II. Impulzus
Amíg a folyosók kanyarulatait követve a könyvtárszoba felé haladtunk, a szárnyaiban gyönyörködtem. Az erezetében mintha mintákat láttam volna, de nem tudtam miféléket. Afféle természetesen szimmetrikus nonfigurativitást véltem benne felfedezni, mint egy levél erezetében, vagy más effélében… A fáklyák fényében, ahogy rajta áthaladva szivárvánnyá bomlott, mint iskolai kísérleteknél a prizmán, és hol a sárga, hol a vörös volt túlsúlyban benne, attól függően, hogy milyen színnel lángolt épp a fényforrás, no meg a kékben volt egy-egy vastagabb rész, ami testének alapszíne. Lépteinek ritmusára a szivárványjáték táncot járt körülötte, midőn elhaladt a kezdetleges fénytér generátorok mellett… és ebből következett, hogy nem kísérte árnyék.
Ez a dolog kíváncsivá tett, hogy az én árnyékom hol lehet… Hát sehol, ugyanis a fotonok engem érő áradata minden porcikámról más-más szögben visszaverődve lehetetlenné tette annak létezését a több fényforrás mellett. Sőt: megsokszorozta azokat.
A forduló egyik szegletében, az egyik vért takarásában kilestem egy bujkáló, imbolygó árnyékot. Megálltam egy pillanatra, és két tenyeremet egymás mellé helyezve úgy fordítottam, hogy a tükröződés általam vélt szabályai szerint a fáklyák fénye a bádogruha mögötti sötét helyre vetődjön. Az árnyék megszűnt, és ez gyermeki örömmel töltött el.
Shoo megfordult, mivel a dolog az árnyékkal az előtte lévő sarokban zajlott le, mosolyainak azzal a darabjával, amelyet többnyire fejcsóválás kísért.
– Tudom, kicsit gyermeteg dolog, de ehhez eddig tükör kellett.
– Miből gondolod, hogy gyermetegnek tartom?
– Olyan tanító nénisen állsz.
Végignézett magán, enyhe terpeszben állt, jobbját csípőjén nyugtatta, a másikat hátul, a szárnyai alatt lógatta, akár vonalzót is tarthatott volna benne.
– Szerintem meg inkább tangós… – azzal megint kézen fogott, és egy versenytánc-mozdulattal bepörgött a karjaimba, bedöntötte magát, a lábát szinte a hónom alá rúgta, majd még mindig hanyatt dőlve folytatta – Na, gyere, nagyfiú! Elmesélem, hogy hol is vagy, és miféle táncokat járnak errefelé.
Lábával kecsesen kinyitotta a mögöttem lévő ajtót, és betaszított rajta. A helyiség… töksötét volt. A lendülettől valamiben felbotlottam.
A lány benyújtott kezének ujjai hirtelen szétnyíltak, lefelé fordított tenyeréből kicsiny láng hullott alá, majd földet érve nyekkent egyet, és… feltápászkodott az alig tízmilliméteres kis lény, bosszankodó cöccögések közepette leporolta apróka lángtestét, midőn ezzel végzett, a tündérre bökött:
– Nem értem, miért kell mindig ilyen durvának lenned velem! Használhatnál gyufát is! Jobban járnál, mert egyszer biztos, hogy az idétlen kis könyveidet fogom felemészteni! – toppantott is hozzá, de ingerültsége inkább viccesnek hatott, mint rémisztőnek.
– Van okom rád haragudni, lángocska! Tedd a dolgod, kérlek!
– Most mondd meg! – fordult felém – Tűzdémont idéz gyertyagyújtáshoz! Fellengzős tündérek… piha!
Azzal a levegőbe szökkent, majd úgy egy méter magasan körbejárt valamit, ami ettől lángot fogott… gyertya lévén. Fényében egy asztal körvonalazódott ki. Amolyan nehéz, faragott tölgyfaasztal, könyvtárba illő darab… Persze egy tizenharmadik századi könyvtárba.
A kis lángocska felröppent, mint egy tábortűzből kipattanó parázs-pernye, és a magasban egy csillár ágai közt ugrálva indította el a lényét alkotó heves oxidációs folyamatot, a kanócok végén, amelyek viaszba mártva meredeztek körben, vagy harmincan… Megesküdtem volna, hogy kacarászni hallottam őket.
A lángocska gyorsan dolgozott: alig telt el egy másodperc, és újabb csillár fénylett fel, majd vagy száz, és még tovább. A fény előbujtatta a sötétbe vesző, három ember-magas, a horizont végén lebillenő polcsorokat, amelyek roskadásig teltek könyvekkel.
– Huhh, ha nem tagnap haltam volna meg, most leesne az állam. Milyen hosszúak a sorok?
– Ez a Mindent Tudás Könyvtára. Mindennap megtoldják egy-egy gondolattal. Egyedi darab.
– Hogyan fér el ez a kastélyban?
– Nagyon jó kérdés! Szerinted?
– Máris felelek, tanító néni? Ez esetben sajnálattal kell közölnöm, hogy nem készültem, mivel hogy tegnap este más dolgom akadt… épp a halálomon voltam, meg effélék.
– Kifogás elutasítva! – kacagva hozzátette: – Ennél jobbat találj ki legközelebb! Emlékszel az útra?
– Melyikre?
– Helyes. Tegnap, amikor hárman repültünk. Furcsálltad a szárnyak és a repülés kapcsolatát, a sebesség viszonylagos aránytalanságával.
– Szóval azért tűnik ekkorának, mert számomra így hihető, hogy ez a Mindent Tudás Könyvtára?
– Errefelé a méret nem olyan határozott, mint ott, ahol tegnap estig laktál. Egy ajándékdobozkában, amelyben gyűrűt, ékszert sejtenél, elfér egy galaxis, vagy egy egész univerzum is. Az életek elröppenhetnek a fejed fölött látszólag nyomtalanul, és egy pillanatban elférhet egy gondosan összehajtogatott örökkévalóság… Ez a hely téren, és időn kívül áll.
– Nem kerek ez így nekem. – piszkáltam meg a fülem tövét – Akkor miért érzem az idő múlását, illetve azt, hogy az események követik egymást, kezdődnek, és véget érnek?
