Változó görbület

Azon kapta magát, hogy órákig képes volt a felesége sírja mellett ácsorogni. Igaz ez leginkább egy mauzóleumszerű, fehér épületben volt, egy amolyan kis minikripta. Körülötte mindig jöttek-mentek, főleg olyan idősebb hozzátartozók, akikről az ember tudhatta, hogy hosszú, boldog párkapcsolat után vesztették el szeretteiket.
Kisebb koszorúkat, virágvázákat helyeztek el a kriptaszerűhelység bejárata előtt, vagy eltakarították a lombhullató fák elszáradt, rozsdásodásnak indult, megbarnult leveleit.
A napot mintha folyamatosan eltakarta volna egy-egy kosza bárányfelhő, melynek sebes futása bizonytalanná, nyirkossá, és meglepően barátságtalanná tette a temetőkertet.
Megint megnézte a jéghideg kis márványkockát, melyben felesége hamvai pihentek, és amelyen most egyben az ő családneve is állott. Megpróbálta felidézni milyen is volt, amikor megismerkedtek, majd egymásba szerettek. De nem ment.
Haragudott, átkozta önmagát. Ha többször elbeszélgettek volna az élet fontos kérdéseiről, akkor talán még sikerülhetett volna megmenteni az életét. Úgy tekintett magára most mint egy árulóra aki becsapott és manipulált szinte bárkit, akivel élete során egyáltalán kapcsolatba kerülhetett.
Utolsó találkozásukkor már a kórházi ágyon feküdt mindig gyönyörű, fiatal felesége. Megkérte a nővéreket, és az ápolókat, hogy pár percre hagyják magára. Megfogta a jéghideg aprócska, szinte pöttömnyi kezet, és sírva össze-vissza csókolgatta, mert nem jöttek szájára a megfelelő szavak. Ugyan mit is mondhatna az élő a haldoklónak, mikor már csupán másodpercekre áll a végső beismeréstől, hogy ezen a földön utolsó lélegzetet vesz?!
– Édesem! Drágám! Én… annyira sajnálok mindent… – elfulladó, rázkódó hangjára újra és újra rátört a zokoghatnék.
– Szívem! Egyetlenem! Nyugodj meg! – simogatta zihált, kopaszodó haját a gyönge asszony, aki még így is képes volt megőrizni angyali hölgyiességének, és halhatatlan lelkének minden csillagzatát. – Az akarom kérni tőled, hogy légy boldog, és ne bánd meg az életet! – utolsó mondatai voltak ezek, utána léleklátó, szent őzikeszemeit lehunyta és örökre elaludt.
Mindig írt egy újabb szerelmes verset kedvesének. Már csak azt tudhatta, hogy még mindig szereti őt, mégis a neki tett fogadalmával talán még most sem tud mit kezdeni.
Délután találkozni fog Szilviával, aki közvetlen, kedves, és aki még él. Érezte, hogy mintha rabló, vagy alkalmi tolvaj lenne ezentúl mindig szüksége lesz rá, hogy ahhoz, hogy életben maradjon egy másik ember kihasználható szeretetenergiáira van szüksége.
Délután kicsit megtörten, és hasogató fejfájással ment a megbeszélt találkozóra. Saját árnyéka hűségesen követte az utcán, de ő nem bízott benne sem, így önkéntelenül is mindig a háta mögé tekintett vajon követi-e valaki. Az ég addigra kitisztult és mosolygós napsütés fogadta, amint átgyalogolt a téren. Gyönyörű felesége úgy tudott manőverezni autójukkal, hogy azt a legprofibb sofőrök is bátran megirigyelhették volna. Ő csak becsatolta az anyósülésen a biztonsági övet, és bár világ életében ateistának vallotta magát sokszor előfordult, hogy ösztönös reakcióval keresztet vetett, csakhogy zaklatott lelkiismeretét valahogy megnyugtassa.
