Vakrandi

Az étterem nyugati fala csaknem teljes szélességében üvegből volt. Máskor minden bizonnyal csak úgy ömlött be rajta a napfény, hogy aranyszínű derengéssel simogassa az elegáns bútorokat, most azonban komor felhők gyülekeztek odakint. Ádám elmélázva bámulta az ablaküvegen túli világot. Szürke volt és rideg. Talán mégis igazuk lesz az időjósoknak és idén hamarabb jön az első hó?
Az útszéli fák hirtelen megrezzentek. Fagylelkű kaszásként hűvös szellő szaladt végig csontvázukon, hogy magával ragadja az utolsó, még kétségbeesetten kapaszkodó, sárga leveleket.
– Sikerült már választania? – deres halántékú pincér lépett az asztalhoz.
– Még kérhetnék pár perc türelmet? Várok valakire. – pár pillanatig habozott, miközben leküzdötte kétségbeesését. – Hamarosan megérkezik.
– Ó, igen. A hölgyek szeretnek megváratni bennünket, nemde? – az utolsó szót pajkos mosollyal toldotta meg a pincér. – Később visszajövök.
Ádám nagyot sóhajtott, majd az órájára nézett.
Még csak 10 percet késett. Ez teljesen rendben van.
Egyébként is. Az sem baj, ha nem jön el. Sőt! Talán az lenne a legjobb! Már így is elég kellemetlen, hogy a szüleink szervezték le ezt az egészet…
Idős, szmokingos férfi lépett be a főbejáraton, kezében kopott bőrtáskával. Egyenesen a sarokban álló zongorához lépett. Finoman végigsimította a faborítást és komótosan helyet foglalt a kis széken. Ekkor érkezett az egyik pincérnő egy pohár whiskey-vel, amit a hangszer tetejére tett.
A férfi alig észrevehetően bólintott, majd játszani kezdett. Lágy, melankolikus dallam volt.
Ádám körbepillantott. Csak most vette észre, hogy mennyi növény van odabent. Az asztala körül is valóságos dzsungel burjánzott. Nyilván a hideg idő elől hozták be őket a kerthelyiségből. Érdekes, hogy csak most vette ezt észre. Persze a munkahelyén már hozzászokott a sok zöldhöz…
Ismét kinyílt a bejárati ajtó. Törékeny nő lépett be rajta, méghozzá egy jó adag hűvös fuvallat kíséretében. Szegényke látványosan reszketett. Nem is csoda. Vékonyka vászonkabátja, amit kétségbeesetten próbált szorosabbra húzni, aligha védte meg a hirtelen támadt kinti hidegben.
Kipirosodott arccal tekintett körbe, majd az éppen előtte elhaladó, őszhalántékú pincérhez fordult. Váltottak néhány szót, majd mindketten felé indultak.
Hát ő lenne az?
Ádám? – kérdezte a lány. Bár hangjában kétségtelenül idegesség vibrált, mégis szépen csengett.
Te pedig Éva vagy, ugye? – a férfi kelletlenül konstatálta, hogy a saját hangjában is ugyanúgy rezeg az idegesség. És még csak nem is cseng szépen.
Hirtelen pattant fel a helyéről, miközben kezet nyújtott. A szék fülsértő nyikorgással csusszant hátrébb. A meglehetősen esetlen kézfogás után hellyel kínálta a hölgyet, miközben a pincér diszkréten távozott.
– Nagyon kellemes ez a hely. Tetszik ez a sok növény. – mosolyogva tekintett körbe a lány, miközben kabátja gombjaival babrált.
– Valóban. Bár kicsit emlékeztet a munkahelyemre. – bárgyú mosolyt erőltetett az arcára.
– Ó, igen. A pálmaház! Nagyon érdekes munka lehet! – Éva közben megszabadult a kabáttól, láttatni engedve szolid öltözékét. Nem volt túl hivalkodó, de mégis volt benne valami ami megmagyarázhatatlanul egyedivé tette.
– Igen az. – mondta felderült arccal. – És te hol is…
– Hoztam egy étlapot a hölgynek. – Érkezett meg egy fiatal pincér, és elegáns mozdulattal Éva elé csúsztatta azt.
