Közeledett a tanév vége. Öcsi leérettségizett, színjelesre. Éppen készülődött haza, hogy szüleit is megörvendeztesse sikeres érettségijével.
– Jó volt itt veletek! Attól tartok, hogy ezentúl ritkán fogunk találkozni. Most hazamegyek, azután a jövő héten megyek Kolozsvárra. Intézem a jelentkezésem az egyetemre, s utánanézek, hogy esetleg van-e esélyem bejutni egy kollégiumba, mert ha nincs, akkor le kell mondanom arról, hogy erdőmérnök legyek.
– Nem kell lemondanod, Öcsi, nem hagyom. Ha nem kapsz helyet a kollégiumban, keresel egy albérleti szobát, én is segítek, tanulnod kell, pengeéles eszed van, ne hagyd kárba veszni.
– Nővérkém, eleget segítettél, nagyon hálás vagyok neked, de ezentúl nem fogadhatom el, kell kettőtöknek a béred, meg kell állnom ezentúl a magam lábán, ha másként nem, hát levelezőn fogom végigcsinálni és dolgozom. A nyáron is dolgozni fogok az erdőgazdaságban, azután majd meglátom mi lesz. Tudod, hogy csak hétvégeken tudlak ezután meglátogatni titeket? Nagyon fogtok hiányozni.
– Te is nekünk, öcsikém, Tomikának is nagyon fogsz hiányozni, most még fel sem fogja, de én tudom. Ezután csak kettesben leszünk. Azért hétvégén gyere, ha tudsz. Apa is megígérte, hogy meglátogat bennünket máskor is, rád is számítunk, öcskös!
Reginának is véget ért az iskola. Ezúttal örült neki. Úgy tervezte, hogy egy két hetet itthon töltenek, nagy sétákra mennek, játszótérre, itthon az udvaron is sokat lehet játszani, ugyanis Öcsi bevetett jó nagy darabot fűmaggal a telekből, hogy ott játszhasson Tomika. Oda állított fel hintát, meg nagy homokozót készített a kisfiúnak, hogy sokat legyen levegőn jó időben. Így persze kisebb lett a konyhakert, de nekik kettejüknek az is elég lesz. Regina ott munkálkodott, amikor Tomika belefeledkezett a játékba. Nagyon szeretett a homokozóban játszani.
Regina sokszor elnézte, mennyire bele tud merülni, kis kamionjával hordta a homokot, aztán várakat épített belőle. Ott állt előtte egy vödör víz, kis vödrével onnan merített s azzal öntözte a homokot, hogy megtapadjon… csoda szép dolgokat épített, olykor még a nyelve is kilógott, annyira elmerült, hogy teljesen megfeledkezett a világról.
Regina nézte őt hosszan, amint alkot. Nézte csokoládébarna bőrét, érett búzakalász színű haját, s küzdelmeit játék közben és azt a határozottságot, hogy meg tudom csinálni, csak azért sem adom fel.
Iván is ilyen lehetett gyerekként, s ilyen felnőtt is vált belőle. Nem adta fel, amit el akart érni, azt elérte… csak éppen érte nem küzdött… talán kezdetben igen, de már évek óta semmit sem tud felőle. Feladta… bizonyára már meg is nősült… talán mégsem szerette őt olyan szívből, igazán, ahogyan ő szerette Ivánt… lehet, hogy mégis el kellett volna fogadnia a doktor udvarlását? Azonnal meg is korholta magát: nem, sohasem tudná szeretni, mi értelme lenne? Sohasem fog senkit úgy szeretni, ahogy Ivánt szerette.
Július elején, a kora hajnali órákban indult útnak Iván, Gyuláról. Szelte a kilométereket, s folyton Reginára gondolt. Azt sem tudta, hol is keresse, a falujában-e, vagy a hegyen, ahol először látta, talán éppen így, július elején, ahol először jött szembe vele? Nem tudta, csak azt tudta, hogy bárhol legyen is, meg fogja találni… meg kell találnia.
Ahogy fogytak a kilométerek, úgy lett egyre izgatottabb. Hová menjen, hol induljon el?… Végül úgy döntött, hogy egyenesen a falujába megy, ott talán megtudhatja, hogy egyáltalán ott él-e még a faluban. Egy olyan kis faluban, az emberek mindent tudnak egymásról, talán valaki útba igazíthatja őt.
