már fészek. Mit csináljak? Töprengtem.
Nem baj, mondtam magamban, felnevelem és lesz nekem egy madár barátom.
Úgy is lett, s hamar rájöttem, hogy milyen értelmes állat ez a gerlefióka. Egy kis vizet vettem a számba. Amint meglátta, hogy van benne valami, bedugta a csőrét a számba és ivott onnan. No, akkor vettem be egy marék búzát, azt is szépen kiszedegette onnan magának és felnőtt rendesen. Éppen úgy, mintha a mamája nevelte volna. Hát, mi tagadás, nagyon összeszoktunk, eljárogattam ide oda. Mindig volt nálam egy fél marék búza.
Soha el nem hagyott volna, csak leírt a levegőben egy kört, aztán szállt vissza a vállamra. Már kezdtem akkor legénykedni, bementem nagy hetykén a kocsmába. Gerlicém mindent lefigyelt. Mutattam neki amott ni, a kocsmáros éppen tölti ki poharakba a bort. Szépen odaszállt és az egyik poharat jól meghúzta, majd repült vissza hozzám s engem itatott. A vendégek kuncogtak, hogy milyen okosak vagyunk, madárnak nem tilos, nekem pedig hasznos a móka. De a kocsmáros nem mert megszólalni. Félt, hogy a vendégek lármát csapnak, mert nincs a kocsmában egyéb látnivaló.
Hát hagyta ám, hadd itasson engemet az én madaram, mert az is vendégcsalogató ám, mert amikor beléptem a kocsmába, már jöttek is, tódultak utánam vagy százan, hogy itt a gerlés fiú, itt a gerlés fiú, és nézték, hogyan hozza nekem a bort a madaram.
Na, egyszer nagyon megjártam.
Éppen mentem a kocsma felé, hát csak elém állt egy apró, de igen harcias sündisznó és azt mondta:
– Haver, nem hívnál meg engemet egy kupa borra?
Jaj, mondok neki mérgesen jókat. -Dehogy nem, éppen egy ilyen haverra lenne szükségem – és úgy tettem mintha örülnék neki.
– Igen? – kérdezte vidáman. Akkor éppen jókor találtam eléd állni. Ennek igazán örülök. Menjünk, mert innom kéne már, nagyon szomjas vagyok testvér.
– Testvér? Mi a fészkes gébics kell ennek? – hüledeztem. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy álljon meg a menet, mert én itt „potyázó” vagyok, nem hívhatok vendégeket. De azt meg a betyárbecsület ugye nem engedte. Késő volt, hogy visszakozzak, hát azt mondtam a kocsmárosnak nagy peckesen:
– Két kupa bort kérek, de jó fiatal legyen, legalább annyira fiatal, mint én.
– Igen? – bámult rám a kocsmáros. Hát hogy hogy? A madarad már megunta a szolgálatot?
– Jaj, dehogy unta, dehogy unta, – vallottam be töredelmesen. – Most vendégem van, de majd máskor másként lesz.
Rendben van, megisszuk a kupa borunkat. Éppen indulok fizetni, de ő rávágja, hogy még egyet hozzak.
– Még egyet? Hozok én kettőt is, ha te mondod sün barátom, – feleltem pökhendien és vittem még neki két kupa bort. Magamnak csak egyet, mert még az is sok volt akkor már nekem.
Kezdtem énekelni, a gerlém pedig szunyókált a vállamon, egyszóval mulattam valahogyan azért.
Mulattam én még ha nem jó kedvemből is, de mert ez a tekergő sün féle meghívatta magát, jó kedvet mutattam. Rá is ment legféltettebb kincsen, mert mikor fizetni kellett, azt mondta a kocsmáros, ha nem fizetsz elveszem a madaradat.
– Ó, szegény madár, – mondom a gerlémnek, akkor mi most már megválunk egymástól. Egy darabig nem látsz, de ne búsulj, jövök vissza a pénzzel és kiváltalak. Azzal nagy szomorúan elballagtam.
