Valami megszakadt…

– Anyu! Anyu, h – h – h – zokogta Betti édesanyja nyakába a leánykollégium társalgójában, ahová a szülők csemetéjüket meglátogatni érkeztek, minden hónap utolsó vasárnapján, a szabály szerint. Olyan hevesen ölelte a drága testet, hogy már az ő karjai is egyre jobban sajogtak a fájdalomtól. Mégsem lazított a szorításon, hiszen hamarosan ismét nélküle kell léteznie, itt e teljesen idegen világban. Melle összeszorult, s patakokban ömlő könnyei teljesen eláztatták a részvéttől elgyengült asszonyt.
– Anyu! – h – h – h – Anyu! – h – h – h – ennyi volt, ami tellett tőle, ez az egy szent szó, amit ki tudott préselni makacsul és égőn összeszorult torkán. Pedig mennyi mindent szeretett volna elmondani, mi mindent akart kérdezni! A hosszú, gyötrelmes várakozás édesanyjára, mire eljöhetett hozzá, összecsomózta, fekéllyé növelte oldhatatlan hiányérzetéből fakadó fájdalmát, melyet egyszerű szavakkal kifejezni lehetetlenség, hiszen együtt szakadna vele a tüdeje, a szíve… Az arca lángolt, légzése akadozott, s egyre artikulálatlanabb hangok törtek fel belőle, a lelke legmélyéből, ahogy az őt ölelő, egyetlen s bizonytalan támaszát szorította. Szeretett volna eggyé olvadni vele, hogy soha ne kelljen úgy nélkülözni őt, ahogy kénytelen volt, valami megmagyarázhatatlan okból. Határtalan kétségbeesés lett rajta úrrá, ha arra gondolt, hamarosan ismét belezuhan abba a feneketlen és sötét magányba, mely anyukája távozása után lesz része. Azt az állapotot nem akarta újra, nem engedhette, hogy megtörténjen megint.

Hányszor próbálta elmondani, hogy valójában mindig ez hiányzott neki otthoni gyermek-magányában, hogy pajtásai legyenek, barátkozhasson, játszhasson velük! Odahaza ez nem adatott meg neki az őrházban, mert olyan messze laktak a falutól, hogy egyetlen szülő sem engedte el gyermekét hozzá a távolság miatt. Jó volt ott egyedül is, egy darabig, de mindig mindennek csak akkor volt értelme, ha azt valakivel megoszthatta.
Itt mindene meg volt – apja ezt akarta, ezért íratta be ide kislányát, a társaság és a kényelem miatt. Azt nem tudhatta, hogy valami létfontosságútól fosztja majd meg őt, melyet a társak tömege sem tud pótolni, az édesanyjától. Egy hat éves kislánynak még olyan nélkülözhetetlen az édesanyja, mint a testnek a betevő falat.
Az intézetben csodálatos játszószoba volt, temérdek játékkal megtöltött polcai ünnepi boldogsággal töltötték el Bettit, mikor hétvégeken bemehettek oda. A Tv szabályosan lenyűgözte. A Foxi Maxi kalandjait olyan áhítattal nézte, mint valami tündérmesét. Nekik otthon villanyuk sem volt, a tv-t varázsdoboznak képzelte, valami mágikus csodaeszköznek, melynek közelében lenni hatalmas kitüntetés.
Az Intézet osztályait hetente elvitték sétálni a városba, gyönyörű színes ruháikban kígyóztak az utcákon nem kis feltűnést keltve a járókelők között. Betti büszkén feszített illatos ünneplőjében, társai néha ki is csúfolták szálegyenes tartása miatt. Nem értették, mitől van úgy megilletődve.
A tanulás nem okozott nagy erőfeszítést, írt-olvasott, mire iskolába került, így tanórákon gyakran kapott színes cukorkákat a tanító néniktől. Ízüktől minden alkalommal jobb kedvre derült. Élvezte az énekkari és versmondó foglalkozásokat is. Ezek a szép órák tudatán kívülre kényszerítették esténkénti nyomorúságát, az elhagyatottság világtalanságát…

– Anyu! – h – h – h- zokogott és zokogott, miközben látta, már cihelődnek a szülők, már osztogatják búcsúcsókjaikat egymásnak gyermekek és látogatók. Lassan kiürült a terem. Ketten maradtak édesanyjával, akibe görcsösen és kitartóan kapaszkodott, s aki már az idegösszeomlás határán, szintén sírva kérlelte kicsinyét, s próbált kibontakozni gyermeke karjaiból.
– Csillagom, el kell mennem! Nem maradhatok tovább! Nézd, már mindenki hazament. Hamarosan jövök ismét. Engedj, édesem! – s már ő is zokogott, elgyengülten és eredménytelenül hámozgatva magáról Betti szorító csöpp kezeit. Két fehér köpenyes nő karolt Bettibe, bevezették a 8 fős szobába, az ágyához.
– Tíz perc múlva ebéd. Menj mosakodni! – szólt hozzá az egyik, simogató lágysággal a hangjában, s tétova bátorítással a szemében. A kislány ágyára borult, s némán rázkódott kis teste még egy ideig.

*

A vonat beérkezett a pályaudvarra, lassulva haladt majd megállt a peronon nyüzsgő tömeg mellett. A hangszóróból hangos tájékoztatás zengett a vonat beérkeztéről. A szerelvény lépcsőjén tolongva-zsibongva tódultak lefelé a gyermekek, s ugrottak boldogan a rájuk várakozó szülők karjaiba. Betti egykedvűen lépkedett a lépcsőfokokon a peron felé. Lassan beúszott látómezejébe apja alakja, messziről hallotta harsány, méltatlankodó hangját, miközben az rámutatott.
– Ez nem az én kislányom! – s Betti remegő lábacskái már léptek is visszafelé…

*

Meghitt tűzropogás hallatszott a kályha felől, a szobában kellemes fenyőillat árasztotta a karácsony hangulatát. A fa csodálatos volt, tele pompás díszekkel, kalács ínycsiklandó illata szállt be a konyha felől. Az asszony az ünnepi asztalt terítette, soha nem látott, az alkalomhoz illő mintázatú tányérok és poharak, déli gyümölcsök és sütemény került rá.
Betti a kályha melletti széken üldögélt, csaknem fázott mégis. A régi áhítatot most nem érezte, az egész jelenet távolinak, mesekönyvbe illőnek, hamisnak tűnt számára. Elfordította fejét, maga elé nézett inkább. Előre-hátra hintáztatta magát a széken, s furcsa, disszonáns dallamot dúdolgatott halkan, fáradatlanul.
Csengő éles csilingelésére kapta fel fejét. Szülei a fa mellett álltak, s az ajándékok kibontására bíztatták. Feltápászkodott székéről, kibontott egy csomagot, s gyönyörű hajas babát
talált benne. Nézte, nézte, és nem érzett semmit, pedig emlékezett, valamikor régen pontosan ilyenre vágyott.