Szilvia már várta a megbeszélt kis kávézóban, és miután tudta, hogy édesszájú vélhetőleg rendelt kettejüknek valami innom csokis, habos süteményt.
Ferenc sokszor nem is értette, hogy egy valóban hihetetlenül gyönyörű, egzotikus arcvonásokkal rendelkező nő, aki bátran elmehetne akár szupermodellnek is szerencsés testi adottságainak köszönhetően mit eszik egy folyamatosan az élet nagy kérdéseiről filozofálgató, állandóan búskomor, és pesszimista, különc emberen, mint ő? Szilvia mintha tökéletesen elégedett lett volna eddigi felépített karrierista életével. Elvégre mint a mondás is tartja: a XXI. században az embernek illik több lábon állnia. Igazán szerencsésnek nevezhette magát az a férfi, aki olyan kivételes kincsre bukkant, mint Szilvia.
Kedvesen üdvözölték egymást. Míg Ferenc kézcsókot adott a kacsókra, addig Szilvia inkább belsőséges gesztusként arcon puszilta őt.
– Annyira örülök, hogy el tudtál jönni! Nagyon fáradtnak és szomorúnak látszol! – jegyezte meg rögtön, őszintén. – Csak nem történt valami komolyabb baj?! – őszinte érdeklődése most nagy terheket vett le Ferenc lelkiismeretéről.
– Bocsáss meg kérlek, nem szeretném, ha haragudnál, de ma úgy éreztem megint ki kell mennem a temetőbe. – hangja megint szégyenlőssé, reszketeggé vált. Akár egy nagydarab, gyámoltalan gyerek.
– Semmi baj szívecske! Ha te eldöntötted akkor az úgy is van! – erősen megszorította a másik kezét. – Én sohasem tudnék rád haragudni! Szilvia számára Ferenc különc, gyerekes viselkedése szinte mindig újdongokat, újabb és újabb felfedezéseket tartogatott.
A kávé elfogyasztása után Szilvia ujjongó örömmel bámulta, amint Ferenc elfogyasztotta szándékosan apró falatokat véve villájára süteményét. Tudta: egyedül azért teszi, mert nagyon szeretne imponálni, és mert valamikor úgy tanulhatta, hogy a heves, mohó falánkság igenis bűnös élvezet.
Ferenc – kezdetben -, magánügyként kezelte elhunyt feleség emlékét, és a sorozatos temetőlátogatásokat, mígnem rájött arra, hogyha ténylegesen új életet szeretne kezdeni – amit a betegágyon az asszonynak megígért -, akkor ehhez Szilviának is lehet egy-két szava.
– Látom ízlik a sütemény! – most Szilvián volt a sor, hogy apró, szinte körömnyi falatokat tűzön villája hegyére. Ezt is finom, nőies egzotikummal, és kicsit flörtölő titokzatossággal tette. Az igazi nőknek ehhez rendkívül kifinomult ösztönös érzékeik vannak.
– Igen! Köszönöm! Tényleg ízlik! – észre sem vette, és húsos, telt szája sarkában óhatatlanul is ottmaradt egy-két kósza porcukorfolt.
– Nézzenek oda! – mosolyodott el álomgyönyörűségesen Szilvia. –Gyere kicsit közelebb szívem! Mindjárt segítek rajtad! – vékony, hosszú kezeivel máris óvatosan eredményesen eltűntette a porcukros foltokat barátja szája sarkából.
– Jaj, bocsáss meg! Ez kissé kínos! Olyannak tűnhetek, akár egy felnőtt csecsemő, aki még enni se tud! – már megint ezek a szándékos, notórius bocsánatkérések, melyekhez rendszerint mindig lelkiismeret-furdalás társult. Egy felnőtt férfinak nem lenne szükséges olyan semmiségek miatt elnézést kérnie, mint mondjuk a süteményevés.
