IV. Impulzus
Amikor a kezembe adta, miközben a morcoskodó tűzdémon a gyertyagyújtogatással volt elfoglalva, meglepődtem:
– De hiszen ez rózsaszínű! … És szív alakú!
– Mondtam, hogy a kedvencem. – és a könyv cuppantott egyet hangosan.
– Mi ez? – fintorogtam szemráncolva, miközben lengettem a felkínált olvasnivalót.
– Ha elolvasod, megtudod.
Amikor az asztalra tettem, kuncogott, hihihi-zett az ezeréves iratmegsemmisítő-szökevény.
– Na nee! Ezt nem gondolod komolyan!?
– Tudod, a mindent tudásba, a híresztelésekkel ellentétben, kivétel nélkül tartozik bele minden… Még ez is. Akármilyen bugyutának, gyermetegnek tűnjön is, olyan dolgokat tartalmaz, amelyek ismerete nélkül akár el se kezdj egy kapcsolatot, vagy akár egy életet.
Megcsiklandoztam a borító sarkát, mire az vergődve, rázkódva nevetni kezdett, s ettől a szám jobb oldali szeglete a fülem irányába húzódott.
– Végül is, ha ez a kedvenced?! – leültem félszegen, majd megráztam magam – Tisztára nevetséges vagyok. Ez csak egy könyv. Nem igaz? – sandítottam hátra, biztatásra várva, amit meg is kaptam… enyhe vállrándítós mosoly formájában.
Felemeltem a fedelet. Az első lapon gomolygó rózsaszínű, izgága kis szálak remegve rendeződtek oldalnyi betűkké, amelyek gyors egymásutánban rajzolódtak ki, ugyanazon a helyen, visszalökve az előzőt. Így a jókora jelek pörgését, kihagyásait értelmezve efféleként nyilvánult meg a tudatomban:
– „ Na végre, na végre, na végre, hogy ki merted nyitni! Jaj, de örülök Neked! Jaj, hol is kezdjem, hol is kezdjem? – s rózsaszín lábacskák tipegése hallott – Jajj, nem hiszem el, nem hiszem el! Bocsi, hogy kicsitke nyughatatlan vagyok, de olyan jó, olyan jó, hogy végre rászántad magad! – s mint ha közben ugrándozott volna valaki az örömtől – Csücsike! Nyújtózka! Ide! – s mintha leült volna, surrogva mozgatva végtagjait maga előtt – Ide erre a plüsis kavicsra! Na gyere! Na gyere! Na gyere már! Ne kéresd magad! Nosza! Nosza, nosza hát! – a rövid kis mondatok, az előző könyvhöz képest nem lüktettek, hanem vibrálva kerítettek hatásuk alá- Ne kéresd magad! Tudom, hogy kíváncsi vagy! Mindent, de mindent, de mindent tudni akarsz! Nem lehet kivétel semmi, de semmi, de semmi sem! Ugye- ugye- ugye?! Hát még a vezéreket térdre kényszerítő ösztönök! A démonokat szelídítő, vagy épp szűkölve a sarokba kergető vihara az érzelmeknek! Ugye, hogy érdekel? Ne tagadd! És mit szólsz, ha, hihihi, megsúgom, hogy ezeket Te irányíthatod!? Hajolj csak egy picit közelebb! Na még-, na még–, na még! – a kis szálak körbefontak, hálójuk kellemesen cirógatott, a fülem tövénél egészen csiklandósan. Elmosolyodtam ajkam másik szegletével is – Gyere- gyere- gyere! Zsupszuska! – azzal… magába rántott a könyv.
Puha, zöld növények közé huppantam, hassal. Orromba behatolt a bizsergető, ezerféle virágillat. Tüsszentésre ingerelve.
Hát tüsszentettem. Amikor tenyeremet elvettem a szám elől, más fajéval össze nem téveszthetően kecses, vékony, rózsaszínű lábfej uralta látóterem jelentős részét.
– Egészségedre! – mondta vélhetően az egyikük.
– Szia, Dell vagyok! – folytatta vélhetően a másik mocorogva.
– Hú-ú! – integetett megint az első – Felőlem így is maradhatsz, de egy pici idő múlva el fognak gémberedni a tagjaid.
Feltápászkodtam, és szemügyre vettem a Shoo-nál alacsonyabb, de karcsúságától így is magasnak tűnő nőszemélyt. Amikor tekintetünk összeért, és épp a bemutatkozásomon gondolkodtam, a szájára csapta két kezét:
– Huhh! – lépett egyet hátra – Hát ez tényleg. Tényleg Te vagy! Jaj, anyuskám! Jól nézek ki? – kérdezte magától, majd kibújt a bőréből /szó szerint/, és körbeugrálta magát, efféléket kérdezgetve – Csini vagyok? Nem gyűrött a szárnyacskám? Kóci a hajam? Nem tömtem túl a pocimat? Feszes a popóm? Nem vagyok morcsos-maszatos? Nem falevélke az a hajamban?
Már-már félővé vált, hogy estig, vagy még tovább fogja ezt fojtatni, gondoltam szólok.
– Persze, hogy jól nézel ki! Elvégre tündér vagy!
– Hallottad? Azt mondta tündér vagy! – sipítozta roggyantva az egyike.
– Ja tényleg! Akkor jó! – állapodott meg magában, és kihasadt lénye mögé állt, és eltűnt, majd az igazija a nyakamba ugrott – Jaj, de örülök neked, Varázstükör.
– Én is, szia!
– Na csüccske! – Azzal lehuppant egy rózsaszínű mohafélével lepett kőre felhúzott, pipiskedő lábakkal, majd megpaskolta maga mellett az ülő alkalmatosságot, kicsit félrehajolva, ama tündérekhez méltó, angyali pózban. Minden mozdulatában afféle földöntúli kecsességgel – Gyerünk! Mire vársz? – nézett fel rám pislogva.
– Azt hittem, egy könyvet fogok olvasni.
– Ez itt, a könyvem. Nem kis munka volt ám egy ilyen aprólékos illúziót összehozni! – hadarta csilingelve, két kezét válla felett leejtve, előre- hátra mozgatva mutatóujjait, szemét leplezetlen büszkeséggel járatva maga körül. – Van benne néhány nagyobbacska, virágokkal borított dűnécske, egy szászhektáros erdőcske őzikékkel meg mókussal, csörgedező patakocskával, két nyuszi családdal, hangyócákkal, a földben gilisztákkal. De szépek, ezért csak gilusoknak hívom őket. Van hetvenkét színes pillangó is. Mindez 2439 oldalba tömörítve. … Ja, és minden virágocskáknak szív alakú szirmocskái vannak. Látod? – azzal megkoppintotta az előtte himbálózó rózsaszín növényke szebbik végét.
– Na jó, de miről szól?
– Nyugóca! Lazuljka! Szívd be a tavasztól bizsergős, harmatos illatokat. … Hallod, ahogy a tücsköm muzsikál?
– Na jó, de …!
– Csituka! Hallod? Trity-tri-tritty! Trity-tri-tritty! Na? Hallod már?
– Hallom, de mire jó ez?
– Nagyszerű! … Arra, fafejűcském, hogy figyelj! Akárkire, aki őszintén szeret, és szól hozzád! Még, ha csak egy tücsök is az. Az efféle, aprócska dolgokra való összpontosítás segít, hogy elhallgattasd a kapkodi hangocskákat a buksidban. Elvégre hová sietnél? Nem igaz? – felemelt fejét a tücsökhang-fürkésző pózban rám fordította, tenyértölcsérrel a füle mögött – Csak üljünk kicsit csendesen, és hallgasd! … Ébredj rá, hogy erre nem csak most van időd. Ha akarod, bármikor.
Hallgattam ez egyszerű, magas hangú kis zenéjét a tücsöknek, mígnem a ciripelés ezt mondatta velem:
– Kellemes.
– Ugye-ugye?! Hagyd, hogy ringassa kicsit a lelked.
Közben megfigyeltem a fák hajladozását, a bárányfelhők lomha úszását az égen. Semmivel sem törődtek. Tőlük akár háború is dúlhatott. Nem érhet fel soha hozzájuk sem félelem, sem harag. Egy pillangó lágy röptét, amelyet egy virág szirmán megpihenve függesztett fel, míg himbálódzva sütkérezett. Nem meglepő módon szív alakú szárnyait fürdőztette a fényben.
A fű megmozdult, közvetlenül a lábam előtt.
Egy nyuszi ült ott, száját meg- megmozgatva, engem nézett sárga kis szemeivel, fekete-szürke kis bundájában.
– Szia! Hát te?
De csak az orrát mocorgatta…
– Szerinted, mit akarhat?
– ?!
– Cirógasd meg! Arra vár.
Lenyúltam, végighúztam rajta kezem. Puha bundája volt, alatta meleg teste. Egy igazi nyuszi. Lüktető szívecskével, szuszogó légzéssel. A fejénél kezdtem, majd végig a hátán. Így folytattam egy darabig. Azután felszegte kis fejét. Az állát, meg a nyakát kezdtem. Fel-le.
– Nagyon jól csinálod.
Így telt-múlt az idő egy darabig. Hol a hátát cirógattatta, hol a nyakát. Már mikor kezdtem arra várni, hogy végső lökést adjon a kétségem felé, miszerint ez a jószág nem nyúl, hanem inkább kutya, macska, vagy egy új faj egyede: ku-csk-úl, mikor odébb ugrált, de még mindig nézett azzal a kis buta szemével, száját meg- megmozgatva.
És most mit akarhat?
– Szerinted? – azzal megmozgatta egy kis növény zöld szárát.
Felismertem: egy répáét. A nyuszi szaglászni kezdte, Dell-re nézett, majd rám.
– Húzzam ki?
– Ahha!
Kitéptem a földből. A kis jószág körbeugrándozta, a farát bugyután és viccesen fel-feldobálva, ahogyan az egy nyuszi esetében szokás. Szinte eszét vette a répaillat… vélhetően. Letettem elé… Az meg… hozzá sem nyúlt. Csak nézett bambán, szagolgatta, nézett bambán.
– Most miért nem eszi?!
– Miért? Te megennéd?!
Ránéztem az apró gyökérszőröktől borított, földes gyökérre.
– Hát nem.
– Akkor?
Szétnéztem. Találtam is egy pici, törött követ, amelynek az egyik oldala – gondolom nem véletlenül – éles volt. Dell-re sandítottam, aki bólintott.
Megpucoltam a répát, letettem a nyuszi elé… az meg rágcsálni kezdte. Valamiért gyönyörködtem benne.
A kis szőrmók megtömte bendőjét, és elugrált meg- megállva, visszanézve.
– Most dőlj az ölembe, feküszkélj csak hanyatt, nyugodtan.
A szemét néztem.
– Ne félj! Shoo nem haragszik meg érte. Cirókázni fogom a kezed közben. – megpaskolta a combját, félrebiccentett fejjel fürkészett.
Az ölébe dőltem, ami meglepően puha, és kényelmes volt. Nagyon finom, lassú mozdulatokkal, alig érintve a bőrömet cirógatni kezdett. A könyökömtől a csuklómig, majd vissza a vállamig. Pár perccel később szólalt csak meg.