– Jól fogalmaztál, így kérdésedben benne is van a válasz: ÉRZED az idő múlását. Egészen addig, mígnem hihető lesz számodra annak realitása, amit éppen megélsz. – felsegített, majd felvette azt, amiben felbotlottam… egy könyvet. – Bocsi, ezt én hagytam szét.
Azzal letette az asztalra, amely körül három szék állt.
– Akár neki is foghatnál – húzta ki az egyik széket, hogy leüljek rá.
Látva értetlenségemet, kicsit megpaskolta az ülőalkalmatosságot.
– És mi a címe? – méregettem a vagy húsz kilós könyv egyszerű, fehér bőrfedelét.
– Fontos ez? Lehetne például ez: Az Első Könyv, Amit Errefelé Illik Elolvasni.
– És hogyan különböztetitek meg őket?
– Majd rájössz. Olvass, kérlek… hangosan! – azzal megvárta, míg leülök, majd mögém állt, és megfogta a vállaimat.
Kissé aggasztott ez a „Majd rájössz!” dolog.
És ha nem?
Olyan bonyolultnak tűnt akkor még az a világ, mint…
„… egyszeri gyermekkoromban, midőn hároméveshez illő analfabétizmusomban kinyitottam egy keményfedelű kötetet, amely nővérem kedvence volt. A fedél szép volt, színes. Sárga dűnék előtt egy napszemüveges, felnőtt létére is érdekes külsejű nő állt rajta, felhajtott gallérját arcába húzva, napszemüvegében az alkonyattal… Ám hiába nyitottam ki, nem találtam azt a valamit, amitől ő olyan nagyokat kacagott, mélyeket sóhajtott, esetenként őszintén sírt.
Mindemellett varázslatosnak tűnt, – vagy tán épp ezért – az a valami, azzal a sok titokzatos kriksz-kraksszal a lapjain. Az első gondolatom az volt: „Ezek nem tudnak rajzolni???”
Később úgy tekintettem a dologra, mintha mindegyik jel egy-egy hat billiárd műveletes egyenletet takart volna.”
Felemeltem a könyv fedelét: hasonló látványt nyújtott első lapjának ismeretlen, alaktalannak tűnő szürke gomolygása.
„… Röpke fél év alatt megtanultam olvasni. A jelek egyre ismerősebbek lettek: K, mint kutyus… a P-t nem szerettem: P, mint patkány… és így tovább, mígnem élvezhető szinten elsajátítottam eme kódrendszer megfejtését.”
… A ködös gomolygás rendeződni kezdett…
„Néhány évtizeddel később, amikor már tudtam ezt-azt egyes szénalapú biológiai létformák központi idegrendszerének működéséről, meg elkezdtem foglalkozni egy kicsit a pszichológiával is, rájöttem, hogy valóban. Minden egyes jel, az értelmezés során egy több milliárd soros egyenletet foglal magába, vagy tízezer változóval. Hasonlósági jegyek alapján beazonosítja az asszociációs rendszer segítségével a formulát, összegyűjti az ehhez kapcsolódó minden létező, vagyis ismert értelmes és értelmetlen jelentést, majd ezt összeveti a soron következők összességével, ezeket összehasonlítja, csoportosítja, azok egységes jelentését esetleg jelentéseit elraktározza, majd a magasabb szintű értelmezéseket is összegzi, mígnem kialakul az egyetlen, egyértelmű megoldás. Viccek esetén a több, egyenként is helyes, de a szövegkörnyezetben más és más jelentésű eredmény esetleges ellentmondásai adják az eredményt.”
Mire ezt végig gondoltam, a gomolygás felvette az ismert jelrendszer algoritmusait, és – hangosan- olvasni kezdtem:
– „Nna végre!” – állt az első oldalon – „Már azt hittem, soha nem kerülünk egy hullámhosszra, kedves… olvasóm!”
Shoo felkacagott.
– Fojtasd csak bátran! Nem kell félned… ez egy jó könyv. – majd a fülemhez hajolt – Kalandra fel!
Biztos voltam benne, hogy közben felemelte a jobb lábát. Anélkül, hogy hátranéztem volna.
– „Szóval, kedves olvasó, ha képes vagy rám figyelni, akkor tudatnám veled, hogy ezt a dolgot, ami fölé görnyedsz, csupán azért tartod könyvnek, mert a tanuláshoz számodra nyilvánvaló, hogy szükség van valami szilárd adathordozóra, és mivel előző életeid során ez állt szokásodban, hát könyvként tapasztalod meg ezen adathordozót. Ha mást használtál volna eme csodálatos célra, teszem azt, tudásod legnagyobb hányadát oktatófilmekből nyered, nos, akkor most egy vetítővászon előtt ülnél.
Ahogy a sorokat olvastam, mintha mondatonként egy-egy anyagtalan csáp tapadt volna rám, amely a könyvből lövellt ki.
– Ha egyfajta sámáni tradíciót követve éltél volna, és az új információk szerzésének általad gyakorolt módja a szerint való lenne, akkor egy kis tűz körül ülnétek a vadonban, valamely egzotikus növényből készült főzetet szürcsölnél, és Shoo kántálását követve jutnál el azon belső síkodra, ahol eme élmények tudatodba kerülésének folyamata zajlik, egy sámán számára nyilvánvalóan. De valójában ez, a formájától függetlenül egy gondolatfüzér, amelyet most az elmédbe engedsz. – s közben pulzálni éreztem magam, a termet, és a könyvet, amelynek minden impulzusára egy-egy gondolatot éreztem átsiklani a lapokról belém. – Egy gondolatfolyam, amely segít rájönnöd a válaszra a most éppen foglalkoztató nagy kérdések egyikére, hogy hol is vagy valójában.
Szédülni kezdtem.
– A válasz, mint a nagy kérdésekre adható válaszok többségénél az már csak lenni szokott, végtelenül egyszerű: Ahol mindig is lenni szoktál: a végtelen közepén… Egyikében a térben és időben egyenként is végtelen internatív valóságoknak, amely egymás körül lebegnek, mint vízmolekulák a lehetségességek mindent elborító óceánjában. Azok közötti szabad átjárással. Csak az átjárás helyét kell megtalálnod, kiválasztanod, majd elképzelned azt a világot ahová belépni kívánkozol, s megvárni, hogy kapcsolódjon előtted a két mindenség.