– Köszönöm. – mosolygott a lány, majd egyből a menübe vetette magát. Ádám is kinyitotta a sajátját, de bele sem nézett. Ő már korábban eldöntötte mit fog enni, ez azonban kitűnő alkalom volt arra, hogy tüzetesebben is szemügyre vegye a másikat. Finom, kedves vonásai voltak. Az arcbőrén apró, alig észrevehető egyenetlenségek voltak, amiket a sminkjével próbált elfedni. Ádám nem értette miért, hiszen még így is sugárzott belőle valamiféle bájjal telt természetesség.
– Te mit választottál? – Tekintett fel váratlanul a lány.
– Ööö… Én a sült bordára gondoltam. – a férfi lesütötte a tekintetét és zavartan fürkészte az étlapot. – Állítólag itt nagyon finoman készítik el.
– Hmm…Oldalborda? – Éva kelletlen fintort vágott. – Nem is tudom… Azt hiszem én inkább valami vegát eszek.
– Nos, sikerült választani? – ismét a deres halántékú pincér érkezett az asztalhoz. Felvette a rendelést, de amikor rákérdezett a desszertre, Ádám mentegetőzött:
– Ami azt illeti a desszertet illetően még nem egyeztünk meg. – valójában fel sem merült benne, hogy desszertet is kérjen. Szeretett volna minél előbb túllenni ezen a kínos vacsorán.
– Én erre az Almás Éden kehelyre gondoltam. – szólalt meg váratlanul Éva.
A pincér, akinek lénye eddig az abszolút profizmust sugározta, most láthatóan elbizonytalanodott. Sőt, egy röpke pillanatig egyenesen kétségbeesettnek tűnt.
– Hogyan? – közelebb hajolt az étlaphoz, hogy szemügyre vegye. – Nagyon sajnálom, de arra kell kérnem önöket, hogy válasszanak valami mást. Sajnos tévedésből a törzsvendégeinknek szánt menüt kapták meg. Nem tudom hogyan történhetett… – az utolsó mondatnál kifejezetten haragosnak tűnt, majd arcára visszatért a korábbi határozottság… – Ajánlhatnám esetleg a Somlói galuskát? Igazán pazar ahogyan a szakácsunk elkészíti! – biztató arckifejezését elegáns kézmozdulattal kísérte.
– De nem értem, mi a probléma a másik desszerttel? – okvetetlenkedett a lány.
– Sajnos azt az ételt nem szolgálhatjuk fel… – a pincér a megfelelő szót kereste.
– Akárkinek. – fejezte be a mondatot Ádám, meglehetősen bosszús arckifejezéssel kísérve.
– Ugyan, erről szó sincs! Tudja ez egy igen különleges étel, különleges alapanyagokból, és csak a tulajdonos engedélyével készíthetjük el. – ismét tétovázni látszott, majd mintha csak most jutna eszébe, kitört belőle a következő szó: Előrendelésre.
– Aha, tehát előrendelésre.
Ádám még mindig bosszús arckifejezését látva a pincér hozzátette:
– Nagyon sajnálom ezt a felettébb kellemetlen malőrt! Természetesen ma este a ház vendégei.
A fiatalok összenéztek, és egyszerre szólaltak meg:
– Nos rendben. Akkor somlóit kérek!
Mindketten elmosolyodtak, a pincér zavartan biccentett és távozott.
– Felettébb furcsa. – Éva konspiráló arckifejezéssel tekintett a távozó férfi felé, majd csodálkozó arccal fordult asztaltársa felé. – Külön étlap a törzsvendégeknek?
– Valóban furcsa. De, ha nem, hát nem. – Ádám vállat vont. Bár ez sokkal inkább annak szólt, hogy ha már mindenképpen kell desszertet is enniük, akkor akár meg is próbálhatná jól érezni magát. Lesz ami lesz. – De hol is tartottunk?… Á, igen! Éppen a munkád felől érdeklődtem…
A lány pedig mesélni kezdett. A férfi pedig hallgatta, néha közbeszólt, néha pedig ő vette fel a beszéd fonalát. Ez már egészen olyan volt mint egy beszélgetés. Mint egy kellemes beszélgetés.
Közben megérkezett a főétel is, ami kifejezetten ínycsiklandó volt. Már éppen hozzáláttak volna, amikor egy fiatal, magas pincér lépett hozzájuk:
– Elnézést, hogy zavarok, de az imént hallottam, hogy gond volt a desszerttel. – Elegáns vonásaival tökéletesen beleillett volna az étterem atmoszférájába, de ugyanakkor mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan lezserség is. Lopva hátratekintett, majd közelebb hajolt az asztalhoz, és némileg halkabban folytatta. – Tudják az étterem vezetősége kissé… merev. Kicsit túlspilázzák azt az almás kelyhet.