– Tudod, a szeretet döntés kérdése. Ezt csépelésig hallhattad már, mint mindenki. De mégis, úgy él a legtöbb lélek, mint ha soha sem hallotta volna. – elcsendesedett, és megint csak cirógatott egy darabig – Ha egy lélek testet ölt, azt azért teszi, mert fontos neki, hogy érintsék. Ez a szeretet egyik nyelve, a nem is olyan sok közül. Lehet éppen olyan lágy, mint a nyári délutánban simogató szellő. Ugye milyen finom? – azután egy szem szőlőt gurított le a homlokomról a számig, oda érve betolta – Aztán ott vannak az apró-cseprő, ízletes kis kedvességek is. Gyümölcsök, csokika, vagy épp egy mesterien elkészített, hatfogásos vacsora, amelyben már benne van az is, hogy teszel valamit a másikért. Picurka szívességeket téve, vagy épp egy akadékoskodó, aggató hegyet görgetve odébb az utatokból.
A szőlő édes, roppanós és lédús volt… pont, mint a szőlő.
– Mennyei!
– Múlandó kis szépségei az életnek. Egy virág, néhány kellemesen töltött óra, ami nem jelent egyet azzal, hogy te szórakozol, mondjuk meccset nézel, ő meg takarít a szobában, vagy fordítva. Ugye milyen egyszerűnek tűnik? Sokan mégis a meccs előtt ülnek, avagy szappanoperákba merülnek, kiközösítve pillanatukból a másikat.
– Miért mondod ezt most nekem?
– Azért, mert ez egy könyv. Szól bizonyos dolgokról, amelyek így vagy úgy a tudatodba kerülnek, mire a végére érsz.
– Mégis úgy viselkedsz, mintha élnél. – lestem rá egy újabb szem szőlőn keresztül.
– Köszike! Nem kis időbe telt, amíg ilyen lett. Tudod, egy nyugodt helyen akartam beszélni azokról, a picurka dolgokról, amelyek éltetik a szeretetet… Addig, ha van kedved, megmasszírozhatnád a lábacskám. Van úgy, hogy tíz, húsz évig le sem kerülök a polcról. Képzelheted, mennyire elgémberednek olyankor.
– Chö! – nem a lábmasszázs ellen volt kifogásom, csak érdekes, elképzelni a könyvek közé préselve elgémberedő lábait ebben a völgyben.
– Nnaa! Légyszi-légyszi! Azután én jövök, és megmasszírozom a hátadat. Nagyon értek ám hozzá!
Felültem, ő megfordult, kezeire támaszkodott a háta mögött, behajlított lábait a combomra támasztotta, majd megpaskolta talpával. Odébb csusszantam, hogy kinyújthassa őket… és masszírozni kezdtem. Mivel tetszett a látvány, ahogy a „bőrének” nyomásra gerjedő kis receptorainak impulzusai felcsusszannak a lábán, hamar belemerültem, valahogy rátalálva a mozdulatokra.
– Jaj, de finom! – nyögte, amikor az első ingerek a tudatközpontjába értek.
– Ez a másik formája a testi érintés nyelvének. Addig csinálhatod, amíg el nem fárad a kezed.
– Köszönöm a megtiszteltetést! – élcelődtem.
– Felettébb finomka kezed van ám! Látszik, hogy voltál már masszőr meg természetgyógyász, meg minden efféle… Óaahh! – szegte hátra a fejét, amitől majdnem zavarba jöttem.
Mégis mosolyogtató volt, ahogy ennyire átadta magát az érzéseinek. Érdekes volt az is, hogy mennyire hús-szerűen lazává vált a vádlija pár perc után. Látva, hogy tetszik neki, valami örömféle töltött el. Belelendülve hol hátra toltam a lábfejét, egészen szisszenésig, hol spiccbe kényszeríttettem. Egy idő után már szinte nem is tudatos, inkább mélyről feltörő, ösztönös mozdulatokkal játszott a testével a kezem, azután vibrálni látszott a levegő közvetlenül a tenyerem, és az azzal érintkező testfelület között. Figyelmem teljesen a végtagjára irányult, és arra, hogy érintésem örömöt okozzon neki. Ez egészen addig így ment, amíg fel nem fogtam, hogy megint valaki, aki valójában csak egy könyv szereplője, ismeri a múltbéli énemet. Egy pillanatra megtorpant a mozdulatom, és mikor újra masszírozni kezdtem, már nem ment úgy. Valami elmozdult bennem, és nem tudtam azzal a figyelemmel viseltetni a teste iránt.
– Mi történt? – nézett rám.
– Szinte már utálom, hogy mindenki ennyire jól ismer, nekem meg fogalmam sincs arról, ki voltam.
– Na feküszkélj hasra! – vette el lábait az ölemből.
Engedelmeskedtem. Titkon már lestem, mikor mondja ezt, vagy valami hasonlót. Nem mintha untam volna az előzőleg rám testált feladatot, csak vártam, mikor lesz már részem abban, amit szerinte elég jól csinál. A fenekem alatt a combomra ült, és elkezdte a vállamnál… szűzanyám!
– Ahh!
– Ugye, milyen finomka? – egy darabig csak gyúrta az anyagot, ami én voltam… – És miért utálod?
– Mith?! – nyögtem.
– Hát azt az érzeted, hogy mindenki jobban ismer, mint te magadat.
– Például, már meg ne haragudj, nagyon jól esett a dolog… ahogyan a nyakamba dobtad magad, mint egy régi kedves ismerős… de fogalmam sem volt, és még most sincs igazán arról, hogy hova tegyelek. Honnan ismersz? Miket tudhatsz rólam? Milyen benned élő képnek kell, hogy megfeleljek? Efféle aggályok. És ez valahogy a tetőfokára hágott bennem, amikor megjegyezted, hogy meglátszik a… többéletes tapasztalatom.
Ahogy befejeztem, pár tündéri mozdulattal később már ismét eltöltött a finom kezek által való szelíd marcangolásomnak élvezete, amit a hátamon, vállamon, nyakamban tapasztaltam.
– Határozott emlékeink nekünk nincsenek. Sem rólad, sem magunk előzményeiről. Viszont némelyik mégis a tudatunkba kerül. Könyvek, mesék meg legendák formájában, amiről legbelül érezzük, hogy igaz. Rólad is efféléket olvastunk, hallottunk. Az eddigi létezők legszabadabbikáról, aki annyira korlátok és hiedelmek feletti, hogy már-már a megtestesülése is kész csoda. Mintha a szabadság minden részletet magába foglaló szobrát látnánk. Érted?
– Természetesen nem. Egy ilyen szobor létezése lehetetlenség. Ugyanis a „bármi lehet”-et nem lehet megformálni, mert maga a forma is határozatlan. Az a szobor csak egy lepel lenne, ami egy jókora valamit, mondjuk egy végtelent takar, hogy bármit aláképzelhess.
Megmarkolta a vállamat.
– Vagy lehetne egy alaposan összegyűrt tükör is, amelyben ezerféleképpen láthatod önmagad.
– Ezt hagyjuk inkább. Csupa negatív élményem van a tükrökkel kapcsolatban. Meg a velem kapcsolatos legendákat is. Shoo szerint jobb, ha nem tudok róluk, mielőtt megélném őket. Már az is sok nekem, hogy tudom, hogy vannak ilyenek. Beszélhetnénk e helyett, azokról a dolgokról, amiért itt vagyunk, és közben masszírozhatnád a hátamat, mert azt annyira jól csinálod.
– Miért? Szerinted egész idáig miről csiripeltem a kis számmal? Beletartozik ez a kérdés is. Az ilyen érdeklődések kifejezései annak, hogy fontos neked tudni arról, ami a másikat aggasztja. Meg az erre adott őszinte felelet is. Ugyanis, ha elhallgatsz valamit, az titoknak minősül, a titkok hazugságokat szülnek, azok meg mivel szeretnek kiderülni, előbb-utóbb kiugranak a homályból, a lehető legváratlanabb pillanatokban. Olyankor csalódást okoznak, az haragot, ami meg agyoncsapja a szeretetet. Mondhatnánk azt is, hogy az őszinteség csupán csak annyira fontos, mint vitorlásnak a szél.
– Ez egyszerű.
– Mondod most. Mint mindenki. Azután jön egy aprócska kis történés, aminek nem örülne a másik. Legalábbis az egyik szerint. És hogy ne rontsa el a kedvét, elhallgatja. Azután, olyanná duzzad a kis titok, hogy már szinte leplezhetetlen, és a rá-ráaggatott kis hazugságfátylak alkotnak akkora kupacot, hogy mindenki megkérdezi már: te, mi ez a nagy kupac szennyes? Ekkor már olyan nehéz a valahai kis apró kellemetlenségről beszélni, hogy az már éppen hogy csak az adott lehetségesség innenső határán van. És lehet, hogy az első fátyolkát megrántva már dől-borul is minden. Szóval, ha az őszinteséggel megvagy, akkor már csak az van hátra, hogy minden érzékre kiterjedően tudasd vele, hogy szereted.
– Úgy, mint látás, hallás, ízlelés, tapintás, szaglás?
– Ühüm.
– Akkor légyszi, ott a lapockám és a gerincem mellett is szeress! Erősebben! Nagyo-on ffinomm!
– Azután, fontos, hogy a vágyakra is kiterjeszkedjen a szereteted.
– Ezt hogy érted?
– Tudd meg mit akar, és segíts neki elérni azt. Az apróbbakat meg is szerezheted helyette, de a nagyobbakban csak segítsd. Ez a legnehezebb. Főleg, mert a vágyak folyamatosan változnak, mind-e mellett százfélék. A legegyszerűbbektől, mint például a tisztaság, a legmagasztosabbakig előfordulnak, mondjuk meggyógyítani az embereket, esetleg megakadályozni egy kitörni készülő háborút, vagy teszem azt létrehozni egy teljesen új világot… Sétálunk egyet az erdőben? Szeretem a fák ágai között a leveleket áttetszővé tévő fényt, és ahogyan azok közben kiszínezik.
– Ha végeztem a könyvvel, akkor szeretni foglak? – közben feltápászkodtam.
– Lehet, – kezdte az erdő felé hátrálva – és talán lesz egy icci-picci ásócskád is, amivel a szeretetet mélyítgetheted akárkivel, és talán egy minyurka iránytűcskéd is. Ha odafigyelsz rá, megláthatod a hibákat, hogy elkerülhesd őket, vagy ne, ha úgy akarod. De ha hidegfejű mumussá válnál, akkor fegyverré is válhatna a kezedben. Ezt nem szeretném, éppen ezért lett olyan a könyvem, amilyen. Inkább az lenne a célom ezzel, hogy szerethesd azt, akit akarsz, úgy hogy az érezze.
Közben beértünk a fák közé. Tényleg olyan volt, ahogy pár szavával összefoglalta. A napfény hol pirosra, hol zöldre változva szűrődött át a lombokon. Olykor meg mellettük, ezer ujjuk között elsurranva, vakító kis aranyszín sugarakkal szúrt szemen.
– Tényleg szép.
– Ugye- ugye- ugye?!
Egyre inkább magával ragadt vibráló tündöklésük.
– Szóval mindenki azt szeret, akit akar, és ha elég kitartó, az nem képes másra, mint viszont szeretni?
– Azért nem teljesen így van. Megeshet, hogy begörcsölsz, és ha megfeszül az akaratod, esetleg besűrűsödhet, vagy erőszakosnak tűnhet. Az pedig taszító hatású, és a túlbuzgó igyekezet csak erősíti. Semmit sem szabad görcsösen akarni, mert abban érezhető a sikertelenségtől való félelem. Bármit is akarsz, csak lazán, tükrözve azt, hogy azért teszel így, mert szabadságodban áll megtenni, döntésed szerint. Nem pedig azért, mert azt, hogy a másik szeressen, azt így lehet, sőt: így kell, és csakis így. Bármit is akarsz elérni, főleg ha az valakinek az erősödő szeretete, azt csak elasztikus akarattal tudod elérni, ami légnemű, vagy még szabadabb. Furcsa, hogy erről Én beszélek Neked.