Az általatok Kastélynak nevezett univerzumra leképezve ezek a termek rendszereinek egysége, a kapcsolódási pontok az ajtók, és… mint azt már tapasztaltad, tágabb értelemben a tükrök. A Kastélyon belül bárhová eljuthatsz az ajtókon keresztül, ha el tudod képzelni a mögötte találni kívánt termet, annak legapróbb részletéig. A tükrökön át pedig eljuthatsz bárhová, ahová akarni tudsz, s a tükör segítségével anyagi szerkezeted is a célvilághoz igazíthatod, ha eme álcának szükségét látod.
Ezen rendszerek az élvezhetőség céljából belülről zártnak tűnnek, ha úgy tetszik áthatolhatatlannak. Tökéletes illúziójaként a térnek és időnek, az anyag művészi alkalmazásával. Csodálatos játszóterek, illetve tanulópályák.
Tudom, ez a válasz újabb millió kérdést vet föl benned. De a sok, kérdéseket szülő feleletek helyett, itt van inkább egy érzés, amely segít ráébredned arra, hol vagy, miféle erőknek parancsolsz, ki lehetsz, és miért tesz ez felelőssé: a tetteidért, mindenért, semmiért…
Itt lapoznom kellett, és hozzáérve éreztem a lap egy hatvanad milliméteres, érdes felületét, majd hirtelen az egész könyvet. A súlyát, ahogy az asztal lapjára nehezedik, a sarkát fogó ujjaimmal hozzá kapcsolódva magamat, az engem alkotó molekulák összességével.
Shoo érintését a vállamon, az ő egész lényét, a talpunk alatt a parkettát, a bőrömhöz simuló nadrág szövetét, a padlón álló polcsorokat, a rajtuk hemzsegő köteteket, a csillárokat, a falakat fedő hímzett tapétát, az egész termet a végtelenbe forduló túloldallal.
A körülötte rendezetten lebegő többi termet, amelyet hajladozó folyosók kötnek össze, és fűznek kastéllyá. Majd a Kastélyt magát, a kitépett sziklához hasonló telken a kerttel, annak minden növényével és sziporkájával az életnek. A kövezett teret a kettő között, – amit kiskorában Sárkány leszállópályának, kifutónak használhatott – minden kavicsával, porszemével együtt.
Azután az azt körülölelő végtelen sötétséget, egészen a határáig, ahol egy nyugtalanító pillanatra egy számpárt véltem villanni. Majd ez az egész pattant egyet, egy másik, galaxisokból álló univerzummal ütközve, és ott volt körülötte megszámlálhatatlanul a többi is, mind.
Hirtelen, mintha egy hurkon átpréselték volna az egészet, végtelenül apró részét képezte egy szubatomi részecskének, amelyet egy elektron foglalt magába sok másikkal együtt. Ez egy atommag körül keringett. Az atom sok másik hasonlóval és különbözővel társulva molekulát alkotott, amely egy sejtben kapott szerepet. Ez a sejt más hasonlókkal együtt szövetet alkotott, s ez a szövet csontszövet vala, amit izmok, idegpályák, nyirok és erek hálója vett körül, mit bőr fedett, s ez az egész végtagként, melyet jobb híján kéznek neveztek el, egy test része volt. S ez a kéz egy régimódi tollat tartott, tusba mártott, és ezen szavakat vetette papírra:
„… feleletek helyett itt, van inkább egy érzés, amely segít ráébredned arra, hogy miféle erőknek parancsolsz, ki lehetsz, és miért tesz ez felelőssé: a tetteidért, mindenért, semmiért… egyszerre. Ezt világegység-érzésnek hívom.
Na mit szólsz? – húztam az ottani számat mosolyra.
Lódult velem még egyet ez az önmagába visszaforduló spirálszerű folyamat, és megint ott ültem önmagamként, pislogva, immár az utolsó lapot a könyv bal fedeléhez fordítva, aki olvasta, hökkenettel az ábrázatomon.
– Hűha!
– Tetszett?
– Érdekes volt… – felnéztem rá, s hogy láthassam, közelebb hajolt, és felém fordította arcát – Viccelsz? Nem olvastam még ehhez foghatót.
– Hát nem is olvastál most sem… És akkor hol is vagy?
– Egyikében a megszámlálhatatlanul végtelen internatív, vagyis interaktív és alternatív valóságoknak, amelyekkel mi, szabad lelkek szórakoztatjuk, rémítgetjük magunkat és egymást. És ezek önmagukba fordulva alkotják részét másoknak és önmaguknak, így szabad átjárást biztosítva, amely a káosz elkerülése érdekében bizonyos átfedési pontokon ejthető meg. És ami érdekes, hogy mindemellett az összes káprázat belülről nézve teljes, végtelen, áthatolhatatlan és valóságos… és ennek ellenére csak annak tűnik. Egyszerre egyértelmű, és tébolyítóan ellentmondásos.
Az asztalnak támasztotta fenekét, és tapsolt párat.
– Nagyon jó!
Sóhajtva hátradőltem.
– Mi a baj? – már nyitottam volna a számat, hogy mondjam: „Semmi:”, de folytatta – Tudom, hogy azt akarod mondani, de szeretném, ha kifejtenéd.
Egy pillanatig megrökönyödve pislogtam szóra nyitott szájjal, végül úgy döntöttem, hangosan végiggondolom, mi volt sóhajom tárgya:
– Tudod, amíg éltem, talán nem minden esetben, de nem létező emlékeim szerint többnyire, úgy gondoltam, ha vége, akkor végre értelmet nyer minden, és felszabadítólag hat az igenlő válasz az élők nagy kérdésére: Van-e élet a halál után? Bár ezt már tudom, s most úgy vélem nincs is halál, csak valamiféle átlényegülés, de ez annyira más, mint amire számítottam. Annyira valószerűtlen. Már abban is kételkedek, hogy valóban átléptem azon a bizonyos kapun. Ráadásul, az összes emlékemet egy kút fürkészhetetlen mélységű fenekén érzem lötykölődni hengeres falának végén… elérhetetlenül. Némely fodrán, hullámán megcsillanni látszik a fény, hogy aztán kisimulva tovatűnjön, kérdéseket hagyva csupán maga után. – hallgattam el fejcsóválva.
