Nem szeretek haza menni, mármint anyámékhoz nem.
Nem érzem már ott jól magam. Talán a hely idegen – nem is tudom -, vagy én is túlságosan más vagyok már, türelmetlenebb, magányosabb.
Ez már nem az a ház, nem az-az udvar ahol felnőttem. Igen, azt hiszem ettől olyan hideg minden, vagy nem is az, csak nem az enyém…
Szbecse más volt.
A nagy kert, a kert végében a tó, a tóparton az a sokat látott kis faház, ott a cigánymeggyfa árnyékában.
Istenem de utáltam szedni azt a fanyar apró szemű gyümölcsöt, amit apám aztán szemenként fosztott meg a magjától, hosszan bíbelődve vele a szerszámos kamra hűvösében.
Mire befejezte aztán úgy nézett ki, mint valami ügyetlen mészáros, akitől átvágott torokkal szökött meg az aznapi vágás, mindent és mindenkit összespriccelve vérrel.
A nagy mosófazékban kézzel péppé passzírozta a gyümölcsöt, mintha csak vért keverne vérrel valami beavatási szertartásra, hogy aztán azon az ütött kopott zománcos tölcséren át beleszörcsögtesse abba a nagy borosüvegbe, ami úgy ült ott abban szalmával kibélelt szakadt fülű kosárban, mint valami orjás kotlós.
Az üvegben néhány hét alatt az a vörös „trutyi” folyékony rubinná lényegült át , varázsitallá, amit apám büszkén mutogatott a betérőknek a fény felé tartva, – mintha áldozatot mutatna be -.
S a pohárban valóban mintha valami drágakő lenne, úgy csillant meg a fény az ide-oda billegő, mélyvörös folyadék felszínén.
Igen azt hiszem ott jobb volt, ott otthon éreztem magam, akkor is ha csak pár órára hagytam magam mögött a város füstös zaját.
De ide Rkevére már nem szeretek menni. Igaz minden megváltozott. Anyám nagyon beteg lett pár éve. A mindig vidám tyúkanyónak már csak a félelem, és a fájdalom van a tekintetében, a „nincs már még egy lehetőség” , a fizikai gyötrelem, amit nem lehet egy percre se letenni, ott van, ott marad ahol egyszer csak a semmiből megjelent, mint valami rossz sejtés beigazolódása…
Ez a ház már nem ígéret, biztonság, otthon, ez már csak várakozás, egy állomás a lét és nem lét között, unalmas véget nem érő délutánok, magányos hétvégék.
Változó idők
By Thuan
4 hozzászólás
Kedves Thuan!
Értem az érzést, valóban a régi, élettel teli emlékek sokkal szebbek. A lemondó, vegetáló életet sokkal nehezebb látni. Mégis a mi dolgunk, hogy ezt is elviselhetőbbé, szebbé tegyük. Nem könnyű, mert erő kell hozzá és szeretet. Írásodból számomra kiderült, hogy a szeretet benned van. Nagyon szépen írtad meg a meggybor drágakővé válását, szülőd munkája nyomán. Van az úgy, hogy a végeredményért küzdeni kell, s akkor válik belőle valami fontossá. Ennek jó példája írásod. Ahogyan gyermekként láttad, mégis az volt a szép, most is az lenne jó, s akkor szeretenél hazamenni, mert bizony haza kell mennünk, csak a szívünk már fájdalmat, szomorúságot, tehetetlenséget is érez, s ettől menekülnénk. Nagyon sok gondolatot indítottál meg bennem, elnézést ha hosszan írtam. Tetszett írásod! Gratulálok!
Szeretettel: pipacs 🙂
Szia!
Átéltem írásodat. Visszagondoltam a régmúltra. Mélyen belegondolva, érzek illatot , felelevenednek képek, engem jó érzéssel tölt el. Valószínű azért, mert nem történt meg elmúlás ott. Megértem a Te érzéseidet is. Összességében megkapó írás.
Szép napot kívánok:Selanne
Mindig mondtam, hogy jó úton jársz. Egyre tisztábbak az írásaid. Nincsenek benne nagy mutatványok, tűzijátékok, „csupán” emberség, tisztaság árad belőlük.
Gratulálok. a
Igen, nehezen tudjuk elfogadni, hogy minden változik, ahogyan mi magunk is. Szeretnénk konzerválni egy-egy rendkívüli vagy egyszerűen csak jó pillanatot, s azt újra- és újra átélni ugyanolyannak, mint eredetileg volt. Szomorúsággal tölti el az embert, hogy nem maradhat minden olyan, amilyennek szeretjük. Nem akarjuk elfogadni a változásokat, félünk azoktól, mert bizonytalanná tesznek bennünket. Valahogy ezeket a félelmeket, ezt a szomorúságot olvasom ki az írásodból, ami – Antoniusnak teljesen igaza van – letisztultságának, sallangmentességének köszönhetően is nagyon jól sikerült.