A falu szélén megállt, ott hagyta a kocsiját egy fa alatt, és gyalog indult el. Nem látott egy lelket sem, teljesen üres, kihalt volt a falu, mintha lakatlan lenne. Amikor rátalált az utcára, ahol Regina lakott, benézett, és megállapította, hogy igen, az ötödik ház az, ahol ő felnőtt… vajon itt van most is? Itt él, és hamarosan újra láthatja?… Továbbment. A következő mellékutcából közeledett egy középkorú nő, bevárta és megkérdezte, tudja-e hol lakik Réti Regina?
– Azt tudom, ho' lakott, jóembör, de azt, hogy most ho' lakik, csak a zisten tuggya.
– Ezt hogy érti?
– Hát, senki se látta őtet má' évek úta, a zannya meg nem mond semmit, ha kérdezik akkó se. Így hát senki se tuggya mi van vele.
– De itt tanít az iskolában, nem?
– Hát, valamikó tanított, de má' régen nem lehet látni őtet. De, itt laknak a zannyáék a másik uccába', mennyen oda, ott kérdezze, én nem tudok semmit…
Más járókelőket is kérdezett, de szinte szó szerint, ugyanilyen választ kapott mindenkitől. Egy valaki említette, úgy tudja, hogy a városban él és tanít, benn Szeredán. Még izgatottabb lett, arra nem is gondolt, hogy ez ennyire kemény dió lesz.
A városban felkeresett néhány iskolát, persze azzal nem számolt, hogy nyári szünet van, minden iskola zárva, még ha talált is olyan helyet, ahol ott volt a portás, az is csak a vállát vonogatta, hogy ő nem szolgálhat senkiről semmilyen információval.
Iván egészen kétségbeesett. Csak járta az utcákat és minden szembejövő arcban Ginát kereste. Már harmadnapja rótta a város utcáit, és tán nem is volt már olyan utcája, ahol ne járt volna, de nem történt semmi. Gyakran leszólított járókelőket, hogy ismerik-e, tudják-e hol lakik, de nem járt szerencsével.
Egy anyuka jött szembe, tíz év körüli fiacskájával, amikor azt gondolta Iván, végső elkeseredettségében, még ezt megkérdezi, azután feladja.
– Talán elsős lesz a gyermeke, és hozzá szeretné beíratni? – kérdezett vissza az anya.
– Igen! – vágta rá Iván, gondolkodás nélkül.
– Tudja mit apuka, akkor várjon még egy évet, megéri! Az én fiamnak is ő a tanító nénije, most lesz negyedikes… én mondom magának, várjon még egy évet, mert olyan tanítónő nincs más, mint Regina. Mindannyian nagyon szeretjük, no meg persze a gyerekek is, igaz-e Ákos?
– Nem tudom… – szólt a fiú szégyenlősen. Honnan is tudhatná ő, amikor neki eddig csak ez az egy tanító nénije volt.
Iván megnyugodott. Most már tudta, melyik iskolában fogja megtalálni, tudta, hogy meg fogja találni, azt is tudta, hogy él és jól van, tehát minden rendben. Kiengedte a fáradt gőzt és hazaindult.
Aztán otthon mégsem volt nyugta. Nem várhat szeptemberig… eddig várt türelmesen, de most már nem tudott várni. Két hét elmúltával újra útra kelt. Felment a hegyre. Ezúttal egy egész hétre jött, megszállt egy kis hegyi házban, és járta az erdőt, főképp azt az utat, ami Büdösfürdőt és Regina egykori faluját összeköti, ahol egykor régen találkoztak.
Arra gondolt, hogy talán a lány a szünidőt mégis otthon tölti a falujában, és feljár a hegyre, ahogy annak idején. Kell lennie egy nagy találkozásnak, újra! Ebből nem engedett.
Már ötödik napja rótta az erdei utakat, amikor a fenyvesek után tisztás következett, egy kellemes kis rét, telis-tele nyíló vadvirággal. Még mielőtt kilépett volna az erdőből megtorpant, hangokat vélt hallani, valami édes gyerekhangot, majd egy női hang válaszolt rá.
Ez a hang megütötte a fülét. A tiszta gyermeki hang, és a nő hangja, ami a szívéig hatolt. Kikukkantott a fák közül. Látott egy kisfiút lepkehálóval futkosni a pillangók után, majd kissé távolabb, talán az anyuka, hajlongott, virágot szedett, s már egész nagy csokor volt a kezében. Elbűvölve nézte őket.