– Miért? Hát nem koncentrálni kell az akaratot?
– Csak amíg benned elég erős nem lesz. Utána ki kell engedned, hadd járkáljon szabad útjain. Úgy jobban boldogul az akadályokkal szemben is.
– Ezt hogy érted?
– Képzelj el kétféle akaratot. Az egyik szilárd, kemény, mint egy bivaly, vagy még inkább egy kő, s törtet célja felé. A másik legyen olyas, akár az áramló víz, vagy a fúvó szél. Az akadály pedig egy sziklafal, vagy egy zuhanó irdatlan kavics. Szerinted melyiknek van több esélye elérni a célját?
– Igaz. A kő, ha kicsi, szétzúzódhat a másikon, esetleg ha legyőzi is kicsorbulhat. A víz körbehömpölygi, és halad tovább, megkerülve az akadályt. Meg a szél is. Ez utóbbi esetében a kő csak ledöbben a földre, és onnan leselkedhet felfelé, a feltartóztathatatlan szelet verdesve öklével.
– És tudod, mi a legfontosabb?
– Mind-e nehézségek mellett még valami az őszinteségen, a minden érzékre való kiterjesztésén a szeretetnek, az együtt töltő idő minőségén és a satöbbin kívül egy újabb legfontosabb dolog?
– Igen. Hogy szeresd önmagad! Mert ha szeretsz valakit, magad pedig nem, a legtöbb, amit érte tehetsz, talán csak annyi, hogy nem hozod szégyenbe azzal, hogy veled mutatkozzon, és unalommal töltsd ki idejét.
– Hogy?
– Szerinted kinek lenne jó az, ha egy büdös, koszos, toprongyos, világot és önmagát köpködő alakkal sétál, vagy ül kézen fogva?
– No igen. És mit is szeretne rajtam valaki, ha én nem találok semmit magamban, amit szerethetnék, vagy amire büszke lehetnék?
Már le sem bírtam venni a szemem a lombokról, és a velük játszó napról.
– Nagyon jó. És ha úgy érzed, segítségre van szükséged, vagy csak sétálnál velem egyet, hogy közben elmondhass valamit, esetleg tanácsot kérj, vagy valami satöbbi, csak lapozd fel a könyvet. Örülnék neked legközelebb is. Puszóka!
Még maradtam volna, de éreztem, hogy a könyv leválik rólam, és ezzel párhuzamosan emelkedni kezdek a nap felé, ami talán…
– Huhh! Mindig beleremeg a gyomrom, amikor egy könyv végére érek.
Lágy simogatás a tarkómon.
– Főleg, ha jó munkát végzett a szerzője – puszit adott – Örülök, hogy elolvastad.
– Nem unatkoztál közben?
– Ne viccelj! – kacagta – alig két percig tartott. Nem rossz teljesítmény ám.
– Többnek tűnt… Akkor gondolom, még folytatjuk.
– Van mit behoznod, és talán estig sem végzünk.
– Hogy-hogy? Ez nem a mindent tudás könyvtára? Estig nem végezhetünk vele semmiképp.
– Látod, erre gondoltam: úgy véled, lehetetlen, ezért nem végezhetünk estig. Pedig ez valójában csak afféle ismétlés – mondta enyhén szétnyíló karokkal. Tudod, mi a tanulás felénk használatos fogalma?
– Már hogy tudnám?
– Azért csak próbálkozz – paskolta meg a combomat.
– Jól van, – dőltem hátra, az államat vakargatva, majd a kezéért nyúltam – csak egy e-világi fogalmat ismerek, és az a varázslaté.
Mosolygott, és mintha büszkeség bujkált volna azokban a távolodó szájszegletekben.
– Kivéve néhányat, amit nem így fogalomként hallottál.
– Jó. Szóval… – és eszembe jutott valami – Ezt hallgasd! Tanulásnak nevezem azt a folyamatot, vagyis cselekvések és gondolatok összességét, amelyek arra szolgálnak, hogy elhiggyem, hogy amit tudni kívánok, arra már valaki rájött, és valamilyen formában átadta nekem, következésképpen, már én is tudom.
– Nagyon jó! De kissé rövidítve, pontosítva így hangzik: A tanulás az a folyamat, amelynek a végén ráébredsz, hogy te ezt már tudod.
Szóval tanultam. Ez alatt mintha összefolyt volna az idő. Egymás után rágtam magam át meg át a vaskos könyveken. Az összes létező nyelvekkel kezdtük, hogy ezt ne tekintsem akadálynak. Azután a valaha volt és lehetséges életformák anatómiájával, pszichológiájával, a biológiai és abiológiai életformákkal egyetemben. Hogy hogyan formázza a világokat az akarat, miféle körforgások tartják fent a folyamatosságukat, milyen technológiákat találtak ki az ott élők miféle problémák megoldására. Az egyik legérdekesebb a valószínűségről, és annak kiszámításáról szóló írás volt. Mivel a végén így viselkedett az író/mesélő. A görbe hátú, öreges, hosszú, ősz hajú, ráncos, szemüveges csodabogár, aki izmossá edzette magát az utolsó lapokon, regenerációs kúrát tartott, és vagy száz évet fiatalodott.
Egy fehér homokos tengerparton, napernyő alatt pihentünk, egy ízes kék színű koktélt szürcsölgettünk szívószállal, pici ernyőcskével a pohárban. Mindkettőnkön idiotikus, csakis turisták által hordott, rikító inget, strandpapucsot, szalmakalapot viselve, afféle egyenruhaként. Ő a jégkockákat zörgette a üvegfalához, körbe-körbe lötykölve őket a poharában. Egyszer csak feltolta szalmakalapját, felém fordult, mosolygott ifjonti arcával, fehér fogait villantva, s megszólalt:
– És ha nagyon kiábrándítóak a valószínűség-, vagy inkább a valószínűtlenség- számítások, akkor fogj meg minden könyvet, ami erről szól, meg esélyekről, törvényszerűségekről, és egy íves mozdulattal dobd a legközelebbi szemetes kosárba, mert a valóságot az esélyek és lehetőségek felett, egy valami uralja és irányítja, az pedig a szabad akarat!
Ezen jót mosolyogtunk, mert már kezdtem elhinni, hogy mindent számok, és műveletek uralnak, pedig ezek maximum hű szolgái csak a léleknek.
V. Impulzus
Mind e közben, messze, messze onnan, világok távlatán túl, a kitöltetlen sivárság sötét sűrűjében, ahol minden irányban csupán a végtelen venne körül, és bármerre indulnál, tudnád, hogy cél nélkül, évezredes száguldás után is csak a néma, fénytelen helyet találnád. Mintha el sem indultál volna. Talán épp egy olyan pontján e világtalanságnak, ahol Shoo keresztül rántotta magával az új jövevényt, pusztán érintve ezt a teret, valami rezdült… Akár ha két nem létező követ dobnál egy sosem volt tengerbe… Amelyek egyszerre csobbannak hangtalan, néma, mozdulatlan hullámokat vetve… Épp hogy érezhetően… vagy csupán elképzelhetően… Igen… Pontosan OTT… Két, a semmit is elnyelő lyuk… Önmagába roskadó világok. Ében szempár nyílt az űrre. Rajta keresztül fájdalmas üvöltés robbant tova. Mintha a mindenség ordítana kínjában, ahogy megszakadt szövete… E két kis résen, mint repedt csőből előtörő mérges gáz, őrjöngő részecskéiként tódult ki ezer és millió, halállal és jajveszéllyel hömpölygő rémkép.
Lendületük fogytával visszahulltak forrásuk felé, és keringtek körötte, mint fortyogó szurok.
Akadt köztük utolsó sikoly; lemondó sóhaj; ütlegektől, megalázottságtól gyűlöletté zokogott szeretet; sarokba szorított, vinnyogó rettegés; kilátástalanság csöndes tébolya; kihasználtsággal szembeni tehetetlenség szikrát hányó, néma dühe; kitaszítottság könnyei; kigúnyoltság remegő sírása; lenéző pillantások elől lesütött tekintet, magukat intelligensnek tartó állatok által való marcangolástól visítozó értelem.
Mindezek baljóslatú tengerré duzzadtak, amelynek hulláma volt sikoly, örvénye mindent lehúzó bánat, habja savként maró gúny. Összes fodrában egy-egy megvalósult lidérces álommal. Jaj annak, ki simaságának tükrébe néz!
A két forrás talán napok, hónapok, vagy tán örökkévalóságok multával lassan kiapadt. A „tenger”, amely sűrű volt, már-már kocsonyás, mint a fáradt olaj. Lassan alakot öltött, ahogy az egymást őrületbe kergető emlékek és látomások összekapaszkodtak, mint láncszemek. Majd lassan végtelen spirállá fonódtak, az pedig magába. Át- meg átbújva saját hurkain, mintha fonál szőné önnön anyagát szőttessé, valami lehetetlenül bonyolult minta alapján, mígnem humanoid formát öltve, fejtetőjén haj helyett két obszidiánként csillogó, molekuláris hegyű szarvval. Tökéletesen fekete testénél is sötétebb, mindent elnyelő szemét, amelyben a végtelen üresség tündökölt, körbejáratta a semmi nem létező horizontján…
Kereste azt, ki rútul elhagyta, csak hogy e gondok nélkül éljen… Nélküle, kinek egyik neve volt Szenvedés. Azt, aki kilökte őt magából. Őt, kinek neve volt Gyötrelem. Azt, aki feledte Őt, kinek neve volt Kínhalál. Kihagyva jövőjéből, s mindenből, ami Élet. Őt, kinek neve volt Betegség Ágynak Döntő Fájdalma. Aki kitaszította mindenből, ami van, és ami lesz. Őt, kinek neve volt Száműzetés.
Próbálta megkeresni, körberepülve a határtalan üresség világát, de hasztalan… Hiába volt gyorsabb, mint a fény, anélkül, hogy tudná, merre van a cél… el nem érheti. Tán rossz irányba száguld, s akkor örökké. Talán nem is haladt semerre sem. Így maradt mindig a semmi közepén.
Azután egyszer csak megállt, s leült bosszankodva ott, ahol éppen állt. Egy nem létező kőre, amit annak gondolt, s zokogott némán. Hiányzott neki önmaga, akit legszívesebben elpusztított volna, csak hogy vele lehessen.
Lelkében – ha volt neki egyáltalán- bú, harag, magány remegett. Szülve újabb szenvedését, a nagy ürességben. Csendesen hullatta őrjöngő könnyeit más nem lévén: magába. Minden könnyében valaki, aki ő volt. Akit megbántottak, akit megbántott. Akit kihasználtak, akit kihasznált. Aki szó, vagy esély nélkül hagyta ott egy „jobb életért”. Vagy akit unalom közönyével sértett vérig. Akit porig aláztak. Sérülések, sértettségek, halálok kínjai… s minddel egy kérdés: egy zokogó „miért”. Hisz a mindentudás ráébresztette: a célok csupán illúziók, a végtelen idő által semmibe söpört pillanat.
Nincs szeretet, mert mit ennek neveznek, kizárólag anyagi, testi, mentális, vagy asztrális adományok szülte ragaszkodása undorító, kérész férgeknek… Mindemellett múlandó, vagyis értelmetlen… egyetlen dolog van, ami stabil, megingathatatlan. A Semmi. Világméretben: a Semmiség.