– Arra nem gondoltál, hogy így van rendjén? – félrehúzott szájjal fürkészett egy kicsit, végigcikáztatva rajtam szemét, majd a kezemért nyúlt, megcirógatta, s átfonva rajta ujjait megszorította – Hát nem jó ez így? Itt lenned velem, nyugalomban?
– Ne érts félre, nem is ezzel van bajom. Csak még mindig nem értek semmit.
– Például, hogy miért?
– Például – szegeztem neki a tekintetem.
– Nem véletlenül. Mint ahogy nem véletlenül érzed úgy, mint aki félbehagyott dolgokat, és szinte ezerfelé szakadna megannyi milliónyi hívójel után, amelyek épp csak addig tartanak, hogy felhívják figyelmedet, de irányukat ne tudd meghatározni. Kérdezd meg bátran.
– Mi hát az élet értelme?
– Úgy érted, most? – azzal, mint aki megválaszolta előző kérdésemet mosolyogni kezdett.
És tényleg… meghökkentett a felismerés,… hogy a dolog idő-, helyzet-, és személy-viszonylagos.
– Mindig, minden jövevénynek ekként megfogalmazható: Az, amit akarsz! Ilyen egyszerű … hogy tetszik? Direkt neked készült, sok millió év alatt. Megcáfolhatatlan. Vagy nem így látod?
– És ez talán megmagyarázza, hogy miért érzem azt, hogy némelyik befejezetlen maradt? Mármint némelyik életem. És hogy mindezek… vagyis a befejezetlen életek ellenére … miért is vagyok itt- mondtam révülten, majd rá néztem … a válaszra.
– Hallhatom?
– Mert millió dolgon felül, amely nagyszabású, esetenként világrengető, egyet akarok folyton-folyvást: veled lenni.
– Nos, a mai lecke felettébb gyorsan ment, persze ez várható volt. – az ölembe ült, átkarolta a nyakam, a szemembe nézett, majd a padlóra. – Én pedig magyarázattal tartozom… amivel már készen állok, csak várom, hogy feltedd a kérdést.
Szemráncolva ránéztem: „Magyarázattal?”
– Miért is?
– Remélem tudod… Ha ilyen nehéz rájönnöd, az bajt jelenthet.
– Bajt? Elnézést, ha kissé lassú az észjárásom, de azt hiszem előnyben vagy. Némi folyamatossági hiánnyal küzd a mindent-tudásom.
Elkacagta magát:
– Ami igaz, az igaz. Nekem vagy kétezer évig fájt a szívem, mire rájöttem miért. De gyerünk, gondolkozz: miért haragudhatnál rám? … A tükrös dolgot kivéve. Utólag is elnézést, hogy nem akartam azzal fárasztani frisshulla őkegyelmét, hogy tilos a tükörbenézés.
– Bármi volt is, belenézek abba a csodás szemedbe, s bolondnak tartom, ki a gyémántokat tartja szépnek… Ezzel a pillantással legintenzívebb haragom bármekkora seregét is lefegyvereznéd.
– Egyvalami mégis akad, amit látszólag elkövettem ellened, bizonyos félreértések miatt, minduntalan.
– Jó, végiggondolom, de amíg rájövök, ehetnénk valamit, és kissé el is fáradtam…
– Persze – pattant fel rólam.
Miközben visszatértünk a szobájába, igyekeztem kérdezgetni magamtól, hogy mi lenne az a dolog, amiért haragudhatnék rá. Egy bárszekrényből… szendvicseket vett elő… ötletem támadt:
– Nem tudsz főzni?
– Másfél milliárd receptet ismerek.
– Bár lényegtelen, amíg terülj-terülj asztalkánk van.
Eldőltem az ágyon:
– Megvan! Iszonyatosan horkolsz, hogy még a hullák is elmenekülnek a világból, ahol lehajtod fejed! Ezért üres a Kastély is!
Felkacagott.
– Akkor az sem.
– Ennél kicsit erősebb.
„Miért haragudhatnék Shoora?” Ez járt a fejemben, amikor hanyatt dőltem, amikor mellém feküdt, s lábát az enyémre fonta, kezét nyitott tenyérrel, afféle birtokló gesztussal a mellkasomra tette, és akkor is, amikor elaludt. Sőt, talán még akkor is, amikor én elaludtam.
III. Impulzus.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy felébredtem. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy előzőleg aludhattam.
Az ágy puha párnáinak selymes ölelésében.
Oldalt feküdtem… a jobbomon. Az ágyon nyugvó, kinyújtott kezemen enyhe nyomás, hűvös tapintású, ívelt, enyhén lüktető dolog. Érdekelt, hogy mi is lehet az, ezért úgy döntöttem, a vizuális megtapasztalást elősegítő érzékszervem alkalmazásával szerzek bizonyságot a Dolog miben létét illetően. Felnyitottam hát az azt fedő részét testem védőburkolatának. Furcsa bizsergéssel töltött el a látvány: angyalian formált, hosszúkás arc, magas homlok, hatalmas szemeket sejtető puha bőr. Felette háromvégű szemöldök: az orr és a homlok találkozási pontjából indulva szalad vékonyodó ösvénykéje felfelé, majd középen kettéválik. Az egyik ága tovább viszi az eredeti ívet, s csak a végén kanyarodik kissé lefelé. A másik hamarabb törik meg, és a szemöldökcsont vonalát követi. Lentebb hosszú, kék pillák. A járomcsont kecsesen kiugrik, hogy szép gödröcskék férjenek alá. A finom, vékony orr alján jang alakú lyuk, nem sokkal arrébb a tükörképe. Az ajkait eltorzította kissé a hüvelykem befelé mozgását szolgáló izompárna, amit hold-dombnak hívnak a tenyérjósok.