Végignézett az érintetlen természet lélegzetelállító kulisszáin, s olyan idillinek látta ezt a képet, a lepkéket kergető kisfiúval és a virágot szedő lánnyal, hogy belesajdult a szíve, ugyanakkor gyönyörűséggel és gyengédséggel töltötte el egész lényét.
– Tomika, ne fuss el messzire, kicsim… – kiáltott a kisfiú után, felegyenesedve az anya.
Iván lábai a földbe gyökereztek – Ő az!… De hiszen ez Gina! Gina, egyetlenem, végre rád találtam. Már lódult volna ki a fák közül, aztán hirtelen, mint akit villámcsapás ért, megtorpant… férjhez ment… gyereke van… majdnem felkiáltott fájdalmában: elkésett! Hogyan is gondolhatta, hogy ennyi ideig várni fog rá? Hogyan gondolhatta, amikor tudta, hogy csalódottságában, fájdalmában hagyta el őt… De most itt van, itt van előtte, és ő látni szeretné, legalább még egyszer a szemébe nézni, legalább még egyszer súgni a nevét…
Nem tudott ellenállni, kilépett a fák közül, ki a rétre, s elindult felé.
14 hozzászólás
Kedves Ida!
Milyen kár, hogy itt abbahagytad a történetet! Úgy olvastam volna tovább!
Igazán kíváncsi vagyok a folytatásra :).
Szépen alakulnak a dolgok, bár ahogyan az írásaidat ismerem, még a végére szoktál tartogatni egy csavart…
Hát majd meglátjuk, kénytelen vagyok kivárni!
Judit
Kedves Judit!
Már nem kell sokat várni, holnap jön a következő, mához egy hétre viszont a befejező rész, úgyhogy egy hét alatt minden kiderül. 🙂
Addig még kicsit kíváncsiskodjál. Örülök, hogy most gyakrabban látlak.
Ida
Kedves Ida!
Jaj,hogyn tudod abbahagyni éppen itt????
Folytassad,nagyon,nagyon ozgalmas!
Szeretettel gratulálok:sailor
Kedves sailor!
Kénytelen voltam abbahagyni, de ígérem, végig izgalmas lesz, holnap máris érkezik a következő. Köszönöm, hogy várod.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Én is csak azt tudom mondani, miért pont itt hagytad abba ezt a részt! Jó, persze tudom 🙂 Nagyon tetszik, és bár ez nem mese, de reménykedünk(sz"tem mindannyian), hogy beteljesedik a szerelme ennek a két embernek. Üdv hundido
Izgatottan várom a köv. részt!
Kedves hundido!
Miért is? Csak azért, mert most már végig izgalmas lesz, és együtt szurkolhassunk, hogy egymásra találjanak, ezúttal hárman… Vigasztaljon, hogy holnap már jön a következő. 🙂
Szeretettel,
Ida
Drága Ida.
Te aztán igazán fel tudod csigázni a figyelmet a várakoztatással.
Remélem nem sokáig kell várni.
Habár még két rész vsn hátra, bármi megtörténhet.
Szeretettel olvastam
Ica
Drága Ica!
Már nem sokáig kell várni, vasárnap töltöm fel a befejező részt. Egy hét és vége lesz, és persze, sok minden fog még addig történni. 🙂
Köszönöm, hogy itt voltál.
Szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Örömmel olvastam ezt a részt is, hogy Regina szépen neveli gyerekét, az iskolában is sikere van. Még szerencse, hogy fenn van a folytatás, mert valóban nagyon izgalmas résznél töltötted fel ezt a fejezetet.
Sok szeretettel olvastalak: Matild
Drága Matild!
Örülök, hogy tetszett. Így legalább tudod azonnal a folytatást is olvasni.
Igen, többen megróttak, hogy nem szabad lett volna itt abbahagyni. 🙂
Követlek…
Ida
Fura történe, én ragaszkodom olvasásához!
túlparti
Annak örülök, és köszönöm. 🙂
Ida
Szia Ida! Hát ez hihetetlen! Mit tesz a vak-véletlen, illetve a sors! Megtalálták egymást végre, annyi hányattatás után! Remélem minden rendben lesz! Üdv: én
Szia Bödön!
Igen, végre megtalálták egymást. Örülök, hogy örülsz neki. Nekik még mindig küzdeniük kell egymásért.
Látom a következőt is olvastad, megyek utánad. 🙂
Szeretettel,
Ida