Vágyódásaink

A kisvárosban minden nap ugyanúgy telt. Semmi sem változott. Jóformán semmi sem mozdult. A madarak mindennap ugyanúgy csiripeltek. Néha egy-egy szellő köszöntött a faluba, de amint ízelítőt nyert a monoton hétköznapokból meggondolta magát és tovaszállt. Az ifjúság a nagy városokba vágyott, és örvendezett ha oda el jutott.
A falu közepe tájt egy fiatal lányt is ugyanez a vágyakozás fogta el nap, mint nap. Gyűlölte a csendet, az ürességet, úgy érezte, hogy ki kell törnie ebből a sivár pezsgés és bizsergés nélküli létből. Ugyanolyan lány volt, mint az összes falusi vagy akár városi leány. Várta a teljes szabadságot és a mindent elsöprő szerelmet, ami tele van vággyal, undorral, beteljesüléssel és beteljesületlenséggel, szeretettel és gyűlölettel. Hatalmas, csillogó városokról olvasott, amelyekből a kultúra és a zene szinte ordítva csalogatta, mint pandora-szelencéje, ami csak arra vár, hogy kinyissa végre. Ezekből a csodás könyvekből érezhette az ínycsiklandozó ételek és italok sokaságát, amik elkábították. A ritmusos, de mégis lágy zenének leírásaitól a lábai táncra perdültek és nem törődve a családjával az egész lakást körbetáncolta úgy, mintha ő is egy vérbeli balerina lenne. Legalább ezerszer mondott köszönetet, azoknak az íróknak, akik miatt ezeket a gondtalan perceket átélhette. Éjszakánként próbált visszazökkenni a falucskába, de sosem sikerült neki. Ott ragadt színes képzeletének világában. Nyáron, mikor melegebb volt kiült a kertbe, a gyepre, a fák közé. A levegő símogatta a bőrét, úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz húzná végig ujjait rajta. Kedvelt ücsörögni a hűvös, zöld színben pompázó fűszálakon. Ilyenkor kérdőn nézett az égre. Várta a végzetét. A képzelete megint játszadozott vele, messzire vitte az éjszaka is mozgó nagyváros szívébe. Számtalan embert látott maga mellett elsuhanni, mégis mikor meg akarta őket érinteni rádöbbent, hogy nem teheti meg. Átkozta a fizika törvényeit, amiért nem tud repülni és a biológiát, amiért nincsenek szárnyai, hogy az életben is úgy szárnyalhasson akárcsak a tudat alattijában. Így teltek napjai, egyre csak várta a nagy csodát. Csak a könyveinek élt. Valósággal falta őket, egyszerre többet is olvasott és mind áhítattal töltötte el.
A kegyetlen, ámde mégis kegyes sors úgy hozta, hogy egy temetés okából kifolyólag végre találkozhatott a hőn áhított nagyvárosával. Az egész életét úgy élte le, hogy végig más, elképzelt tájakon járt. Most végre belekóstolhatott a néha füstös kávézók és zenebonával teli színházak világába. Úgy döntött, hogy marad, hiszen egész életében erre a számára idilli helyre vágyott. Mindent kipróbált, amiről olvasott a leginkább kedvelt könyveiben. Férfiakat csábított el, majd miután átélte velük az izgalmas részeket, és kezdett unalmassá vállni a kapcsolat szakított velük. Csodás, de néha számára túl absztrakt műemlékeket tekintett meg, esténként szórakozott. Tehát teljes mértékben követte a nagyvárosi nők szokásait. Úgy gondolta, hogy a mesés elemekkel átszőtt könyvekre már nincsen szüksége, mert már saját maga élheti át az eseményeket, számára a segédeszközök feleslegessé váltak. Az évek és a napok egyre fogyatkoztak szárnyaló, ámde mégis hanyatló életéből. Kezdtek elfogyni a gyermekkori elképzelt világának maradékai. Még egyáltalán nem volt idős, de számára az élet már majdhogy nem véget ért. Egy nap rádöbbent, hogy a nagy sürgés-forgásban valamit elfeljtett. Régi legfőbb vágya az volt, hogy elmehessen egy igazi elvarázsolt kastély szerű vidámparkba, ahonnan teljesen ki tudja majd zárni a zavaró külvilági tényezőket. Bánta, hogy bár lett volna rá alkalma mindeddig teljes mértékben kiesett a fejéből. Másnap már a vidámpark nyitásakor ott ácsorgott a bejáratnál, ő volt a legelső látogató aznap. Felült a körhintára. Szédüllt, nem látta a tárgyakat, csak elmosódott foltokat, a hangok nem jutottak el a tudatáig. Szörnyen érezte magát. Rádöbbent, hogy a hatalmas város, ahova vágyakozott ugyanilyen. Soha nem áll meg, és az ember egy idő után belezavarodik, elfogy a levegője. Meglátta a hullámvasutat, és úgy döntött ha már itt van, azt is kipróbálja. A hullámvasút megadta számára a végső lökést ahhoz, hogy úgy döntsön visszamegy a falujába. Úgy, ahogy a hullámvasút, ő is ott akar meghalni, ahol megszületett, azon a helyen akarja leélni hátralevő életét, ahol a fiatal korát töltötte. Akármennyire csendes, néptelen és kihalt puszta az a hely, ahova tartozik.
Ezen élmények segítségével rájött az élet egyik törvényére: sohase az akarsz lenni, aki vagy ami éppen vagy, és mindig elvágysz onnan, ahol tartózkodsz. Mindenkinek azt kell néznie, hogy miért szereti lakhelyét és nem a negatív oldalát. Mert csak így juthatunk levegőhöz az amúgy is hihetetlenül gyors életünkben.