Gyengéden, milliméterről milliméterre, kihúzom alóla a karomat. Meg- megállva, nehogy felébresszem. A füle mögé simítottam a kék tincseket, amelyek előreszaladtak, és homlokát fürkésztem, meg azt a kékes derengést mögötte, ahogy cikázva járják a mesés testét, gondolatokat, érzéseket, akaratot közvetítve. Néha sikerült két, három irányváltását is követnem egy-egy fénypászmának, ahogy a kristályokon megtörik. Megcirógattam az arcát, és figyeltem, ahogy a kis fény-impulzusok bevillannak az érintésem helyétől, hogy belevesszenek az idegközpont cikázó jeleibe.
Egyáltalán nem tartottam gusztustalannak a látványt, sőt, egyenesen szíven simogatott. Mármint, hogy átsejlik belső anatómiája. Ha elég ideig figyelem, – talán pár ezer év elég is lenne ebben a testhelyzetben – olvasni tudok majd ezekből a jelekből –gondoltam.
Nem mutatkozott rajta az akarat, hogy visszatérjen álomföldről, sürgetni nem akartam, viszont nem bírtam tovább fekve maradni.
Óvatosan kimásztam az ágyból, nadrágot húztam, és nyújtózkodva… megtorpantam.
Felfogva, hogy lépteim a mosdó irányába vittek. Shoo édes kivetülésére néztem… Mosakodni csak kell… Vagyis akarok. Hozzátartozik az ébredési ceremóniámhoz.
Benyitottam. A tükör letakarva, sértetlenül a csillogó mosdókagyló felett múlatta idejét, hívogatóan… De hisz tegnap… összetört!?
Görcsösen tartottam magam, miközben frissítőztem a csapból csörgedező folyadékkal, amit víznek tartottam, és ki tudja honnan eredt… Talán magából a csapból fakadt, és a lefolyón túl már nem is létezett.
Igyekeztem erre összpontosítani, miközben minden erőmet összeszedve kitámolyogtam a fürdőszobából.
Becsuktam az ajtót, és lihegve a falnak dőltem.
Körbenéztem ebben az otthonosnak tűnő, idegen világban.
Az ismerős berendezéseken, a fal szilárdságán túl éreztem a mindenütt leselkedő végteleneket és a bizonytalanságot.
A kastély falain túl a mérhetetlen, ismeretlen, riasztó semmit.
Megmarkoltam az ajtófélfát, hogy kapaszkodhassak kemény realitásába az anyagnak.
Azt gondoltam, mindig is, hogy a halál után rám tör valami mély bölcsesség. Afféle, amit Sárkány szemében láttam. Hogy meglesz a válaszom a nagy kérdésre.
Ennek ellenére nem éreztem magam sem halottnak, sem bölcsebbnek. Csak bizonytalanságom lett mélyebb: már a halál sem volt biztos, a múltamról nem is beszélve. Emlékeim hiányában teljesen magányosnak éreztem magam, és ez hirtelen szíven markolt. „Megőrültem!” – futott át rajtam a gondolat. Hisz mindenki tudja, hogy ezek a kívülálló számára indokolatlan, hirtelen hangulatváltozások egyértelmű jelei ennek. Ki ijed meg egy letakart tükörtől?
Hirtelen tartozni akartam valahová… valakihez… szorosan.
Visszafutottam az ágyhoz, és szinte belevetettem magam. Kapkodó mozdulatokkal tornázva átöleltem a derekát… talán túl erősen is. Érezni akartam a jelenlétét, a valóságosságát, már ha van olyan egyáltalán.
Néhány másodperc alatt megnyugtatott a közelsége. Még egy kapkodó légvétel, hogy beszívjam illatát.
És ekkor megint elkapott egy érzés. Olyan intenzitással, mint ha akkor és ott lettem volna:
„… Kis szobában riadtam álmomból, papír és toll után kutattam, az ihletett költőkre jellemző villámló mozdulatokkal a papírgalacsinoktól, sós mogyorótól, kulcscsomótól, cigarettától, hamuzótól és ki tudja még mitől rumlis asztalon a kis lámpa fényénél. Igyekezve csendesen, nehogy a mellettem fekvő lány felébredjen.
Mikor meglett, zaklatott tekintettel írni kezdtem:
„… Robog velem az élet folyama…
Közelgő vízesés zajával…
Kapaszkodót csak benned lel kezem…
Ha nem szorítsz, elragad magával.”
Majd sóhajtva visszadőltem.”
… És megint ott feküdtem a tündér derekát szorítva… Örültem, hogy nem csont és hús, amely talán összeroppant volna.
Kész téboly ez a sok váratlanul rám törő élmény… de most mégis megnyugtatott.
– Ez gyönyörű volt! – nyújtózott.
Értetlenül néztem rá, és felkönyököltem.
– Micsoda?
– Hát a vers.
Megfordulva az ágy támlájának dőlt, lábait felhúzta.
– Hangosan gondolkodtam?
– Tudod, az asztrális kivetülésünk rendes átfedésben volt az imént. Éreztem, ahogy elöntött az előző élményed.
Átölelte felhúzott lábait, ráengedte állát, majd pislogott rám vagy kettőt, azután hirtelen letette a földre mozgásszerveit, és felállt. A kezem súlyától lecsúszott róla a takaró, és rácsodálkoztam gömbölyű fenekének mindkét féltekére.
Megmozdultak az eddig maga köré tekeredett szárnyai. A hártyák lenyíltak róla, majd mikor elérték teljes fesztávolságukat, verdesett velük párat szaggatottan, meg- megmerevítve őket bizonyos helyzetekben. Azt hiszem, nyújtóztatta őket.
A gyertyák egyszerű, bár már magukban is hangulatos fényét csillogó, tarka mintákká változtatta, ettől a szobát szivárványjáték töltötte meg.
– Gyönyörűek a szárnyaid! Babonázóan szépek, ahogy játszani kezdenek a fénnyel.
