Valami átlátszó….

Kitty extravagáns bombázó és 10 centivel magasabb nálam.
A minap egy sóhaj hagyta el kontúrozott ajkait, egy igencsak figyelemre méltó sóhaj.
– Imádnék….valami narancssárga, átlátszót.
Mi lehet egyszerűbb, mint egy narancssárga, átlátszót keríteni?- gondoltam, és felmértem a lelőhelyeket.
Emlékeim szerint, eddig minden push feliratú ajtón való bejutáshoz nekem, minimum két teherhordó elefánt erejére és kitartására volt szükség, ezért nekifutásból és teljes erőbedobással közelítettem meg a célpontot.
Az ajtó hirtelen egész az ütközőig csapódott, majd azonnal vissza.
Legendás reflexem által picit felemelt jobb lábfejem, még azelőtt megállította, mielőtt a még maradék fogaimat kiverte volna.
Hirtelen az érdeklődés középpontjába kerültem.
Melyik köszönési forma ilyenkor a legpraktikusabb?- tűnődtem. A szépjónapotot választottam.
Azonnal elém sietett egy eladó, akinek a szeméből kiolvasható volt:
Ne tovább! Főleg a fogasok közé ne!
– Szeretnék valami narancssárgát és átlátszót – böktem ki.
– Mennyire átlátszót? – kérdi.
– Nagyon. – pontosítok.
Nem látszott túlságosan meglepettnek, ez biztatónak tűnt.
Amit előkerített az maga volt a tökéletesség.
Narancssárgább és átlátszóbb már nem is lehetett volna.
– Felpróbálom. – közöltem, és úgy is lett.
Kis idő múlva hallom a kérdést kintről.
– Megfelelő lett?
Megfelelő? Micsoda kérdés? Maga a tökély.
Elhúzom a függönyt és feltárulok előtte teljes narancssárga átlátszóságomban.
A válla lefittyedt, az ujja túllógott a középső ujjam körmén, húzott derékrésze pedig valahol a csípőm alján landolt és hónaljban sem lehetett szűknek nevezni.
– Ööööööö……nagyon jól áll. – vetette latba minden eddig tanult rábeszélőképességét, miután felocsúdott.
– Megveszem. – ejtettem ki a szót, amelyet álmaiban sem mert volna elképzelni.
Dermedtem állt. Megsajnáltam.
– Be díszcsomagolná nekem?
– Természetesen. – fújta ki a levegőt megkönnyebbültem, mert azonnal kitalálta, hogy nem nekem lesz, hanem……Kittynek.