S ezt tudva, gyűlölte azt, aki boldogan eldobta mindezt, csak hogy elhiggye: Él. Bűnök szülte szenvedés nélkül. Fájdalmas emlékektől nem háborgatva. Nem ismerve a magány borzadályát.
Gyűlölte azt, ki feledte őt. A Bűnös és kínlódó emlékeket.
SZENVEDNIE KELL!!!
BŰNHŐDNIE!!!
Mindenért, mit tett, vagy elszenvedett.
Vad mosoly torzította tovább arcát, amikor rájött, hogyan áll majd méltó bosszút.
Felkacagott, midőn elképzelte, ahogy tönkreteszi az összes életét.
Majd, tán fél évszázados tébolyult, démoni kacagás után, megnyugodott kissé, és érzekeit a Semmiség végéig kiterjesztette.
Talán egy jelre várt.
Egyre jobban gyűlölte, ahogy peregtek a pillanatok egymás után, magánnyal telítve.
— ooo —
Ücsörögtem a kert egyik, fehér kavicsokkal felettébb beszórt útja mellett, egy padon hátradőlve, a támláján nyugtatott, nyújtott kézzel. Köröttem virágok és bokrok csodásan rendezett kavalkádja. Velük együtt fürdőztem a forrástalan fényben. Ha becsuktam a szemem, teljesen olyannak tűnt a dolog, mintha az általam ismert világok egyik legszebbikén ücsörögnék, valamely királyság várkertjének nagy műgonddal megtervezett, kialakított és gondozott környezetében. Eltűnődtem, vajon mi világítja meg ezt a kertet? Honnan fújhat ez a lágyan cirógató szellő? Mi biztosítja a növények számára szükséges körforgást? Milyen szabályszerűségeket szőtt bele az alkotója? Talán ez lenne Shoo egyik próbálkozása? Vagy még Sárkányé? Esetleg azé, aki őt tanította?
Rengeteg tudásra ébredtem rá az alatt a kevés idő alatt, mialatt itt léteztem. Tudtam már azt is, hogy a gondolatainkat, akaratunkat hordozó agyagok, amelyek apró világképzeteket rejtenek magukban, minden jelenünkből kihulló pillanatunk során, kívül kerülnek az adott illúzió-világon, belerobbanva az időtlenségbe. Hogy ott valószínűség hullámokká duzzadjanak. Minél több vagy tisztább akarat támogatja ezeket, annál hamarabb kerülnek bele az adott internatív valóság jövővetületébe. Így az azonos rezgésű, múló pillanatok közelebb hozzák a kívánt világképet a valószínűségek ama bizonyos tengerében. Az ezt előirányzó entitás, illetve entitások tudatfókuszán át a valóságnak nevezett jelenre vetülnek. Ha az ezt létrehozó akarat, vagy akaratok görcsösek, esetleg félelemmel telítettek, akkor az átlépés démoni, baljóslatú. Hatalmat sugall. Ám ha természetesnek veszik a legtöbben, akik ezt az átlépést megélik, vagy éppen elhozzák, s ebben kedvüket lelik, akkor felszabadító, közörömet okozó, áldást hozó eseményként élik meg.
Elméleti szinten ismertem a legtöbb mágikusnak nevezett mozdulat és szimbólumsort, amely a változásokat az adott INV elfogadott szabályainál határozottabbam, nagyobb hatásfokkal, egyetemlegesen képes előidézni. Litániákat, rituálékat, szeánszokat, liturgiákat, Majd az összes efféle szimbólumot, az egyszerűbb mandaláktól, a démoni erejű pentagrammákon át, az egyszerű, laza, tiszta varázsjelekig. S azt is, hogy ezek valójában egy energiaáramlatot, egy mélypszichológiai kapcsolási rajzot ábrázolnak, amely a tudatos értelmezés nélkül is eléri hatásfokának nagyobb hányadát.
Használni azonban egyiket sem használtam ez idáig. Szóval a tudásom még csupán valószínűségek, fejtegetések, és másoktól hallott szavakként élt bennem anélkül, hogy tapasztalati úton szereztem volna megalapozott tudást ezek valósságáról.
Vívódott bennem minden, amit tanultam, azzal, amit eddig tudni véltem. A legnagyobb problémám az volt, hogy beillett az egyik a másik kereteibe. Nem zárták ki egymást. Egyik pillanatban úgy éreztem, hogy minden, amit tudok, igaz, a maga viszonylagosságaival egyetemben. Szempillantással később abban sem voltam bizonyos, hogy meghaltam, és nem pedig egy nagyon valóságszerű álomban ringatózok, a párnáim között, ki tudja melyikében a világoknak. Talán épp kómában fekszem, s kellemes kis lázálmaim vannak.
Mindemellett a szelet nem érdekelte, hogy milyen gondolatokat kelt bennem a simogatása, és a forrástalan fény is látszólag öntudatlan bölcsességgel áradt rám.
Halk zümmögésre figyeltem fel: szemhéjam felhúzását követően egy méhecskével néztem farkasszemet.
Ez volt a netovábbja a „hogyan kerülhetett ide a semmi közepére?” alcímű mélázásomnak. E sokkhatásra felhúztam a bal szemöldökömet. Néztük egymást, egy hosszú pillanatig a csíkos hátú röppenccsel. Ki tudja, lehet, csak azt latolgatta, valamiféle „érdekes szépségű” virág vagyok-e, s a megszánásból elkövetett beporzásom járt a fejében. Irigyelhettük volna a másikat szabadságáért, ha nem mind a ketten azt csináljuk, amit akarunk: ő a virágok nektárját gyűjtögeti, s hordja szorgosan a kitudja hol rejtőző kaptárjába, ezzel kivívva a raj és talán a méhkirálynő elismerését is, vagy csupán önmagáét. Én meg a mindentudás morzsáit töltögettem tudatomba, mint ő a nektárt. De túlságosan szabad vagyok ahhoz, hogy egy kaptárba fussak vele, ő meg túlságosan társasági, hogy egymaga készítsen lépet. S ahogyan nem elégednék meg az egy- a- millióból dolgozói moráljával, neki sem feküdne az én Egy- a – millióból belső vívódása, célkeresése. S talán fel sem tudnánk fogni a másik létélményét.
S miféle magasabb cél állíthatná a magamfajtát egy több ezer lelket számláló egység mindent beleadó, és közösségben feloldódó részeként?
Mélázásomból az az ismerős érzés zökkentett ki, amelyet a tőlem talán százötven méternyire lévő ajtó nyílásának neszezése kísért: „Valaki figyel!”… és ez a valaki Shoo.
A kis rovarka tovazümmögött, betelve látványommal, épp abban a minutumban, amikor én is elfordítottam tekintetemet, hogy a tündérre nézhessek.
Fekete felöltőt viselt, hátradobva csuklyáját. A szárnyait alighanem maga köré tekerhette. Lelki szemeim megmutatták a vállára simuló végeit, és az így vértszerűnek tűnő testrész egészét, bámulatos dolgokat szokott művelni, többek között ezt is. A ruha ujja, meglehetősen hosszú volt, és a kézfejére borult, mint egy mágus fekete varázsköpenye.
Sejthette, hogy ezt a benyomást gyakorolta rám, mert a karját összefonva bebújtatta az ellentétes karja mellé. Egy gondolatával felrántotta a csuklyát, és villogó tekintettel, előreszegte fejét. Csupán mosolya árulta el a jelenet maskaraságát. Elmélyített hangon szólt:
– Indulnunk kell… hogy ne csak tudj, tapasztalj is.
Felém lendítette karját, amelyen egy, az övéhez hasonló éjfekete szövet pihent.
Kényelmesen odasétáltam. Ceremóniásan meghajoltam, folytatva az imént, általa kezdett paródiát. Elvettem tőle, és engedtem kibomlani a ruhadarabot… ami várakozásomnak megfelelően, egy ugyanolyan, csuklyás felöltőnek bizonyult. Mintha egy sötét éjből szőtték volna. Teljesen tükröződésmentes, és színtelen volt.
– Mi ez?
– A Messiás Akadémia Mindentudás Karának talárja – mondta, ezen már elkuncogva magát.
– Ahha! – jeleztem, hogy értem.
– Vedd fel!
– Mondanod sem kellett volna.
Befordult a kastélyba, én utána lépdelve bújtam a szerzetesi gúnyára emlékeztető öltözékbe. Egy jó darabig szótlanul, de láthatóan vidám, játszi léptekkel haladt, én meg mögötte. Egy idő után úgy gondoltam, hogy már a kastély túloldalán lehettünk, és a következő ajtó már a semmibe nyílhat, legalábbis a kidolgozott, kerttel szembeni oldalára. Úgy véltem, nem mehetünk messzire, hisz a szárnyait is maga köré tekerte.
Az ajtó mögött, – ami a kastélyt körbeölelő űrre, és a sziklás meredélyre kellett volna, hogy nyíljon, ami a további haladás megkívánta volna a kristálylány szárnyverdesését, – díszpompás főtérféle tárult elénk. Közepén egy drágakövekből kirakott szökőkút állt, kék csillogással csobogott benne a víznek játéka. Peremén egy fekete macska nyalogatta mancsát, ahogy kiléptünk, izzó zöld szemét egyenesen rám meresztette, és egész testével megmerevedett.
Aranyló napsütés tette vakítóan fényessé a helyet.
A kúttól egyenlő távolságra, ami lehetett vagy ötven méter, utak sokasága nyílt. Széles, kövezett, sugárirányú szakadékok a faragásokkal, domborművekkel, szobrokkal díszített, színes cserépképekkel fedett polgárinak tűnő, felidézhetetlen stílusirányzatot követő, gyönyörű monstrumai között a kövekből, fából, festékből szőtt iparművészeti hegyeknek. A házak két ember magas szintjeiből, többnyire három alkotott egyet, s csak ezután következett a tető-korona. Az utak szélén, rikító –zöld, madárdallal telt lombú fák strázsáltak.
Jobbról kerültük meg a kutat, miközben a macska végig követett pillantásával, amíg el nem haladtunk mellette. A tér apró köveiből ábrák rajzolódtak ki. Sárkánnyal – persze nem A Sárkánnyal, hanem egy sárkánnyal – vívó, dicső lovagot, hatalmas kígyóval tusázó kagylóhalászt, oroszlánnal küzdő bennszülöttet, jing-jang jelet, csordát terelő tehénpásztort, bivalyt szarvánál földre kényszerítő torreádort, éjjelt kergető csillagot, és más hasonló jeleneteket ábrázolt. Néhol fotó minőségben, másutt szinte csak szimbolikus vonalakkal, már-már nonfiguratív egyszerűséggel. Többnyire állattal küzdő embert, átvitt értelemben a vad ösztönök felett diadalmaskodó értelmet.
Pontosan száznyolcvan fokot tettünk meg a körsétányon.
Visszapillantottam hirtelen ötlettől vezérelve, hogy megnézzem, innen milyennek tűnik a kastély… Mintha a nagy házak csak azért vennék körbe a főteret, hogy eltörpülhessenek lakunk mellett. Akkorának tűnt, mint egy katedrális.
Ahogy távolodtunk a főtérről, a házak egyre kopottabbnak tűntek, és a díszítés is, mintha szegényesebb alkotói munkát dicsért volna. Egyszer csak feltűnt, hogy a madárcsicsergés is a távolba veszett. Szemet szúrt továbbá az is, hogy rajtunk kívül egy lélek sincs az utcákon.