A szekrényhez sétált, és egy ezüstszín selyemruhába bújt, ami hátul mélyen, majdnem a derekáig nyitott volt, hogy szabadon maradjanak szárnyai. Bal oldalt bokáig ért, combtőig felhasítva, s az anyag innen átlósan rövidült, s jobb csípőjénél épp csak a szemben lévő hasítás kezdetéig takart. Szabadon maradt lábára egy háromszög alakú, tenyérnyi kendőcskét erősített pánttal a térde fölé, amelyet a ruha anyagából szabhattak. Felhajtva magára terítette az öltözék elülső, mellkast takaró részét, megigazította a kebelkosarakat. A szekrényből egy kivételesen hosszú farkú, ezüst gekkó szaladt elő, fel a vállára. Lehajolt, és a szájába vette a ruha elejének jobb felső csücskét, farkát a lány másik oldalon a hóna alatt átvetette, átbújtatta a bal mell alatti fémgyűrűvel szegélyezett lyukon, megkunkorítva a kis izomtömlő végét, meghúzta a ruhát, mígnem elölről teljesen a lányra feszült. Majd fészkelődött egy keveset, hogy teljesen a vállára simuljon, és azt hiszem elaludt.
– Még ilyen ruhát!
– Tündér divat…- nézett végig magán – Talán nem tetszik?
– Ami azt illeti túlságosan is. Szinte toprongyosnak érzem magam.
Kinyitotta az ajtót, átölelte, hozzásimult, majd nyitott ujjú jobb kezét kivéve, amellyel a deszkára tapadt, elbújt mögötte, visszatolta lefeszített fejű lábát, ami előbújt a szoknya hasítékán, s simogatni kezdte talpával az ajtó élét, amúgy gogo girl-ösen. Búgó hangon megszólalt:
– Aki utoljára ér a konyhába, záptojást kap reggelire! – Mondanom sem kell, hogy más szavakra számítottam…
– Ez sportszerűtlen! Én még fekszek! – kiáltottam a becsapott ajtóra.
Az ajtóhoz mentem. Hogy is volt a könyvben? „Az ajtók bárhová nyílhatnak, ahol már jártál…”
Megfogtam a kilincset, és elképzeltem a konyhát. Minden általam ismert részletével. Már majdnem felrántottam, amikor eszembe jutott, hogy nem ártana hozzá képzelni azt a nem mellékes apróságot, hogy Shoo még nincs ott.
Elsőre sikerült, ami valószínűleg inkább a kastély tervezőjének és kivitelezőjének volt köszönhető, mint sem az én érdemem, de azért tagadhatatlan, hogy büszke voltam erre az apró furfangomra.
A lány kacagva lépett be, háttal. S mivel arról várt, hátrálva közeledett.
– Jó étvágyat a záptojáshoz! – szólaltam meg.
Megpördült, egy pillanatra megszeppent, majd hunyorítva bökött rá mutató ujjával a nézőpontja szerinti igazságra:
– Ez nem ér! Csaltál.
– Te is.
– Na jó, elismerem, gyorsan tanulsz! – az asztalra pislantott, majd rám – De ha már előbb értél ide, akár meg is teríthettél volna.
– Annyival azért nem értem ide hamarabb.
– Ha-ha-ha! Bocs, elfelejtettem, hogy még mindig úgy gondolod, hogy ehhez tömött szekrényekre, meg roskadozó hűtőre, meg szeletelésre, zöldségmosásra, és darabolásra, meg pakolásra van szükséged ahhoz, hogy tudásodnak megfelelően létrehozd a reggelit. Pedig valójában az is varázslat.
– Hogyan?!
– A terítéshez először el kell döntened, hogy mi legyen az asztalon. Vagyis magalkotod mentális képét, majd hozzá igazítod a valóságot. Ami a te jelenlegi tudásod fényében azt jelenti, hogy kenyeret, szalámit, sonkát, sajtot szelsz, tojást főzöl, esetleg sütsz, hagymát pucolsz, paradicsomot, paprikát mosol, esetleg teát főzöl, gyümölcsöt facsarsz – felkuncogott -… tehenet fejsz. Ha valamelyik nincs éppen kéznél, elképzelsz még egy helyet is, ahol van… Mondjuk, elképzelsz egy… boltot! Ahol mindez megtalálható. Addig keresed a polcokon, amíg meg nem leled, hogy hazavihesd a fent említett dolgokat. Mi ez, ha nem egy agyonbonyolított varázslat? Az elvégzett cselekvéssorozat pedig, ami létrehozza az elmédben kialakított kép manifesztációját, az a dervistánc, avagy rítus, amelynek segítségével nyilvánvalóvá válik számodra a valóságnak az a vetülete, amely lehetségessé teszi akaratod világra vetítését tudásod legmagasabb fókuszán. Mi ez, ha nem varázslat? Nos, erre a ceremóniára tényleg nem volt időd. – azzal megfogta a terítő két általa elérhető sarkát, és fellebbentette.
Ahogy láthatóvá vált alatta az asztal, a reggeli előbb felsorolt kompozíciója is előbukkant a szövet alól. Meg még gyümölcsök, pástétomok, meg desszertek.
– Amíg a számat jártattam, még egy kis somlóit is volt időm összehozni.
– Shoo…?
Mélyen a szemembe nézett, mint ha azt mondaná:”Igen?”
– Mi az a varázslat?
– Tudod… – kis szünetet tartott, jelezve, hogy szerinte tudom, csak kissé bizonytalan vagyok, és tőle csupán megerősítését várom önmagamnak. Még idejében folytatta. Idejében ahhoz, hogy bele ne feledkezzek combjának, csípőjének, izmainak, és izületeinek ama kecses játékába, amely keringette őt körülöttem. – Minden és semmi. A mindenségekben legtöbb helyen elfogadott értelmezés szerint ama tudatos folyamat, vagyis cselekvések, szavak és gondolatok összessége, amelynek folyománya ként meghajlik akaratod súlya alatt a valóság, vagyis az annak elfogadott hiedelemrendszer oly módon, hogy az megfeleljen az általad kialakított belső képnek, abban apróbb, vagy esetenként strukturális változásokat előidézve. Minél többet tudsz az adott világról, amelyben a képzelményeidet ki akarod teljesíteni, vagy inkább beteljesíteni, annál könnyebb a dolgod. És ha a te tudásszinted elüt a többiekétől, akkor áll elő az a káprázat és titokzatosság amely, ha elég nagy mértékű, varázslatnak nevezteti a dolgot. Persze ha nem ismeri valaki e fogalmat, előfordulhat, hogy az alkotót félni, üldözni, esetenként isteníteni kezdi. Ha viszont a tudásod korlátozott, akkor az akaratod különféle fókuszokat talál.