Ádámot ugyan meglepte, hogy egy ilyen elegáns hely pincére olyan szavakat használ, hogy „túlspilázzák”, de az egyenesen megdöbbentette ahogyan ez a ficsúr Évát méregette. A lány zavartan sütötte le a szemét, de amikor ismét feltekintett, a pincér egyenesen a szemébe nézett:
– Tudják maguk egy nagyon szimpatikus pár. – incselkedően mosolygott. – A szakács régi barátom. Ha gondolják el tudom intézni, hogy ne azt a középszerű somlóit kapják.
Éva szája megrezdült, mintha mondani akarna valamit, aztán ajkait mégis összeszorította. Kínos csönd állt be. A pincér kérdően Ádámra nézett.
– Nos, azt hiszem erre semmi szükség. – úgy érezte ezt durvábban ejtette ki a kelleténél ezért még gyorsan hozzátette – Úgy értem, nagyon kedves öntől, de nem szeretnénk visszaélni a jóindulatával.
– Ugyan már! Higgyék el ez igazán nem nagy dolog. – megint a lányra nézett – Ez a desszert pedig igazán fenséges! Pár napja volt szerencsém felszolgálni egy Önökhöz hasonló kedves párocskának, és el voltak ragadtatva! – Még egy kicsit közelebb hajolt és kissé nyersebb hangnemben folytatta – Őszintén szólva nem tartom helyesnek, hogy egyes ételeket csak a „kiváltságosok” kapjanak. – hangja most ismét barátságosabb lett és némi cinkosságot is belecsempészett – Legyenek a segítségemre! Lázadjunk kicsit az előítéletek ellen!
Ádám már éppen arra készült, hogy rövidre zárja a beszélgetést és elhajtja innen a fickót, de akkor találkozott a tekintete a lányéval. Tudta, hogy ugyanarra gondolnak. Végül is, miért ne? Csak azért mert azt mondják, hogy nem szabad? Még ha olyan kedves is volt az a másik, nem indokolta meg rendesen. Ádám elmosolyodott, mintha azt mondta volna: Te mit gondolsz? Éva megértette és hangosan kimondta:
– Rendben, hozza csak azt a desszertet!
A pincér szó nélkül, de széles vigyorral távozott. A két fiatalt pedig valamiféle megmagyarázhatatlan izgalom töltötte el. Ekkor a lány hirtelen, gyermeki lelkesedéssel megszólalt:
– Nézd! Esik a hó!
És valóban. Odakint apró pelyhekben szállingózni kezdett, majd egyre hevesebben hullott. Egy darabig csodálkozva bámulták a külvilágot, majd hozzáláttak a főételhez. Miközben elfogyasztották, szinte meg sem szólaltak. Vártak. Mégis, ebben a várakozásban volt valami leírhatatlan feszültség ami közelebb hozta őket egymáshoz.
Alig fejezték be, megérkezett a desszert. A fiatal pincér az asztalra tette és mutatóujját a szája elé téve jelezte, hogy ez valami nagyon titkos dolog, majd elsétált. Éva egészen kipirult.
Egyszerre emelték fel a desszertvillát és rávettek egy falatot. Ádám egy pillanatra megtorpant mielőtt megkóstolta volna. Érezte, hogy ez nem helyes. Talán szólni kellett volna a deres halántékú fickónak. Körbenézett, de sehol sem látta. Ami azt illeti már vendégek is alig voltak a teremben. Szemmel láthatóan a lány is hasonló kétségekkel küzdött. Egymásra néztek:
– Egyszerre.
– Egyszerre. – bólintott beleegyezően.
Ebben a pillanatban hideg fuvallat söpört végig odakint, a fák ágait a tetőhöz és az ablaküveghez csapva. Az asztalnál ülőkön végigfutó fagyos borzongást azonban nyomban felváltotta valami leírhatatlanul kellemes érzés. A desszert íze valóban pazar volt. Lehetetlen volt szavakba önteni, úgyhogy csak elégedett hümmögéssel kísérték a torkukon lecsúszó első falatot, amit aztán követett a többi.
– Hát ez…
– …valami isteni!
Mindketten hátradőltek a székükben. Éva felemelte félig telt borospoharát és finoman belekortyolt. Oldalra tekintett az ablakok irányába:
– Úgy tűnik igazi ítéletidő van odakint.