Hol lehetnek a szép, és kevésbé szép, de így is mutatós házak lakói? És… miért ez a néma csend? Elmentek valahová?
A tér, színes járólap- képeit itt szürke betonszőnyeg váltotta fel, bár egy tébolyult elme, ebbe a mintázatba is képes lett volna beleképzelni valamit. A fák is egyre satnyábbak lettek, míg végül megszűntek az út szélén hajladozni. Egy sarokkal arrább, a füves előkertek is szürke földsávvá sivárodtak. A színes tető-jeleneteket, lapos, szurokkal szigetelt vasbetonszerkezetek váltották fel. Alattuk négy- öt emeletes tömbházak sorakoztak, díszes zsalugáterek helyett vastag rácsok védték az ablakokat.
Még két utcahossz, és a vakolat is málladozó förtelemmé változott, amin átsejlett az épületek meztelen betonfala. Az ablakok mocskos üvege több házon betörve, amelyek különféle csomagolóanyagok újrahasznosításával lettek pótolva… és az ég, valahogy olyan szürke, meg nem formált felhőktől borult el, mint valami alacsony álmennyezete a világnak…
– Miért pont erre jöttünk? – törtem meg a csendet, amelyben lépteink nesze vergődött csupán a romos falak között.
Shoora nézve, kissé megnyugodtam: arca üdén csillogott, szokott szép mosolya háborítatlanul uralta.
– Már tudhatnád: Van úgy, hogy nem Te választod az utat, hanem az akarja, hogy végigmenj rajta, érezve benned erre a hajlandóságot. Talán van benned egy megfogalmazatlan kérdés, amelyre választ akar adni. Mutatni akar valamit. A Te döntésed, hogy ezt elfogadod-e.
– De mit akarhat mondani?
– Azt már Ti tudjátok.
– Mi?!
– Már mint Te, meg az Út.
Elgondolkoztam ezen, eredménytelenül, mégis igyekezve nyitott maradni.
Motoszkálásra kaptam fel a fejem. Érdeklődésemtől hajtva befordultunk jobbra, és már hangfoszlányokat is hallottam.
Hurrá! Élet! Mozgás! Emberek… vagy Mik!
Nem, mintha untam volna jelenlegi társaságom, de azt gondoltam, ennél szélesebb ismeretségi körhöz szoktam. Érdekeltek a mindenféle lehetséges lények, akik ARRA lehettek, meg aztán, hogy mit akar mondani az út.
Rég érzett izgatottság fogott el. Vajon mifélék lehetnek e fura táj lakói? Biztosan mind régről ismerik Shoot, meg talán engem is, ami akkor nem zavart. Szívem erősebben dobogott, már ha volt olyanom, mivel erről még nem igazán tudtam az idő tájt.
A hangfoszlányok tisztábbakká váltak, már felismerhető volt bennük köhintés, meg valami mormogó beszédféle, több hangforrásból.
„Talán már a következő sarkon megláthatom őket! Vajon ismerem a nyelvüket, és mondhatok nekik valami „Hello!” -félét? Tündérszerűek lesznek, esetleg koboldformák? Affélék, mint én? Vagy más fantasztikus lények? Újszerű életforma, amiről talán még nem is hallottam, és legvadabb fantáziálásomban sem gondolnám, hogy ilyenek?”
Mindenesetre hökkenet ült az arcomra, amint megláttam őket. Igyekeztem nem mutatni megrökönyödésemet, de az egyik tippem talált: erre tényleg nem számítottam volna, még a legvadabb képzelgésem során sem.
Ez lehetett a város legmocskosabb utcája. Bűz, szemét, és kitudja miből álló, beazonosíthatatlan kupacok.
Szürke hordókban színtelen lángok lobogtak. Körülöttük seszín rongyokba, koszos pokrócokba burkolódzott… lények melengették kezeiket, a ritkásan fel- fellobbanó pirosas, kékes lángokra vadászva. Utánuk kapva lökdösték, taszigálták egymást, mintha csak azok menthetnék meg őket a fagyhaláltól…
Pedig én egyáltalán nem fáztam, lenge ruházatom ellenére, és a kristálylány sem látszott dideregni… a bokájáról láttam, ami néha előbukkant, hogy belül mosolyog.
Ezek a… lények meg… De milyen lények! Arcukról málladozó szürke húsféle cafatjai lógtak. Fogaik, ha volt is pár, fekete lepedék rágta csonk amelyet rothadás rágott át. Testük egy szétmálló ideggóc. Látszott rajtuk, némelyik talán sohasem volt, másokon, hogy tán már nem is lesz ember. Kopasz fejükre foltokban ragadt itt-ott valahai hajukból maradt szőrcsomó.
– Ők kicsodák? – hangomra elült a moraj, minden szempár egyetlen gyilkos tekintetben meredt rám.
Ha nem tudtam volna, hogy nemrég haltam meg, akkor bizonyosan megijedtem volna tőlük.
– Lelkek, mint Te, vagy Én – suttogta halkan, arcán most először nem volt nyoma mosolynak.
– Mi is ilyenek leszünk?
– Nem! Ők azok, akik nem vágyták a folytatást. Feladták, és azt nem szabad. Belső tüzük, melyet csak saját vágyaik táplálhattak, forrásuk nélkül kiapadt. Ha feladsz mindent, mit valaha is vágytál, az rosszabb, mint a halál: az örök unalom… akarat hiánya… tehetetlenség, amelyet tétlenség tetéz…
– Akkor jobb volna talán valami cél után néznem?
– Rengeteg vágy él benned, és páratlan akarat. Most is épp akarsz… lágyan és szabadon, ahogyan tanultad.
– Mit?
– Válaszokat.
Nem kérdeztem meg, hogy miért, mert azt a választ már ismerem. Hiszen Tanuló volnék e helyütt.
– És ez még csak a kezdete annak, amit tenni vágysz. Most gyerünk…
Ahogy elhaladtunk köztünk, végig lopva figyeltek. Látszott rajtuk, hogy legszívesebben megölnének, amiért mi különbözünk tőlük… de tehetetlenségükbe vetett hitük béklyója fogta őket… Mindamellett, hogy irigyelték azt, hogy mi itt csak áthaladunk, mozdulni sem tudtak hő nélkül lobogó tüzű hordóik mellől.
De valamiért csak ott voltak.
… végre kiértünk közülük. Meg sem próbáltak még csak hozzánk érni sem. Még egy saroknyit haladtunk a város üres utcáin, majd az, hirtelen elmaradt mögöttünk… Talán elmondta, amit akart… talán értettem belőle valamit.
– Nem lehet segíteni rajtuk?
– Egyszer talán… – rám nézett, s írisze mélykékbe fordult – Valaki… képes lesz rá, hogy akaratra bírja őket… De nem kis dolog kívülről elérni, hogy megmozduljon bennük valami. Főleg, ha senkinek tartja magát az, akin segíteni akarsz, és olyan mélyen, mint ők. Mind e mellett senkit nem szeretnek annyira, hogy legalább érte megtegyenek bár mit is. És nem csak semmit, de senkit sem akarnak. Még önmagukat sem. Némelyikük még levegőt sem venne „minek, ha úgy is kifújom” alapelven. Pedig az élet áramláshoz kötött dolog. Egy folyamat, ha úgy tetszik. A lényege a folyamatos változás. Ez a legnagyobb veszélye a megtestesüléseknek. Ha megállsz, ha nem tűzöl ki minden elért cél után egy újabbat, akkor szép lassan elillan belőled. Vagy inkább elillansz magadból.
Egy darabig úgy tűnt, csak sétálgattunk a várost lágyan ölelő lankás dombok illatos mezőkbe burkolt felszínén a napsütésben. Pontosabban szólva a hozzánk legközelebb eső csillag, a bolygó talpunk által taposott oldalát érő foton áradatában. Mélyen beszippantottam e világ illatát. Nagyobb részt nitrogén és oxigén, és elenyésző mennyiségben más légnemű, vagy a lég szárnyára vett anyagok alkották. De mégis, e kisebb hányada hordozta az érzés igaziságát: a virágokat, a tavaszt, a friss szellőt, a nedves növények szállingózó aromáját. Amiért érdemes testet ölteni. Sóhajjal nyugtáztam finomságát az egyvelegnek.
A lány elkuncogta magát:
– Tudtam, hogy tetszeni fog!
– Csodálatos szeglete ez a mindenségeknek. Meg sem kérdezem, hogy hol vagyunk, úgy is valami effélét felelnél: „Hát itt!” Ami teljesen kifejezi a dolgot most, de nem tudnám elhelyezni a világok forgatagában.
Szembe fordult velem, hátrafelé lépdelt, könnyedén, ruganyosan. Fejét félrebillentette, kezével elállta a napfény szeméhez vezető útját, mintha zavarta volna, amely a hátam mögül omlott rá, és testén át, megszínezve a mezőre zúdult. Így a körülötte hullámzó növények szellőtáncukból még látványosabb előadást mutathattak be.
– Miért? Jobban tetszene egy ilyen válasz: a DV-173-452778453-54745-ben vagyunk, annak is 45. spiráljának belülről kifelé mért 96%-ánál található törésnél, ahol is a spirál megtörik. A DV-igma nevű naprendszerben, annak is a harmadik bolygójának északi féltekéjén, a 167. szélességi, és a 43. hosszúsági fokánál.
Olyan meggyőző hangsúllyal mondta ki a szavakat, hogy nevetnem kellett.
– Nem, az olyan túlkomplikált, és nem igazán fejezi ki ezt a szépséget.
– Igazad lehet. Tényleg képtelen erre, és mivel bármely hely megnevezése egyfajta gondolatmintát kell takarjon, amelyet az adott helyen való jelenlét vált ki az entitásból, valóban nem lehet ez a neve. Ezért is kapta a Kis Erdős Völgyek nevet.
Távolabb kis erdőket láttam, amelyeket hegyek, vagy inkább hegyecskék vettek körül. El tudtam képzelni, hogy csak a város kedvéért maradt síkság az a terület, amelyre később építették.
– Neked nem ismerős valahonnan?
Még alaposabban szemügyre vettem a tájat, mivel ezek szerint ismerősnek kellene lennie… És tényleg!
– De, azt hiszem, megvan: ezek a dombok, meg az erdő. Dell könyvében láttam hasonlót, csak az kisebbnek tűnt – lehajoltam egy virághoz, elmosolyodtam a felismerésen: – Ez szív alakú!
– Ez az ő saját mindenségük Villámmal.
– Dell és Villám? Hagy találjam ki: az a handabanda számsor sem csak úgy kipattant a fejedből.
– De, bizony. Elgondoltam, hogy ha térképek alapján kellene tájékozódni a világok között, akkor ennek az lett volna a meghatározása. Ugyanis ez a 173. világkísérletük, amely 452778453 azoknak a helyeknek a száma, ahol jól érezhetik magukat szabadon, meg a látogatóba betévedt barátaikkal. És mellesleg ugyanennyi csillag látható szabad szemmel az éjjeli égbolton. S az 54745. fordulatát járja a saját tengelye körül. Mármint a galaxis, amit legnagyobbnak alkottak.
– És miért kellett ez előtt 172-szer próbálkozniuk?
. Nem olyan egyszerű dolog ám egy univerzumot megalkotni. Volt, hogy kihagytak valamit, esetleg később jutott eszükbe, vagy túl gyorsan ráuntak. Előfordult, hogy túlzsúfolódott, mert olyan jól sikerült. De olyan is megesett, hogy elszámoltak valamit, és magába roskadt, vagy félresikerült az ősrobbanás, meg effélék. Ebben már elég hely van ahhoz, hogy ha valamelyik túlzsúfolódik, átmenjenek egy másik szegletébe, ahol háborítatlanul szerethessék egymást.