Kint várt engem az a korhely sündisznó. Azt mondta nekem:
– Jaj, hát a madaradat hol hagytad te?
– Ne törődj vele, – mondtam nagy mérgesen. – Törődj a magad dolgával.
Majdnem hajba kaptunk, de jól is néztem volna ki amint éppen a sünfélével verekszem össze a világ szeme-láttára.
Igen ám, de ő nem hagyta magát:
– Hát én éppen azért itattalak le, hogy elvigyem a madaradat, amíg kijózanodsz.
– Igen? – és minek kellene neked az a madár?
– Kellene, mert ő az én mátkám, te! – erre bukfencezett egyet és ott állt előttem Tökfilkó király Tökkelütött fia.
– Ja -, mondtam – csak most látok életemben először Tökkel ütött királyfiút.
Erre aztán kikapta a kardját a tokjából és miszlikbe akart aprítani, de én sem voltam rest, előkaptam mindjárt a békanyúzó bicskámat. Mentem neki, löktem félre a kardját és már vetettem volna a belét kifelé, csakhogy hirtelen meggondoltam magam. Kérlelőre fogtam a dolgot.
– Figyelj csak rám, mit szeretnék neked mondani.
– Figyelek, – felelte és letette a kardot, mert hát neki sem volt nagy kedve heveskedni, annyira odavolt a madárért.
– Menjünk vissza, szabadítsuk ki a madarat, utána beszélünk.
Azon nyomban beleegyezett, hisz volt nála annyi pénz, hogy egy várost meg tudott volna venni egy pillanat alatt.
Oda is adta a kocsmárosnak, ami járt, én meg átvettem a madaramat. Kimentünk, ő meg elkezdett csiribi-csiribázni. Hát majdnem földbe gyökerezett a lábam, mert a én madaram leugrott a vállamról és egy olyan szép leány lett belőle, nem győztem pislogni rá.
– Ni te, – szóltam neki meglepetten -, ki evett a számból?
Erre a leány elmosolyodott és egy igazi csókot mindjárt vissza is adott abból a sok mindenből, amit kapott eddig tőlem, de hamar észbe kapott és azt mondta nekem:
– Na és a bor? Amit meg te ittál a számból?
– Igaz, – feleltem, – akkor gyere most én, s elkezdtem csókolni amúgy legényesen, hogy még a virágoknak is csorgott a nyáluk, amikor látták mit csinálok.
De erre már a Tökkel ütött királyfi sem volt néma, bökte az oldalamat, hogy elég már, elég…
Hohó, de még úgyis, alig bírtam abba hagyni.
Akkor azt mondta nekem a királyfi.
– Téged is viszlek magammal, hallod-e? Mire kimondta, már ott voltunk a királyi rezidencián.
– Hej, édes jó istenem, hát én innen hogyan tudok majd haza menni? – kérdeztem elkeseredve, de bár ne tettem volna, mert a lány mindjárt meghallotta és elkezdtek potyogni a könnyei.
– Hát te mért sírsz én előttem? – ripakodtam rá, – tán nem csókoltalak elég jól, vagy mi a bánatod?
– Aj dehogy nem, éppen ez a baj, hogy nagyon is jól csókoltál meg, ezért sírok, mert hallom, hogy haza akarsz menni.
– Jaj, – feleltem -, de nem egyedül te, hanem véled.
Akkor megértette, hogy szeretem, mindjárt madárrá változtatott és ő is madár lett.
Ketten repültünk hazafelé. Útközben mondtam neki:
– Na figyeld meg, a király fia mindjárt utánunk fog repülni!
– Dehogy repül az utánunk, – válaszolt a lány, – nincs annak olyan hatalma, hanem csak sündisznó képében jöhet.
Hát igaza lett, mert amikor hazaértünk, ott várt reánk a sündisznó.
– Gyertek a kocsmába, most én fizetek nektek, – hívott maga után.