– Az előző két mondatodig azt hittem, hogy kezdem érteni.
– Szóval akarsz valamit, de nem tudod pontosan, hogy az hogy is néz ki, vagy a tudásod szerint a folyamat, amely létrehozza, neked túl bonyolult, vagy felülmúlja vélt erődet, akkor fókuszt használsz. De ez esetben akaratod egy része nem az eredményt célozza, hanem a fókuszként használt személyt, vagy eszközt.
Valamit már kapiskáltam, de mielőtt összeállt volna a gondolatsor, szétcsúszott.
– Mondanál egy példát?
– Persze! … Akár milliót is. – azzal a kezembe adott egy fél vajas zsemlét, és elhallgatott.
– Ez a példa?
– Akár ez is lehet. Egy fél vajas zsemlét akartam adni neked. Elképzeltem minden apró részletéig, amikor a terítőt lebbentettem. Most érte nyúltam, megkentem, odaadtam. Elképzelhettem volna kész szendvicsként is, de az nem tükrözte volna a gondoskodási szándékomat. De mi van, ha nem tudom, hogy hogyan is néz ki egy fél vajas zsemle a legapróbb részletéig, vagyis mely atomok miféle rendeződése is az, amelyet fél vajas zsemlének nevezünk. Vagy nem tudnám, hogy az anyagot az élet különféle szerveződései hozzák létre, és hogy a gondolataim rezgéseivel én, mint élet, képes vagyok létrehozni. Akkor miként kellene megoldanom?
– ?!
– El kell mennem valakihez, aki képesnek tartja magát a zsemle létrehozására, és akit én ugyancsak képesnek tartok arra. A fél vajas zsömlét akarásom, már nem csak azt támogatja, hanem a péket, a tehenészt, a molnárt is, és azt is, aki nekik képesítést adott erre. No de mi van, ha én, kis egyszerű lélek, nem ismerek hasonló csodalényeket? Akkor találnom kell valakit, aki ismeri az efféle szerzeteket. És mivel én rendkívül sok dolgot akarok, amelynek előállítást nem nézem ki magamból, elképzelek valakit, aki mindezeket ismerte. Legyen a neve… legyen a neve…- és rám nézett.
– Kereskedő? Aki mindent megkeres nekem?
– Pontosan! És akkor akaratom már a péken, tehenészen, molnáron, földművesen és képesítést adón kívül már a boltost, avagy kereskedőt is táplálja… a vajas zsemlét meg már szinte csak éppen hogy.
– Ennek a bonyolultsága már kezdi elérni a zsemle atomfizikai szerkezetéét.
– És még nem vagyunk a végén! – bökte meg a levegőt mutatóujjával. – De mi van az akaratom feléjük való kifejezésével? Kell hozzá teremteni egy akarathordozót… egy fétist, amit elfogad tőlem a boltos, és tőle a pék meg a többi. Szóval a fétist is akarnom kell. De mi van, ha nem fogadja el a boltos, a pék meg a többi? Vagy túl sok van nekik belőle? Tele van vele a padlás, meg a pince is, köszönik, nem kérnek belőle többet. Szükség merül fel már egy egyezményes akarathordozóra, ami ha lehet, körforgásban van, mint a zsömle anyaga. Hát, ha a vajas zsemle elkészítése számomra lehetetlennek tűnik, akkor ennek a fétisnek az elkészítése bizonyosan más kezének munkáját dicséri! Azután, még rá kell vennem, hogy valahogyan nekem adja. De mit adjak neki a fétisért? És mi van, ha nem is ismerem? Már megint hullnak a világ hajlítgató akaratom darabkái! Ugyanis kell valaki, vagy egy hely, ahol az akaratomat fétisre válthatom. És mégis, milyen viszonyszámmal? – rettentően belelendült a magyarázatba, és már kezdtem érteni… Érteni azt is, hogy ez neki valamiért nem igazán tetszik – Látod, hogyan burjánzik az akarat osztója? Máris igába hajtom a fejem egy vacak vajas zsemléért!?
– Ez tényleg egyre bonyolultabban hangzik, de egész jól is működhet.
– Ezen párszor vitatkoztunk már. De most felkészültebb vagyok, és meg tudlak győzni ennek szükségtelenségéről, sőt helytelen voltáról. A felmerülő problémák közül, íme néhány: A.) Teszem azt, valami olyan dolgot akarok, amiért rengeteget kérnek a fétisekből, mivel méreteinél, bonyolultságánál fogva sok akaratot igényel. Például egy kastélyt, egy nagy erdőt, egy mindenhova ellátó és elbeszélő oda- és visszát? Vagy hogy az alapoknál kezdjem: Életben maradni, eleget enni egy olyan meseszép világban, ahová milliárd és milliárd lélek vágyik, mert telve van szépséggel és csodákkal? Amely már annyi szabad akaratnak ad otthont, hogy majd szétrobban tőlük. Már magáért az egy életre szóló megtestesülésért milliókkal kell versenyt futnom, amelyet gyorsan el is felejtek, lévén én szeretni jöttem ide, élni és tenni, és az én sikerem az ő kudarcuk. És a végén szinte értelmetlennek tűnik, mivel annyi kastély van már, hogy az enyém el sem fér. Esetleg egész életemben akarhatok másoknak csak azért, hogy egy kis helyet szorítsanak maguk között nekem, és pár falat jusson az én emésztőszervrendszeremnek, és szinte semmit sem látni már a csodás világból, mert a felhőket karcolják már az épületek, hogy jusson egy kis fedett lyuk mindenkinek. Akkor feladjam? Te feladnád?
– Nem soha! – fakadt ki belőlem, magam sem értem miért, talán a kis monológja ajzott fel, hogy szinte kiáltottam.
