1960-at írtunk. Falusi kis házunkban először gyulladt fel a villany,- és jóleső fényt árasztott szét, földes szobánk, szegényes vályog falai között. Bár nekem akkoriban a szegénység még nem volt megkülönböztethető fogalom.
Öt éves voltam akkor.
Egész nyáron, egész nap a kocsiúton rúgtuk a port. Ez volt a játszóterünk. Lovas kocsi csak ősszel és télen járt arra, az is csak hébe-hóba, amikor a téli tüzelőt hordta be a kis házak széles nagykapuján. A faluvégén laktunk. Csak néhány házat kellett menni és már ott is álltunk, ahol elkezdődött a végtelen határ, ahol a szántóföldek és a legelők egymásba ölelkeztek. A sárgán ringó búzatábla piros pipacsokkal tarkítva,- igazán szemet gyönyörködtető látvány volt,- de nekünk utcabeli lányoknak, kisebbnek és nagyobbnak,- az igazi kincsesbánya a haragoszöld kukoricatáblában, a kukorica volt. Hosszú elegáns derekán lágyan ringatta, éles levelei között féltékenyen őrizte szépséges kincsét, a kukoricababáját. Nem is volt nekem másfajta babám, csak kukoricababám. – De annak olyan aranyló szőke haja volt, amivel csak az enyém versenyezhetett. Jó játék volt. Csak rövid ideig tartott, mert a kukoricababák ráöregedtek a száraz csuhéjra és a hajuk is elszáradt. Így mindig másik játék után kellett nézni. Egy-egy hirtelen jött égi áldás gyorsan telemerítette vízzel a falusi árkokat. Eső után pedig kirajzottunk. Meztelen lábakkal sikongtunk,tocsogtunk a meleg pocsolyában. Ilyenkor és csakis ilyenkor lehetett hukkázni. A hukka tenyérnyi nagyságú, középen mélyülő, négyszögletes tákolmány volt, amit sárból formáztunk. Közepébe beleköptünk és tiszta erőből földhöz vágtuk. Az elvékonyodó részénél a hukka kilyukadt és egy rövid pukkanásnyi hangot adott. A játék lényege is az volt,hogy kinek a hukkája szól hangosabban. Ezt ott mindjárt hangos szócsatában próbáltuk is eldönteni. Legkisebb lévén, azt hiszem, hogy én sosem győztem. Természetesen a küllem és a gyorsaság is számított a versenyben, hiszen félszemmel végig egymás remekművét figyeltük,- na és becsméreltük. A nap melegétől a pocsolyák egyre kisebbek lettek és mi már újból a bársonyos, puha porban kergetőztünk egészen sötétedésig. A csillagok szólítottak be. Az esti csillagokkal jött meg az édesanyám is a napszámból.
-Mit hoztam én, az én kis tündéremnek?
-Na mit?
-Hát, madárlátta kenyeret.
Már sokadszorra halottam ezt, hogy a száraz kenyérdarabkát így kínálja nekem az édesanyám. Csalódás is ült ki rögtön a szememre. –De a szívemben őszintén hittem, hogy ennek a kenyérnek az íze mégiscsak felségesebb, mint a többinek, mert édesanyám, amíg tisztára csutakolt,- azt mesélte végig, – hogy a határ összes színes madarának megmutatta az én különleges vacsorámat. Most csak ketten voltunk otthon és így végre a nagyágyban alhattam édesanyám mellett.
Tegnap éjjel nagy, fekete autó állt meg poros utcánkban, a mi házunk előtt. Én a kíváncsiságtól majd kibújtam a bőrömből. Megdöbbentem, amikor megláttam a szüleim szemében az ijesztő félelmet. Hosszú, szürke gumiköpenyes egyenruhások jöttek be. Édesapám tekintélytparancsoló hangja most halk volt, erőtlen és szokatlanul bizonytalan.
-Ne a gyerek előtt…
Édesanyámat és engem betuszkoltak a belső szobába. Azóta – akárhányszor kérdeztem meg tőle, hogy-:
-Mikor jön haza az édesapám?
Válasz helyett mindig csak könnybe lábadt a szeme. Nem akartam, hogy sírjon, így nem kérdeztem többet. Majd csak hazatalál. Majd csak hazajön egyszer. Az utcabeliek azt mondták, hogy börtönbe zárták valami politika miatt és hogy sohasem jöhet haza. De ők nem tudhatják jól… Én megígértem neki, hogy jó leszek,- csak halkan mondtam úgy lehet. Majd holnap a kukoricásba belekiabálom, hogy meghallja és akkor biztosan hazatalál majd.
-Muszáj aludnom? – Félszegen próbálkoztam a kérdéssel.
Válasz már nem volt, mert édesanyám akkorra az igazak álmát aludta. Én pedig hangtalanul,némán szorítottam össze a szememet, hogy az álom engem is minél előbb beterítsen. Hidegen gyöngyöző homlokkal, még sokáig viaskodtam, a sötétségben rámszabadult árnyékokkal.
3 hozzászólás
Szépek az elején a leírások. És szomorú a vége…
Megkapó kis családi történet, jól megírva.
Üdv: Tibor
Kedves Irén!
Kedves emlékekkel teli gyermekkor – s utána a nagy bánat. Sok embert tett tönkre a politika, igaz ez a korábbi és a mostani életünkre is. Biztosan megírod majd a történet folytatását is. Kiváncsian várom.
Jól, tiszta magyarsággal, hibátlanul fogalmazol, ami nagy előny.
Kívánom, hogy érezd jól magad itt minálunk a Napvilágon.
Én nem pontozok, csak leírom a véleményemet.
Szeretettel: Kata