Hát amilyen tapasztalatlan és korhelykedő lettem én is, nem sokat kérettem magam, bementem vele és bevittem azt a csuda szép lányt is. Mindjárt elkezdtünk borozni, biztattam a sünfélét, hogy itassa le az egész falut. Akkora mulatság kerekedett, mindenki berúgott, pedig még jócskán délelőttre járt az idő.
– Igen, de mi lesz itt délután! – kiáltotta a sündisznó és nótát kért a cigányoktól.
Hát én már nem emlékszem semmire, azt mondják, ott mindjárt elvettem a leányt feleségül. Egy hétig mulattam, s nem voltam egy percig sem józan.
Ám, amikor egyszer csak eltűnt szememről a homály és kezdtem tisztán látni, nem akartam hinni a szememnek. Mintha megcsúnyult volna, az a lányból lett menyecske.
– . Ezt meg mi lelte? Nos, azóta is azt gyanítom, hogy az a pernahajder kicserélte a lányt -, valami menyecskével. Pedig amikor ránézek, éppen olyan mintha ő volna.
De mégsem ő az, mert mikor mondom neki, gyere, adjak egy csókot, nem úgy jön, mintha búzát szeretne tőlem kapni. Csak azért gyanítom.
13 hozzászólás
Szia!
Tetszik a meséd, jó lett.
Szeretettel: Rozália
Egy hét alatt a sünnek volt ideje kicserélni a szép lányt egy menyecskére, de az is lehet, hogy csak kiábrándult a korhely urából.:)))
KEDVES Rozália, örülök h elolvastad, üdvMiki.
Kedves Arthemis értem én a célzást, viszont megnyugtatlak, egy lányból egy óra alatt is lehet mennyecske, nem kell ahhoz egy hét, ha nem hiszed, próbáld csak ki, vegyél el egy hajadont, oszt meglátod, mire éjfél elmúlik asszony lesz belőle, feltéve, ha… te legény vagy a talpadon, Űdv MIki.
😀 Én inkább nem veszek el senkit…Ha kíváncsi vagy az okára, nézd meg az adatlapomat. Ott megtalálod.:D 😀 😀
Jó, an vicc volt, az biztos hogy elvennél3ekm, de nem akarsz hozzám jönni, félsz, hogy a sünike kicserél. űdv MIki
Jó na, vicceltem, de én téged elvennélek, habár tudom, hogy nem jönnél hozzám, mert félnél, hogy a sünike kicserél.. Üdv MIki
Ettől nem nekem kellett volna félni, hanem a férjemnek, de nem cserélt ki a sünike…vagy kicserélt valaki más helyett???:D 😀 😀
Nos, hát, ha mégis kicserélt, akkor az a másik kellett volna a férjednek, ezekszerint akkor te szabad, és elvehető lennél és téged már nem cserélehetnének ki. Mintha ez nekem kedvezne, feltéve, ha…
Kedves Miki,
az anyukám azt mondja, hogy nem higiénikus a madarakat szájból etetni, mert madár influenzát is kaphatunk a röfi mellé.
Lehet , hogy anyukád ezt hiszi, de tévedni emberi dolog, a madarak tisztábbak, mint az ember, (főleg a szívük, meg a gondolataik), egyébként prózaversemben leírtam már, hogy én és az univerzum egy vagyunk, a vírusokra is szükség van, azoknak elpusztítása, csak pénzszerzési manipuláció.
A tudósok meglepődve tapasztalták, amikor az egyiptomi hírességeket boncolgatták, hogy tele vannak baktériumokkal, számításaik szerint a testnek jóval előtte el kellett volna pusztulni, ennek ellenére hallálát, nem a parányi lények okozták. A mostani világ azt hiszi , minden más élőlény, ellenség, íme egy példa, én nem permetezek gyümölcsfákat, Eleinte , nagyon rossz termés volt, de mostanában már olyan szép, a zsákban eláll az alma, pl. és ellenállobb, mint az, amelyik permetezve lett.
Nagyon jó, szívemnek kedves mese. gratulálok. 🙂
nagyon köszönöm, BUÉK, legyen szép napod!