Vallomás
Február 15, 12:34. Itt ülök a buszon, amely robog velem hazafelé. Szinte csak felnőttek vannak körülöttem, egy diáknak sem végződött ilyen korán a tanítás, nekem sem. Muszáj volt eljönnöm, nem bírtam már a közelében. Minden ugyanolyan volt, mint máskor, az osztály, az osztálytársak. Csak ő volt más és én.
Tegnap Valentin nap volt és ez engem is magával ragadott, pedig nem akartam. A sok boldog pár, szerelmes dallam és kép okozta a vesztem. Én is boldog akartam lenni.
Nem volt maradásom, estére járt már, ugyan de akkor is kocsiba pattantam és elhajtottam hozzá. Tíz perc alatt ott voltam, de még vagy fél órát ültem az autóban és gondolkodtam: vajon jól teszem, amit teszek. Van jogom elmondani neki, hogy mit is érzek, amikor ő boldog a barátjával.
Igenis van! Márt csak azért is mert ez éppannyira érinti őt is ahogy engem.
Becsengettem hozzájuk és mintha csak tudta volna, hogy én jövök, ő nyitott ajtót. Meglepődött de csak egy pillanatra, majd mosolygott is.
– Á szia! Gyere be!
– Beszélnem kell veled!
– Itt kint?
Csak biccenteni tudtam, a torkom tejesen kiszáradt.
– Oké, egy pillanat csak felkapok valamit!
Tényleg csak egy pillanat volt, térült fordult odabent és már egy meleg, téli bundával tért vissza.
– Parancsolj velem!
A zsebembe nyúltam és előhúztam az egyik írásomat. Tudtam, hogy ha meglátom nem lesz erőm megszólani ezért elhoztam neki az egyik művemet. – Kérlek, olvasd el.
Félve nyúlt érte, nem szólt semmit csak elkezdte. Az elején még mosolygott, de amikor a végére ért már apró könnycseppek futottak végig az arcán.
– Csodaszép. Valós és nagyon romantikus. De megbőgettél vele!
– Nem állt szándékomba! – mondtam majd egy gombóccal a torkom helyén folytattam. – Tudnod kell mit érzek és nekem is tudnom kell, hogy te mit érzel! Nem bírom tovább!
A szemembe nézett, csodaszép szemei vannak.
– Nekem barátom van. Már több mint egy éve, kötődöm hozzá, megszoktam már. – Nem mondta, hogy szereti. A kötödés és a megszokás már korántsem egyenlő a szerelemmel. Sőt. – Amúgy én ezt már sejtettem!
– Igazán, miből?
– Jelek, amiket küldtél felém. Mindig van hozzám egy-egy kedves szavad, és ahogy nézel rám ha megfeledkezel magadról.
Hát igen, jelek. Persze, hogy van hozzá kedves szavam, ha tehetném, csak vele beszélgetnék, csak kedves szavaim lennének hozzá. Szeretek beszélgetni vele, de hallgatni még jobban szeretem. Amikor önfeledten mesél, szinte megváltozik teljesen. Sokkal szebb lesz.
És ahogyan nézem. Elveszek két szemében. Amikor a tekintetünk találkozik, azt akarom, hogy ez a pillanat soha, de soha ne érjen véget. Felemelő pillanata. Csak az bántott eddig, hogy tudtam ő egy barátot pillantását viszonozta, eddig. De most már ős i tudja.
– Aha, értem. De most ez izgat a legkevésbé – kemény voltam, az akartam lenni, nem egy érzékeny fiú. – Azt akarom tudni, hogy ha úgy hozza a sors lenne esélyem nálad?
A torkomban dobogott a szívem, de nem érdekelt csak a válasz. Lehet azt sem vettem volna észre, hogy megállt a dobogásban. Csak a választ akartam.
– Ha úgy hozza a sors? Hát nem tudom, talán… – hihetetlen, mindenre számítottam de erre nem, azt hittem megsajnál és kedves szavakkal próbál majd megvigasztalni. – De vannak kétségeim, a mi barátságunk jó. – Igaza volt nagyon jóban voltunk. Ilyen szoros barátság még nem volt köztem és egy lány között, sőt talán még a haverok úgymond barátságát is messze túlszárnyalta. Gondolkoztam is ezen, hogy megéri e, tönkretenni ezt a barátságot. És igen a válaszom igen, még ha csak hetekre vagy hónapkor is de számomra megéri. – És mi lesz, ha nem sikerül? Utána? Minden nap össze vagyunk zárva az osztályba, ott ülök tőled félméternyire. Nem tudnák elképzelni egy exbarátot oly közel magamhoz. Tudod, mennyire megváltozna minden? Egy mozdulatunk sem lenne többé őszinte, a nevetésünk sem és talán a pillantásunk sem.
Beletrafált a lényegbe. Egy nap dehogy is csak egy éjszaka telt el az óta és minden megváltozott. Pedig úgy váltunk el, hogy reméljük, nem változik semmi.
De minden megváltozott, minden olyan idegen lett. Szinte rám se nézett ma, ha igen gyorsan elkapta a tekintetét. Egyszer sikerült megnevettetnem, de amint észbe kapott már csak egy apró mosoly ült a szája szélén.
Borzalmas érzés, én ezt nem akartam. El kellett jönnöm, szerencsére most hétvége lesz, talán valami majd megoldódik ez alatt a pár nap alatt. És a bizonytalanság, hogy mi lesz, ha mégse, mi lesz majd hétfőn. A következő napokban, hetekben. Mi lesz velünk?
2 hozzászólás
Kedves Nick!
Szépen megírtad ezt a történetet. Remélem lesz folytatása és boldogságra lelsz!
barátsággal Panka!
Kedves Nick!
Jó olvasni Téged:) Szorítok Neked, és izgatottan várom a folytatást, amely remélhetőleg a boldogságodról fog szólni:)
Üdv: Borotyán