– Ne kérdezzük meg, hogy zavarunk-e? Mi van, ha éppen kettesben akarnak lenni még egy kicsit… mondjuk úgy két- három millió évig?
– Nem. Várnak már. – nyugtatott nevetve.
Megint elcsendesedtünk, gondoltam keresek egy szív alakú pillangót is, ezért lefelé fordítottam figyelmem fókuszát. Afféle kis szárnyast nem találtam, de feltűnt, hogy a lábam által felkavart por nem telepszik a ruhámra. Inkább, mintha átszállna rajta. Néha nagyobbakat csosszantottam, hogy jobban szemügyre vehessem. A por, mintha a ruhám, és benne én ott sem lennék, csupán lábaim csosszanása, amely tovább gomolygott rajtam.
A lányra néztem, és elég volt felhúznom a bal szemöldökömet, hogy tudassam vele értetlenségem mibenlétét.
– Szellemkabátnak is hívják. Egyesek meg úgy nevezik, hogy ruténium- polimimerák Az anorák, a ruténium polimer, és a mímel szó egybevonásával. Vicces nem?
– Hm, hm. De mire használják?
– Figyelj!
Azzal lependerítette magáról a ruhát, egy bokorra terítette, mintha felöltöztetné, és egy forduló-repülőrúgást mért rá /amelyet gőzöm sincs miféle harcművészetből vett, gondolom „tündér-fu” lehet, amely mellőzi a gravitáció és idő paramétereit./ de átsiklott a bokron… vagyis inkább nem is találkozott vele, hanem átsiklott annak helyén, és mégsem azon. Mosolygott, és nevetve nekem rontott. Ösztönösen felvettem a játék védekezési állását, de fölöslegesen, ugyanis a záporozó ütései átsiklottak rajtam, néhány hasztalan ütés után egész testével átugrott rajtam egy tigrisbukfenccel. Azután felállt, leporolta magát, és elém lépett.
– Szóval ilyesfélékre szoktuk használni. Egyes világokban, ahová bizonyos esetekben el-elugrottunk, megpróbálták utánozni, de igen sikertelenül.
– Muris lehetett.
Azután elindult lefelé a dombtetőn, az erdő irányába. A fák sűrűsödni kezdtek mellettünk, roskadozva a gyümölcsöktől, és mégis virága borulva.
– Errefelé sem koplalnak a méhek, mi?
– Ilyen az örök tavasz kertje.
– Egyébként az utunknak van valami célféléje? Avagy a látogatásunk csupán valamiféle… vacsorameghívás szerű?
– A Barlangba megyünk.
– Milyen barlang?
– Nem barlang, hanem A Barlang. Ez az a hely, amelyet a rítusvizsgák eseményének emeltünk. Azért gondoltuk, hogy olyan legyen, mint egy domb a többi között, hogy ne csúfítsa el a tájat egy mesterséges építmény. Te úgy értenéd meg, ha azt mondanám Stadion, ahol a rítusvizsgákat tartjuk.
– Mekkora? – közben megkerültem a lejtő által lódított lépteimmel egy az „út” közepén felejtett szivárványszín, rétegekből álló követ. Egy kő?! Az erdei ösvény kellős közepén?
– Elférsz benne Te, én, meg még több tízezer hozzánk hasonló lény anélkül, hogy valami módon meg kellene növelnünk a belső terét.
Mielőtt megkérdeztem volna, hogy mi dolgunk nekünk ott, rám tört egy ismerős érzés: „Valaki figyel!” a hátunk mögött, de nem úgy, mint Shoo. Megpördültem.
Útitársam fordulását sokkal nyugodtabban kivitelezte, ám nem lassabban.
Egy rózsaquartzhoz hasonló anyagú lány ült a sziklán, egyik lába kinyújtva a talajon, a másik felhúzva, talppal a sziklán. Ujjait a térde köré kulcsolta, szitakötőéhez hasonló szárnyai finoman verdestek az örömtől, rózsaszín szivárványjátékká bontva a legközelebbi csillag fényét. Valamivel visszafogottabb öltözéket viselt Shoonál. Bár a féloldalasan felvágott szoknya lassan már uniformis jelleget sugallt, de e ruhadarab, a fenéktől induló, két vastag, előre hatoló selyem sávval takarta el a kebleket, a hasán keresztezve egymást, hogy aztán a vállon áthaladva, tarkóján összefoghassa őket egy rózsaszínű, nagyobbacska – úgy tizenkét centis – pillangó, amely időnként mocorog. Talán, hogy feszesen tarthassa a ruhát, vagy csupán a lábacskáiba álló merevgörcsöt elkerülendő.
– Sziuszka! – integetett mosolyogva, hihihi-zve, kicsit behúzva nyakát.
– Szia Dell! – hangrezgéseiből érezhetően kicsengett a rég várt találkozás öröme. –Gyere! Bemutatlak! – nyúlt a kezemért, és szemembe nézve nagyot kacsintott.
Sietősen húzott magával, mintha nem is állna előttünk az örökkévalóság. De tetszett ez a lelkesedés benne.
A másik lányka is hozzánk libbent, majd egymás nyakába borultak. Vártam, hogy láthatok majd egy buta-lányos köszönési rituálét, de nem. Megpuszilták egymást, s villant az arcuk, midőn érintették a másiknak ajkai, ölelkeztek egyet. Ebből kibontakozva bal tenyerüket felfelé, a jobbat lefelé tartva pár milliméterrel elhúzták a másiké fölött, s felfénylett mindkettő: a jobbjuk saját színükben, a bal kicsit átvette a felé sugárzott árnyalatát egy villanásra. Annak ellenére, hogy eszembe jutott tanulmányaimnak ide vonatkozó része, miszerint ez afféle tündérkommunikáció, ami egyfajta emlék és élmény csere, a látvány kissé meglepett. A közben felröppenő duruzsoló, csivitelő, suttogó hangokról nem is beszélve.
Mivel nem tartott tovább az egész egy másodpercnél, nem éreztem magam kirekesztve a társalgásukból.
– Varázstükör, ez itt Dell! – a lányhoz fordult – Dell, a látszat nem csal! Ő itt Varázstükör! – ezen mindketten derültek néhány hangnyit.
Ha nem tudtam volna, hogy hogyan nézek ki, és hogy vagy száz kis erdős völgy virít a hajlataimban és domborulataimon, nem tartottam volna viccesnek.
– Puszka! – azzal két kezét maga előtt sáskásan tartva a vállamra tette, úgy, hogy alkarja a mellkasomon feküdt, közel hajolt, és elsistergetett három „puszkát” az arcomon – jobb, homlok, bal sorrendben. S ha nem lett volna elég a bizsergető, enyhe elektro-sztatikusnak tetsző érzés, orrát az enyémhez érintette, és addig piszézett, míg szaglószervembe mászó intenzív virágillata tüsszentésre nem ingerelt. – Látod, most türtőztettem magam: Nem ugrottam a nyakadba, mint a könyvbéli énem.
– Én is örvendek, és… tetszett a könyved.
– Köszike! De ez a valóságocska sem semmi, igaz?
– Én még a könyvön is ámuldoztam. Ezzel, hallom, többet vesződtetek.
– Megint köszike. Ilyenkor röpcsizik a lelkecském, hogy megérte azt a sok-sok évezredet végigszámolgatni. És örülök, hogy sikerült elkapnod a tükör keretét. Főleg, hogy pont azt, amelyik mögött Shoo állt.
– Köszi. Kezdem magam túltenni rajta. Bár semmiség volt… vagy mit tudom én.
Kis híján megkérdeztem, hogy honnan hallott ő erről, de „kézfogásuk” felvillanó emlékképe mosolyt csalt a számra: egy másodperc töredéke alatt képesek megosztani egymással akár évezredek külön megélt élményeit – Á, ugyan, semmiség volt. – folytattam – Szerintem veled is előfordult, az első éjszakádon.
– Szerencsére nem. Számomra ez lehetetlenség. Egyrészt, mert én nem vagyok varázstükör, másrészt nekem nem is lett volna erőm elkapni, vagy megtartani karommal annyi világ súlyát.
– Ugyan, csak beakadt a kezem.
– Butuska! Véletlenek nincsenek. Maradni akartál. Ezért is köszönte meg olyan nagyon Shoo. Nem kell szerénykedned. Viszont nem ártana igyekeznünk. Már vártak ránk eleget az egybegyűltek.
– Tudod, sokan eljöttek, hogy tanúi legyenek, hogy megnézhessék, miként boldogulsz a rád bízott, hatalmas erőkkel. És hogy miféle formát ölt általad az érzések szövedéke.
Ránéztem, felvont bal szemöldökkel:
– Megtudhatnám, hová igyekszünk?
– Már tudod, amióta elindultunk.
– Miből gondolod?
– Mert nem kérdeztél vissza: „miféle talárt?” és hogy „miféle akadémia?”
– Szóval most én vizsgázok?
– Helytelen szóhasználat. Negatív hangvételű. Csak megmutatod, amit már tudsz. Azt az önmagadat, amit már ismersz.
– Nem mondta Shoo? Rendeztünk neked egy helyes kis rítusfélét… Hogy gyakorolhass. Shoocska attól tartott, túl gyorsan haladsz, és még a végén belezavarodsz a frissen szerzett tudásba. Ezért most kiengedünk egy kis gőzt! Ne félj! Jól fogod magad érezni.
– És miért?
– A tudásnak rengeteg fajtája van. Lexikális tudás, amikor tudod, mi mit jelent; elméleti tudás, amikor képes vagy levezetni egy gondolatmenetet; van, amit alkalmazol; meg olyan is, ami ösztönösen benned van. Meg még százfélét sorolhatnék. Ám ha sok mindent tudsz, mégsem próbálhatod ki egyiket sem, akkor értelmetlen az egész, és a végén felemészt. Legalább is rosszul érzed magad tőle. Ezért gondolkodtál el úgy a parkocskában – azzal Dell felröppent, majd a másik tündér rosszalló nyelvcsettintésére visszafordult.
– Mi a baj?
– Segítenél Varázstükröt vinni?
Erre elkacagta magát a rózsaszínű szépség:
– No hiszen! A Nagy Varázstükör! A mindenségek közé zuhanva feltalálja magát, de a gravitációval szemben tehetetlen! Világok között lépdel, de hogy ő repülhet? „Jajj! Kő vagyok!” – nyögte mély hangon, és a földre zuhant dörrenve. Hempergett egy darabig hasát fogva, majd felállt – Bocsika! De annyira abszurd! Mintha repülőt vezetni tudnál, de biciklizni?! Még mit nem! Az nagyon veszélyes! El sem tudom képzelni, hogyan áll az meg két keréken! Még a végén eldőlnék!
Miután kinevetgélte magát repülési képességeim hiányosságán, belém karolt ő is, s két oldalt fogva kinyújtott karomat, másik kezükkel átölelve, felém lévő lábukat átkulcsolva az enyémen felemeltek, és a levegőre fektettek. Rájuk nézve észrevettem, hogy a „szellem kabát” körbefogta őket, mint egy feszes bőr ruha, s még a szárnyukra is teljesen rásimult. De hogy Dell mikor vehette fel? S hogy miért nem estem át rajta, azt fel nem foghattam. S tán rá is kérdeztem volna, ha meg nem ugrik a gyomrom az emelkedéstől, s el nem vesztem előbbi kétkedésemet.