– Semmi baj szívem! Engem nem zavar! Kicsit még mulatságos is! – felelte könnyedén a hölgy.
Ferenc arca szomorúvá vált, amint meghallotta a mulatságos kifejezést, mert ez gyerekkori nyilvános megszégyenítéseire emlékeztette. Még most is élénken, zsigerileg élt, lüktetett benne a megsebzett, fájdalmas érzés, hogy autóbalesete után apja afféle visszamaradt nyomorékot kezdett benne látni, később pedig úgy kezelte, mint valami szellemileg totálisan visszamaradt idiótát.
– Valami baj van, édesem?! – kérdezte aggódva, mert észrevette a szomorúságot a férfi arcán.
– Nem semmi! Csak megint eszembe jutott a gyerekkorom! – próbált félénken mosolyogni, ám ez a gesztus valójában egy sebesült ember lelkivilágára vonatkozott.
– Biztosan nagyon haragszol rám, hogy olyasmiket mondok, amik a szívemen fekszenek! Ne haragudj!
– Ugyan már! Azt szeretem benned, hogy ami a szíveden az a szádon! Egy őszinte ember vagy, ami manapság ritka kincs!
– Hát… nagyon köszönöm! Jó érzés ezt egy férfi számból hallani! – újra mosolygott, ám most megfontoltabban, és bölcsebben, mint az előbb.
Észre se vették, amikor egy sötétkék öltönyös, szakállas, kis sportos üzletember lépett oda az asztalukhoz, és mintha Ferenc levegő lenne máris Szilviát üdvözölte előbb baráti öleléssel, majd kisebb szájcsókkal.
– Szia baby! Hogy ityeg a fityeg? – egy csöppet se törődött a kellemetlen szituációval, melyet okozott, inkább helyette azonnal leült. – Annyira jó, hogy éppen itt futottunk össze! Egyre jobban nézel ki kis cicám!
– Hogy képzeled ezt Tibi??? Már vagy három éve, hogy végleg szakítottunk, és akkor te ideállítasz! Mit képzelsz magadról?!
–Hé, hé! Kisanyám! Hátrább az agarakkal! Azt hittem örülni fogsz nekem! – a sportos üzletember csak most vette észre a szerényen kuporgó Ferencet. – Ne mondd, hogy ez a kis porbafingó nyikhaj az új lovagod?
– Üdvözlöm! A nevem… – Ferenc szeretett volna udvarias közvetlenséggel bemutatkozni, ám a tahó bunkókkal sohasem lehet mit kezdeni.
– Neked még nem osztottam lapot hapsikám! Egyelőre fogd be a pofád!
– …És akkor még van képed megkérdezni, hogy vajon miért szakítottam veled?!
–Tényleg kicsi szívem! Miért is?!
– Az ilyen szemétkedő, gusztustalanul paraszt, tahó viselkedésed miatt! Figyelj! Attól, hogy neked van vállalkozásod, és felvet a pénz, még nem kellene úgy elszállnod magadtól! Mikor fogod végre megtanulni, hogy a pénz nem minden!
– Á! Csak kibújt a szög a zsákból! Tehát arról van szó, hogy kevesellted a luxus körülményeket! – most hanyagul kigombolta zakóját, és hátra vetette magát ültében, majd odafordult Ferenc felé. –Én elhalmoztam mindennel! Kapott gyémántot, huszonnégy karátos aranykarkötőt, álomnyaralást Balin, és Fidzsin, és vettem neki egy új luxus terepjárót! Hát mi kell még a nőknek?! – mellényzsebéből előkerült egy szivar, melyet máris meggyújtott, és persze a kábítóan büdös füstöt Ferenc szívta be, amitől köhögés és fulladás kezdte környékezni.
– Hé, csajszikám! Úgy látom a pasid nem bírja a szivaromat!
– Tibor! Megkérlek, hogy most azonnal oltsd el azt az átkozott szivart! – határozottságának nem mert ellentmondani.