Mélyen a szemembe nézett. Olyan mélyem, hogy megakadt a lélegzetem.
– Mégis, mindketten itt vagyunk. – súgta csendesen.
Pár percig néma csendben ültünk, ettünk… Én meg cefetül éreztem magam, érthetően.
– Ugye milyen vacak érzés?
– Az. Köszönöm, hogy ilyen vidámmá tetted a második reggelemet.
– Nos, ez volt az én történetem, ami miatt haragudhatsz rám… Megérteném.
– Hogyhogy?
– Szerinted miért én vártam rád, és nem fordítva?
– Miért?
– Hát, mert feladtam pupák! Nem hittem, hogy elég erős vagyok ott maradni. Nem hittem, hogy elég erőd van kiharcolni, főleg a te „senkinek sem akarok ártani, mindenkit szeretek, mert mind egyformán csodálatosak vagyunk” mentalitásoddal, egy élvezhető helyet kiharcolni. Elhagytalak… Érted? Mindahányszor!
– No, azért sírva ne fakadjunk! Valahol igazad lehetett, hisz én is itt vagyok. Együtt vagyunk, és ez a lényeg… – egy ideig csendben figyeltem, ahogy szomorúan ücsörög, kinyújtott lábainak végét figyelve. Mondani akartam valamit, amitől visszanyeri lankadni látszó önbizalmát – Ha ez így van, akkor már biztosan kész vagy az ugyanolyan, vagy azt felülmúló szép világgal, ami csak a miénk, meg a legjobb barátainké.
– Hát, volt már néhány próbálkozásom, de rájöttem, hogy azt kettőnknek kell létrehoznunk, hogy mind a ketten otthon érezzük magunkat benne. – azzal éppen rágcsált szendvicse felett rám nézett – Tényleg nem haragszol?
– Ez neked valamiféle zárványosodott monomániád? Miért haragudnék?
– Mert soha nem maradtam melletted addig, amíg nem hoztad össze az ottani szabad kis világunkat, ahol együtt lehetünk, esetleg a barátainkkal. Ha kitartottam volna melletted, és időnként emlékeztetlek rá, hogy mit is akarsz, sikerült volna.
– Nemrégiben azt mondta volt nekem egy bölcs, magabiztos, már-már mindent tudó, mindemellett csodaszép tündérféle, hogy… -„hogy is volt? … Á megvan!” és nem tudom hogyan, de az ő hangján szólaltam meg -… „Ha nem tulajdonítasz túl nagy jelentőséget a múltnak, akkor jobban fogod érezni magad a jelenben… abban, ami ezután jön.” – és megcirógattam az arcát.
Hirtelen, nagyot sikkanta, mint aki rémeket látott, elhúzta magát, ameddig csak a szék támlája engedte. Azután sóhajtozva szuszogott.
– Most mi van?!
– Csak megijedtem… Annyira élethűen utánoztál. – felállt – Eleget ettél?
– Főleg, hogy nem is voltam igazán éhes.
– Akkor mehetünk tanulni?
– Miért? Az előbb mit csináltam?
Elmosolyodott, egy pillanatra megint a szemembe nézett, majd elkapva fejét szólalt meg:
– Mire vagy kíváncsi?
– Például arra, hogy miért nem szereted a sűrűn lakott világokat.
– Mert tele vannak korlátokkal.
– Az meg miféle jószág? Hát nem arról beszélsz folyamatosan, hogy a lehetetlen nem létezik?
– A korlátok a békés egymás mellett élés melléktermékei. Ha túl sok lélek van egy adott időben egy helyen, bár megtehetnének mindent, amit akarnak, ezzel zavarnák a többi szabad létezőt. És mivel mindig akad valaki, aki többre vágyik, mint az átlagosan ráeső rész, az ilyen világokban szabályok vannak, amelyek persze nem megszeghetetlenek. Ezért egyesek korlátokat hoznak létre, hogy más oda ne mehessen, és szemérmetlenül kikiáltja, hogy „Ez az enyém!”, és ezzel kinyilvánítanak egyfajta mindenkire vonatkozó muszáj-t, amely még nem lenne baj. Ezt bölcsen „tulajdonjognak” titulálják, és bizonyos esetekben, ha e mögött igaz érdem áll, szimpatizálok is vele. Például, ha egy nagy dolog megalkotóját, egy hozzáférhetetlennek tartott hely felfedezőjét, vagy bármi más pozitív eredmény elérőjét méltó tisztelet, elismerés lengi körül, esetleg jutalmazhatják, vagy akár adományokat is kaphat. Csakhogy előbb-utóbb oda fajul a helyzet, hogy apró-cseprő vackokkal kiszúrják a mindenre képes, korlátlan hatalmú létezők szemét. És egyesek nyomorba taszítanak másokat, amelyből az nem láthat kiutat, mert azt titok övezi. Akár már világra jöttük előtt. Az ilyen entitásokat MUMUS – nak nevezzük.
– Hú de durva! Nem ám démon, vagy efféle! Mumus! Hú de félek!
– Nos éppen ezért. Ha valami nagyhatalmú névvel ruháznánk fel őket, attól csak nőne erejük. Ezzel kissé gyengítjük őket.
Elértünk a könyvtárba.
– Még szerencse, hogy itt nincs mumuska!
– Biztos vagy benne? Nekem is volt egy.
– Hogy?
– A félelmem, hogy haragudni fogsz rám. … De Sárkány megette.
– Az vicces lehetett.
– Elhiheted, egészen addig nem volt az.
– És miről tanulunk ma?
– Van egy könyv, ami a kedvenceim közé tartozik. Szeretném, ha az lenne a következő.
– Hát legyen az. – rándítottam meg érdeklődve a vállamat.
3 hozzászólás
Zseniális!
Köszönöm, köszönöm! Nagyon jó! :)))
Üdv.:
Daniella
Örülök, hogy tetszett!
Köszi, hogy olvasod, várod 😀
A folytatás is meglesz!
Ha jónak tartod, az mámor! 😀
Üdv: GabeReal
Nahát, ezt csak most vettem észre! 😀
:)))