– Hökk! – mondtam vékony hangon látva a távolodó talajt. Meredeknek tűnt a lebegés, de igyekeztem bízni bennük, és abban, hogy nem áll szándékukban leejteni. Afféle durva oktatási fordulatként, mint amikor az úszni nem tudót mély vízbe lökik.
Egy idő múlva, midőn érezték, hogy kezdek ellazulni, és átadni magam a sebesség élményének, mely más volt így, mint az első éjszakán, meglódultak velem előre, s csak ennyit mondtam: – Jahúúúú! – tetszett ez a vízszintes szabadesés.
Mire ezt kimondtam, már túl voltunk két kisebb hegygerincen, és már vártam, mikor robban az általunk elhagyott hangunk, és hogy a hónom alatt elkezdjen ionizálódni a levegő.
– Nem akarom légi mutatványokra fecsérelni az időt, de egy masnit azért mutathatnánk neki, nem?
Shoo rákacsintott, majd elkezdtek velem felfelé süvíteni. A hangrobbanás is megvolt. Néhány ezer méter magasságban szép lassan elengedtek. Szinte észre sem vettem, és a lendülettől-e, vagy, mert elfelejtettem egy pillanatra, hogy nem tudok repülni, velük emelkedtem. Lassan tényleg ionizálódni kezdett a fülem tövénél süvítő levegő. Ekkor ők két hurkot írtak le egymással ellentétes irányban, és elnyújtott ívüket figyelve rájöttem, hogy ez miért masni: mert masni. Mármint az marad utánunk, amikor befejeztük a kondenzcsík húzást… vagy mit. És mire én, eszembe jutván repülési képtelenségem, zuhanni kezdtem, már megint mellettem voltak, s hogy nehogy azt higgyem, hogy az zuhanás, amit én produkálok, lefelé húztak száguldozva, miközben én férfiasan sikoltoztam. Ilyen élmény késztethetett egyeseket hullámvasút építésére, azzal a visszaforduló elemmel. A levegő súrlódása mellettem már szinte keményen masszírozott. Fantasztikus élmény!
Pár másodpercig vízszintesen haladtunk, majd Shoo hangját hallottam a fülemben csilingelni, sebességünk süvítő lármájától nem háborgatottan, tisztán, mintha csak egy csendes szobában ülnénk:
– Nézd csak! Oda megyünk – és a kékesen áttetsző ujj végénél egy, a többinél valamivel szabályosabb hegyet láttam. Lábánál egy háromszáz méter széles, és kétembernyi magasnak saccolt nyílással, akár ha résnyire nyitott szája lenne az a hatalmas domborzati tényezőnek.
Zuhanórepülésben közelítettük meg a hegy sziklás meredélyétől alig egy karnyújtásnyira. Az aljára érve beláttam tévedésemet: a „szájon” egy tömbház is befért volna kényelmesen.
– Hűha, lányok! Ez nem volt semmi! – lihegtem kacarászva, mikor letettek.
Miután súlyukat a talajra helyezték, mélyet lélegeztek, karjukat vállmagasságba, majd a kifújással párhuzamosan leengedték, mint afféle levezető gimnasztikai gyakorlatnál, ruhájuk egy lobbanással ellazult… barát- kabáttá. Csuklyájuk a fejükre emelkedett.
Majd kezükkel normális, általam ismert, ruha- igazítást szolgáló mozdulatokat téve elrendezték az enyémet, mígnem úgy néztem ki benne, mint valami sötét szerzetes. Shoo legtovább a csuklyát igazgatta. Több szögből is ellenőrizve, elég zordnak tűnik-e. Megelégedve az arcomba omló szövet állásával elmosolyodott:
– Tökéletes: mint ha egy horrorfilmből léptél volna elő.
Két oldalról közrefogtak, mint a nagy, morcon varázsló két bűvös-baljós asszisztense.
– Mehetünk. Lassan, méltóságteljesen lépkedve.
A barlang nyílásán várakozással telt morajlás szűrődött ki. Néhány hangfoszlányt, érteni véltem:
– Jönnek! – suttogta valaki.
– El Anzakva Ivel! – jött más forrásból.
– Mekhjöttekh ffékre…
– Itt fannak…
Amikor beértünk az árnyékba, mindenki teljesen elcsendesült.
Lépteink neszezését erősítette csak az akusztika.
Érdekes, kékes csillogású fekete kő alkotta a barlang falát, amely első ránézésre nedvesnek tűnt. Eme feltételezésem eddigi létélményeim során kialakult, kövekkel szembeni előítéleteim táplálhatták, miszerint egy kő, ha csillog, akkor többnyire nedves. De lehetett akár ez az egyik a sok ezer ellenpélda közül. Okozhatta érc, vagy más természetes agyag, esetleg mesterséges is.
Ezen morfondíroztam, miközben ruhánk lebbenései által hullámzóvá lett lépteinkkel haladtunk előre. Huszonhárom lépést számoltam a tömeg határáig. A sötétség, és a szerzetesi öltözék kiemelte az arcokat, ahogy a bejáraton beszűrődő világosság, derengővé tette őket. Úgy tűnt, ettől hatnak úgy az arcok, mintha fény gerjedne magasságukban. Vagy mégsem?
Midőn az általuk alkotott tömeg széléhez értünk, egy lépéssel előttünk szétnyíltak, mint hajó orra előtt a tenger, s záródtak mögöttünk néhány lépésre. Ezzel egyszerre engedve és terelve minket. Már e két méter körüli gyűrű megnyitása, és velünk együtt való haladása által igényelt összhang bámulatos volt. Mintha ez is egy begyakorolt koreográfiája lenne a ceremóniának. Engem inkább a kollektív tudatalatti működésére emlékeztetett. Éreztem, ahogy minden tekintet végig kísért, ezért kissé fentebb emeltem a fejem. Ez idő tájt már hozzászokott a szemem a gyéreteg közvilágításhoz is. Már határozottan úgy tartottam, nem a jóval mögöttünk elmaradt bejárat fénye tükröződött a lények ábrázatán. Sokkal inkább úgy véltem, azok belső derengése látható.
Talpunk és a padló ütközése által keltett hangokat elnyelte a sokaság, és annak ruházata. A visszhang hiányából arra következtettem, hogy a terem meglehetőst kiszélesedett.
Ruházatuk teljesen beleolvadt a háttérbe, s ettől az a káprázatom támadt, mintha csak úgy ellebegtek volna mellettem a mindenféle szerzetek arcai. Akadtak közöttük tündérek, titokzatos szénalapú lények, megnyerő mosolyú, csupasz koponyák, abiológiai életformák. Sőt még olyanok is, amelyekről állítani mertem volna, hogy gáz halmazállapotúak.
Egyikükön megakadt egy villanásnyira a szemem. Egészen addig egy ébenfekete embernek tituláltam, amíg fel nem tűnt a bőrén cikázó parányi elektromos kisülések fel-felvillanó sorozata. Mintha… Villám? – gondoltam, mire ő alig észrevehetően biccentett.
A bejárat messze elmaradt mögöttünk. A mennyezet magassága érzékelhetetlen volt. Kezdett úgy tűnni, időtlenségek óta e lényfolyosón haladunk, e lassú, ünnepélyes léptekkel.
A vidám, várakozással telített csend mögött, óriási erőket éreztem feszülni. Akárha cikázva készülnének, valami félig öntudattal bíró energiák arra, hogy egy pattanással elszabaduljanak. Cikázva, toporogva, mint vad, életteli ménes, meglátva a jól ismert lovászfiú megszokott mozdulatait, amelyek a karámajtót nyitják.
Már a megszokás határáig ismétlődött az egy-két méterre tőlünk álló sorfala a lények kavalkádjának, mögötte a tumultussal. Váratlanul ért, amikor hirtelen egy fél teniszpályányi, üresen hagyott, kör alakú terület nyílt előttünk. Már a közepére értem, mikor ráeszméltem, hogy két kísérőm elmaradt a „tisztás” szélén.
A velem szemben, egy lépéssel a többi előtt álló alak csuklyája alatt felismertem Sárkány tekintetét, olajfényű pikkelyeit, bölcs mosolyra húzott ajkait.
Bezártam lépteim sorát. Valahogy egyértelműnek tűnt, hogy ezt kell tennem.
Ekkor lassú kántálásba kezdtek. Először alig hallhatóan, több nyelven megfogalmazva szólt az egyszerre zümmögő és dübörgő, mély, mantrikus dallam. Mintha csak refrénből állna. Hangjuk egyre alá szállt és erősödött. Egyetlen ütemet követve, minden rezzenésével. Ez által érthetetlenné vált a szavaknak tengere. Mintha csak valami végtelenből feltörő lüktetés lenne az egész. Több tízezer szív egyazon dobbanásai. Impulzusaik átjárták a testem, lassan elérve a szívemig. Mígnem az felvette ritmusát. Hullámozni, lüktetni éreztem magam.
… És egyszer csak hang fakadt a torkomon. Énekelni kezdtem, egy általam ismeretlen, mégis valami elfeledett szimbológiában értelmezhető nyelven.
A lüktetés átjárta a testeket, a szíveket, a lelkeket, majd hirtelen megmozdultak karjaik. Először a tömeg külső széléről befelé haladó hullámként. Minden ütemre egy sorral bentebb gyűrűzve. Mindenki másként mozdult, mégis összhangba mosódva, kiegészítve egymást. Mikor elért hozzám, mint valami hipnotikus állapotban, útjára indultak végtagjaim egy ősi, belső koreográfiára. Mozdulataim, mintha végigszaladtak volna a tömegen kifelé, majd onnan vissza. Nem ismételve, inkább folytatva, hozzáadva magukat a tánchoz.
Bejárva útját visszatért hozzám, s mintha hő ömlött volna vele át, amely kitöltött. A vonagló egyedekből kialakult az egység harmóniája, mint egy körkörös, erősödő hullámverés.
Egyre több energiát hozva magával. Először csak kellemesen bizsergetőt, majd egyre intenzívebben, már-már agresszíven, mígnem, pattanásig kitöltött, mint tüdőt egy több perces belégzés.
Felemelve mutatóujjam, mondtam valamit, kívül a ritmuson. Valamit, ami leginkább egy kurjantó nyögésfélére emlékeztetett, mégis szuperérvényű „szónak” hatott… – mire csillogó, higanyszerű folyadék serkent ujjbegyemen, tűszúrásnyi helyen. Egy csillogó cseppem. S e „szavam” más dallamot keltve lódult kifelé, majd vissza. S más ritmust vertek a szívek, az enyémmel együtt. Az ujjam hegyéből csillogva szivárgó anyaggal rajzolni kezdtem a szabadon hagyott kőpadlóra, tükörezüst csíkokkal.
Minden vonásom újabb mozdulatsorokra sarkallta a tömeget, mintha kis rajzom – ami tíz méter átmérőjű lehetett – vonalait, íveit, ábráit akarnák eltáncolni, stadionnyi megelevenítéséül az ábrának. Akár ha ujjamat felettük húznám, mozgásra késztetve őket.
Egy pentagramma készült így, általam. A csillagának csúcsai által szabott ívek felezőjeként, egy-egy gyertyát imitáltam. Pusztán síkbeli, stilizált ábráját a kis fénykeltő eszköznek.