Az üzletember – valószínűleg, hogy megmutassa mindenkinek -, mennyire bírja a fájdalmat a szivar izzó végét a tenyerében oltotta el, nem törődve azzal, hogy kisebbfajta égési sérüléseket szenved.
– Tessék! Most boldog vagy?!
– Igen! Köszönöm! – odafordult Ferenc felé: – Édesem! Ne haragudj! Jól vagy?
– I-igen… – felelte kissé félősen.
–Hát én el sem hiszem, hogy képes voltál mindent feladni egy ilyen… egy ilyen senkiházi hasi kedvéért! Mit tudhat ő, amit én nem?! – megint odafordult kissé bizalmasabban Ferenc felé. – Hé, faszikám! Mit tudsz te, amire a nők kíváncsiak? – kissé fenyegetővé vált a tekintete.
– Elnézését kérem kedves uram, de ha zavarja a jelenlétem inkább máris távozom! – reszkírozott meg magából egy félszeg választ. Ám rögtön meggondolta magát, amikor Szilvia került szóba. Elvégre a hölgy most már a barátnője.
– Hé, hé! Nyugi, kishaver! Előbb még rendezünk egy-két felnőttes dolgot!
– Már megbocsáss Tibor! De veled nincsen semmi rendezni valóm! – a hölgy már arra készült, hogy felálljon ülőhelyéről, amikor a vadbarom kicsit erősebben megszorította törékeny, vékony csuklóját.
– Amíg nem mondom te nem mész sehova! Megértetted?!
Ezt már Ferenc sem tűrhette szó nélkül, mert anno nagyszülei kifogástalan úriembernek nevelték. Ha harc, hát akkor legyen harc.
– Kedves uram! Igazán nem illik egy hölggyel így bánni! Megkérem, hogy tartózkodjék az erőszaktól!
– Mit ugatsz nekem te kis pöccs?! – förmedt rá. Látszott, hogy bicepszes karjaival bármikor lecsaphatja áldozatát.
– Mit képzelsz Tibor, hogy ide jössz és sértegeted a barátomat?! – kelt ki magából Szilvia.
– Hohó, anyukám! Méghogy ez a kis krapek a barátod! És mondd csak lefeküdtél már vele, vagy egyelőre csak játszol?!
– Tibor! Ez nem volt szép! Most pedig menj innen, vagy hívom a rendőrséget!
A kis kávézóban üldögélő vendégek többsége azért csak felkapta a fejét az éles, nyers szóváltások hallatán, és önkéntelenül is az asztaluk irányába fordult. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy a két férfi között valóságos ökölharc fog kibontakozni pillanatokon belül egy csinos, stílusos hölgy kegyeiért.
– Nyugi, nyugi! – higgadt le az üzletember. – Teljesen felesleges, hogy elveszítsük a fejünket egy ilyen semmiségért! – felállt, megigazította méregdrága zakóját, megvillantotta arany, szintén jó drága karóráját, majd Ferenchez hajolt:
– Hé, haver! Nyugodtan lefektetheted! Már mindenkinek megvolt! – azzal, mint aki jól végezte dolgát távozott a vendégek kisebb értetlenkedése közepette.
Szilvián meglátszott, hogy rendkívül neheztel, és mérges ezért a kisebb melo dramatikus közjátékért, melyet főként volt ex barátja okozott. Most mégis minden lélekjelenlétével azon volt, hogy megőrizze nőies nemességét, és méltóságát.
– Édesem! Bocsáss meg nekem ezért is kis közjátékért! Megpróbáltam elmondani neked, hogy sajnos az én életemben is voltak sötét foltok bőven, de semmit sem bántam meg a veled töltött időből.
Ferenc szemlátomást halottsápadtan annyira megvolt ijedve, hogy még élénken hallotta, amint szíve veszettül kalapál a fülében. Ha az a izompacsirta vadbarom megverte volna egészen bizonyos, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenved.