– Valóban. Remélem hamarosan elül.
– Szerencsére itt nagyon jó a klíma. És ez a sok növény! Igazán gyönyörű!
– Nos, azt azért nem mondanám.
– Miért? Csak azt ne mond, hogy nem tetszik. Szerintem igazán szép ez az étterem.
– Szépnek szép. De nem gyönyörű.
Éva csalódott arckifejezést vágott, majd félig-meddig komolytalan hangnemben megjegyezte:
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen szőrszálhasogató vagy. Ezek csak szavak. Nem olyan nagy a különbség.
– Általában nem is. – Ádám szelíden elmosolyodott. – De ebben az esetben igenis van különbség. – látva, hogy felkeltette a lány érdeklődését folytatta. – Vegyünk például egy szép nőt. – ekkor mélyen a másik szemébe nézett aki halványan elpirult. Ekkor mintegy mellékesen hozzácsapta: – Olyat mindennap látni. – az arcról eltűnt a pír és sokkal inkább bosszúsnak tűnt. – Ha járok-kelek a városban, vagy a buszon utazom számtalan szép nőt láthatok. Nem ismerem őket. Még csak egy szót sem váltottunk soha. Egyszerűen csak szépek. A szépségnek nincs mélysége. Kétdimenziós. – rövid hatásszünetet tartott. – Ez persze nem rossz dolog. Csak éppen ez még mindig én vagyok. Ebből csupán azt tudom meg, hogy én mit tartok szépnek, anélkül, hogy tudnám, valóban szép-e. Viszont ha megismerek valakit. Megismerem a gondolatait, a véleményét. Az apró hasonlóságokat és az ordító különbségeket. Ha eltudok veszni valamiben ami nem csak én vagyok. Nos, igen. Az gyönyörű. – ismét a lány szemébe nézett. Ezúttal azonban már ő is érezte ahogyan lassan elvörösödik az arca. Mondandóját befejezte ugyan, de mégis úgy érezte mintha mondania kellene még valamit. Hosszú másodpercekig állták egymás tekintetét. Egyetlen szó nélkül.
Hirtelen érces hang törte meg a csendet:
– Sajnos meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak. – a deres halántékú pincér lépett az asztalukhoz. Arca szigorú volt, de mégsem ellenséges.
– Ezt hogy érti? – Ádám egy pillanatra tétovázott – Ha a desszertről van szó, akkor…
– Záróra van. Sajnálom. – ezt ellentmondást nem tűrően jelentette ki. Szemei végigsiklottak az asztalon, de látszólag figyelmen kívül hagyta az üres kelyheket.
Éva körbenézett a teremben. Valóban, senki sem volt már ott rajtuk kívül. A zene is elhallgatott egy ideje. Észre sem vették.
– Nos, rendben. – adta meg magát beleegyezően. – A számlát…
– Mint mondtam ma este a ház vendégei voltak. Most pedig kérem távozzanak. – a hang kissé lágyabb volt mint az előbb, de barátságosnak nem lehetett nevezni.
Ádám tanácstalan volt. Tudta, hogy menniük kell és azt is tudta miért. Nagyon rosszul érezte magát, de még jobban aggódott a lány miatt aki rosszul leplezett kétségbeeséssel ült vele szemben.
– Megkérhetném, hogy hívjon egy taxit?
– Úgy tűnik a vihar tönkretette a telefonhálózatot. De az étterem előtt mindig várakoznak páran. Egészen biztosan találnak egy megfelelő járművet.
– Igen… azt hiszem akkor indulunk is.
Zavartan kezdték magukra venni a kabátot. A pincér előzékenyen felsegítette Évára a sajátját, de szemmel láthatóan ennél többet nem kívánt tenni a vendégek érdekében. Az út a bejáratig végtelenül hosszúnak tűnt. Végig a hátukban érezték a személyzet rosszalló tekintetét.
Amikor kiléptek a hóesésbe jeges szél söpört végig a járdán. Az ajtó hangos kattanással záródott be mögöttük.
Ahogy körbenéztek egyetlen taxit sem láttak. Ádám felsóhajtott. Bár nem így szándékozta, de valamiért mégis hangosan tört ki belőle:
– Talán mégsem kellett volna desszertet enni.
Újabb, az előbbinél még fagyosabb szélroham következett. Éva szorosan hozzábújt.
– Szerintem megérte.
A férfi átkarolta és elmosolyodott.
– Szerintem is.