– Hé, drágám! Hogy érzed magad? – fogta meg jéghideg, verejtékes kezét.
–Hát… köszönöm a kérdést… nem mindennapi jelenet volt… – önmagában persze jócskán érezhetett bűntudatos, és szégyent, hiszen a férfi kötelezettségeihez tartozott volna, hogy megvédje egy törékeny és sebezhető hölgy becsületét. De hát mégiscsak nem a középkorban vagyunk! Ez itt már a posztmodern XXI. század.
– Hát… ez nem hangzott valami optimistán! – nyugtázta a hallottakat a hölgy. –Tudod mit? Sétáljunk egyet a levegőn, közben nyugodtan kérdezhetsz bármit, amire csak kíváncsi vagy!
Most Ferencen volt a sor, hogy kisebb jogos magyarázatot kérjen a felkavaró incidens miatt. Előzékenyen felállt, kihúzta a hölgy székét, megvárta míg felöltözik kis kabátjába, majd miután mindketten betették maguk után a széküket elindultak a rakpart irányába.
Az idő még mindig mosolygósan tiszta volt. Bárányfelhőknek szinte semmi nyoma. Ferenc észre se vette, de valamivel erősebben kezdte szorítani Szilvia gyöngéd kezeit. A hölgy pedig rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.
Közvetlenül a hömpölygő Dunához közel Szilvia megállt egy pad mellett, és kérdőre vonta barátját:
– Kérlek, ne finomkodjunk egymással! Úgy gondolom már ismerjük egymást egy ideje ahhoz, hogy egészen nyugodtan lehetünk teljesen őszinték egymással! Nézd! Én voltam, aki szakított a volt barátommal, mert rájöttem, hogy miféle ember is valójában! Te is láthattad, hogy ő ebbe nem volt hajlandó beletörődni, és ezért robbant, akár egy atombomba. – kezébe vette Ferenc pufók, kissé meggyötört, ideges arcát. – Légy szíves, néz rám! Én boldog vagyok most melletted, és igazi nőnek érzem magamat! A világ legboldogabb embere volnék, ha kicsit közelebb engednél magadhoz, és megpróbálnák együtt élni! – azokkal a varázslatos, sugárzó őzikeszemeivel valóban megtudta babonázni az emberek szívét. –Ahogy mondani szokás van még időnk bőven! De nem akarok semmit erőltetni! Rád bízom a döntés jogát!
Ferenc is szembefordult vele, és lelke mélyén érezte, hogy ennél őszintébb, igazabb mondatokat még nem sűrűn hallhatott egy igazán szerelmes nő szájából. Ezért most ő is az őszinteséggel próbálkozott.
–Te is nagyon fontos vagy nekem, de nem vinne rá a lélek, ha nem mondhatnám el neked, hogy még mindig szeretem a feleségemet, és bármennyire is fájdalmas nem engedhetem el az emlékét, mintha nem is létezett volna! Gyere, üljön le egy kicsit!
Leültek.
– Tudod, amikor utoljára bent jártam nála a kórházban egymás kezét fogtuk, és megígértette velem, hogy teljes életet tudok majd nélküle is élni, és talán újra rám találhat a boldogság. Nem tagadom! Kicsit menekültem is a boldogságtól, mert váratlanul ért, hogy úgy érzek, mint fiatal koromban. – ennyire megfontoltan, határozottan, és bölcsen ritkán beszélt. Legtöbbször mindig kisfiús naivitással elegyítette a mondatait.
A nő gyengéden megsimogatta a férfi arcát, és ebben az összetartozó, hűséges, szerelmes tekintetben benne volt egy másik, talán ígéretesebb élet reménye. Később még hosszasan sétálgattak aznap fel-le a rakpart közelében. Nézték, hogy áramlik a hatalmas víztömeg lustán, lomposan.