Szinte megszállott gyorsasággal rajzoltam a jeleket, motívumokat, mint aki szabadulni akar egy, az elméjét rabságban tartó képtől, amelyet csak ő lát, egy festő vad ihletettségével. Minden egyes vonásom vonaglásra késztette a rajz barlangra kivetített, képzeletbeli felnagyításán elhelyezkedőket.
Amint elkészült, és felkerült rá az utolsó jel is, akár ha az abban meginduló energia áramlását szemléltetnék, örvényleni kezdtek, egymás mellett úszva, vagy éppen keringve kisebb-nagyobb területeken. Némelyek az önmagába forduló ötágú csillag szárainak vonalait követve egészen a faltól, a belső gyűrű széle mellett a túloldalig, majd a túlsó sziklákról visszapattanva a másik mentén. A külső gyűrűn lévők áramlottak, mint egy vad diszkó, vagy ősi sámán zenéjére, művészien vonagló körmenet. Mások a belső ábrák vonalait követték. Az üres részeknek megfelelő helyen állók, mint afféle „kispados” energiák, lassabban mozogtak, időnként le-lecserélve egy arra hömpölygőt.
Ez az energiaáramlatot szimbolizáló örvénylése a sokaságnak, szinte kilökött öt, már amúgy kissé közelebb álló alakot magából. Mind egy-egy csillag csúcsára álltak. Velem szemben Sárkány állt, mellette jobbra Shoo, azután Dell, majd Villám… és egy olyan lény, akit még eddig nem ismertem. Az egyik gázhalmazállapotúnak gyanított egyed, kit eddig a tiszta szellemek közé soroltam, de ekkor már az elmémbe villant az ismerete nevének valahonnét. SunBrnojé. Derengése halványabb kék volt, mint a tündéré, s egész lényéből a súlytalan szabadság, és fenségesség áradt. Nem tudtam eldönteni, hogy férfi, vagy nő, de inkább az utóbbira tippeltem volna. Na meg nem is akartam a nemi identitásán tépelődni.
Minden a helyére került ahhoz, hogy elkezdjem…
Jobb kezemet felemelve az egyik gyertyára mutattam, s fennhangon szólítottam a hozzá tartozó őselemmel együtt nevezve, mire az fellángolt. Ez állt Sárkány és Shoo között. Fénye mindent játszó, és kicsit olajos volt. Minden lángjában apró, villogó képek milliárdjai. A dal ütemére körbejárattam kezem, minden lezáruló taktusra egy-egy rajzgyertyához ért az ujjam, amely szavamra lángolni kezdett. A Shoo melletti, tengerek kékjeiben lobogott fel, Dellé tűzpiros, rohanó lángokkal, Villámé mélybarna, már-már melankolikus lomhasággal, SunBrnojé-é az égszín mindenféleségével.
Az elindított jobb kezem… a balomként tért vissza.
A dal többszólamúra váltott, mint egy több tízezer előadó által adott koncert.
Lassan eltolódtak érzékeim. Egyszerre látta a közvetlen közelemben álló öt szempárt, s bennük az öt elem színével izzó-lobogó tüzet.
Shoo csilingelő hangja mélyülve dübörgött, Dellé követte. Sárkányé pedig már alig hallhatóvá vált, csak az általa keltett erős szelet éreztem, Villám hegyomlásként hatott. SunBrnojé-é, mint mindezek ellentéte, olyan magasan szólt, amit egy emberi fül, tán ki sem bírt volna. Rezgett tőlünk a hegy.
Rajtuk keresztül áramlott a táncolók energiája a pentagrammába, és belém.
A lángok minden periódusnál magasabbra csaptak. Az egész sokadalmat láttam felülről, ahogy a középponti rajz mintázatát követve élővé teszik a dallam ritmusa által vezérelt hömpölygésükkel. Olyan tökéletes összhangban, olyan művészi alkalmazásával a vonaglásnak, hogy szinte fájt az általa közvetített szépség.
Miközben akaraterejük belém töltődött. Egyre nagyobbnak éreztem magam. Képek és emlékek pörölyöztek rám, minden élményeik legszebbjei. Holdas éj egy tóparton… Aratás bő termés után… Szüreti bálok… Tábortűz melegénél mókázó baráti társaság… Magányos lelkibéke-pillanatok… Élvezetek… Alkotások örömei… Vidámság pergő-éltető ereje… Ünnepségek… Jótettek mellkas melegítő örömei.
S mind-eközben láttam őket saját szememmel a valóságban, akkor, és ott körülöttem.
A gyertyák lángicsálása vad lobogássá testesedett, s közeledni látszott a mellettük álló alakhoz, mintha a pentagramma külső gyűrűje lassan elfordult volna velük.
Érzékelésem tovább tágult. A barlang fala körülöttünk, az azt alkotó sziklák, azon a föld, a fű, körülötte a kis erdős völgyek, minden egyes fájukkal, bokraikkal, tücskeikkel az elmémbe került. Majd a hegyvonulaton túli dombok, mezők, egy szökellő szarvas-család, az út, amelyen jöttünk, a város, a fantasztikus tengerpart, a kontinens, a tenger áramló vizével, koralljaival, halaival, egészen a puha fenekéig. Mindezek felett a szél, a felhők, meg messzebb két másik kontinens, azokon erdők, mezők, hegyek, szántó és termőföldek, más jövevények, és minden, ami Dellék bolygóját alkotta egységében, és lebontva a legapróbb részletekig a tudatomba került. Mind- ennek energiája bennem összpontosult, engem feszített.
Mellettem a lángok már több méteres tűzoszlopokat alkottak, egymás felé hajolva felül, már szinte az általuk szimbolizált őselemet képviselő személlyel azonos helyen. A Sziporkáikban villódzó apró képekkel: kutyával játszó gyermek, és a gyermekkel játszó kutya. Vágtázó lovas, és a száguldást, összetartozást élvező paripája, ahogy eggyé válva, az erdőben nyargalnak szabadon, miként senki más, csak ők ketten tehetik. Esküvők igenlő-szerető szempárjai, ahogy csókjukban összeforrnak a násznép előtt. Ejtőernyős vad, merész öröme. Egy papírsárkányt eregető kamasz. Szeretők ölelése. Két kardvívó egymást dicsőítő látványos mozdulatai: művészi lépései a haláltáncnak, amelyeket a másik mind büszkén kivédhet. Gyermekét először magához ölelő anya, a hozzájuk simuló apa, és köztük a kisded, bölcs mosolyával, még tudva, hogy jól döntött… hogy nincs egyedül… hogy szeretve várták. Családok, társulások, szövetségek a világok jobbá tételére, tagjaik, s egységes akaratuk, sikereik. Először lábára álló kisbaba, majd megtalálja az egyensúlyt a kerékpáton is. Holdra szállás. Filmpremier. Egy gyertyafényes, meghitt vacsora kettesben. Virág szépségében merengő szempárban tündöklő gyönyör. Delfinnel versenyt úszó, játszó tündérek. Halál nélküli újjászületések. Világmegváltások élménye. Ízeket élvező nyelv, mosolygó ajkak mögött, és a szakács ebből fakadó öröme. Áruházban talált ruha, melyről első ránézésre tudod, hogy a tied. Táncukban viruló pár, és nekik játszó, bennük boldog zenész.
A csillagok hegyén állókból látszott ömleni fölfelé a tűz, mintha belőlük tört volna elő, hogy fölötte összecsapjon az öt lobogó oszlopa. S vonaglottak a benne robajló élmények áradatában.
A hangom elérte lehetséges határait, s beleolvadt a tömegébe. Ekként váltam velük eggyé én is. Akaratuk minden erejét éreztem magamban. Hangunk összecsengő rezgései támogatták, erősítették egymást, s lassan kitöltötték Dell és Villám egész univerzumát. Elhatolva minden szegletébe, átjárva minden létező részecskét, s atomszerkezetig, vagy még alább az felvette dalunk ritmusát, rezgés- keringés táncát. A mindenség szinte megfeszült, és egy pattanással elengedte az általa is táplált éneket. Meghallhatta minden világ, s azon minden csendre vájt fülű létező. Egyesek talán kottázni kezdték… Mások írni. S eljutott egy helyre, ahol az elemi tűz volt az alkotó, és ott egy tűz-sziklán gondolkodva ücsörgő lángokból szőtt lény is, aki önkéntelen dúdolgatni kezdett magában.
Körülöttem az öt kedves lélek ívbe feszült testtel már csak arra volt képes, hogy átengedve magán rendezze kissé az irdatlan energiáit a szeánsznak.
A tűzbolygón lobogó szemhéjak nyíltak, és a napfényű szempár felém fordult, s nőttön-nőve kitöltötte ottani látóteremet. Elnyelt, és lebeghettem benne.
Nem volt bennem félelem. Csak tisztán a találkozás öröme. Mert tudtam, vagy csak úgy éreztem: egyek vagyunk. Ő, mi és én. Majd hirtelen eltávolodott kissé, és ott álltam… már „csak” én, a fölém tornyosuló tűzlénnyel kedves farkasszemet nézve.
A lángok testet öltöttek fölöttem: humanoid alakot formálva, mint azé, aki hallgatja ott… a lobogó szikláján az őselem síkjának.
Az ének mintha egy csapásra elnémult volna. Csend telepedett kettőnkre, s megnyílt a pillanat… A táncolók megmerevedtek mozdulatukban. Shoo, Dell, Sárkány, Villám, SunBrnojé ívbe feszült testükkel meredtek a falakon túli égre. Mindeközben tudtam, hogy velem együtt, talán általam hallják, látják az eseményeket. De ez számukra csak egy pillanat lesz.
– Üdvözöllek Varázstükör! – hajolt meg ceremóniásan a megidézett – … és köszönöm a dalt… Mindig örömmel tölt el, ha énekelnek nekem. És ez mostanság ritkán adatik meg.
– Ahha! – mondtam bambán, csodálkozva rajta.
– Bocsáss meg, hogy majdnem elfelejtettem bemutatkozni: a név, amelyen szeretem, ha szólítanak, Rife. Csak így egyszerűen… a barátaimnak.
– Örvendek a szerencsének…
Azután megint csak meredve néztem… Rife-ot. Ő meg mintha várt volna valamire félrebiccentett fejjel, összefont karral lobogott. Az volt az érzésem, hogy közben időnként az egyik lábáról a másikra állt… csakhogy olyan nem volt neki… vagy ha úgy tetszik, öt.
– Tudod, ilyenkor kérni szoktak tőlem valamit. Már, mint amikor engedem magam elcsábítani egy-egy dallal. Van úgy, hogy parancsot kell teljesítenem, de ezt a kifejezést nem szeretem… Olyan… zsarnoki.
– Miért? Ki vagy Te valójában? – lestem rá hátra hajtott fejjel. Ha lettek volna csontjaim és izületeim, akkor biztosan megfájdult volna a nyakam.
– Ha – ha – ha! Ha nem tudnád, a tűz megtestesülése vagyok. Egyesek, akik igen csak keveset tudnak rólam, elementárnak nevezik a fajtámat. De valójában lélek vagyok, mint te magad. – bökött egyet felém hórihorgas ujjával. – Na, ki vele! Nem mintha türelmetlen lennék, de jobb nekem otthon. Mivel ellentételezhetném az örömet, amelyet a dallal szereztél nekem? Hmm? Kérhetsz bármit, amit tűzzel meg lehet oldani.
Hirtelen semmi sem jutott eszembe. Nem volt semmi olyan vágyam, amit magam meg ne tudtam volna valósítani. Főleg olyan, amihez tűz kellett volna…
… Vagy mégis?
– Hát, ha már iderángattalak, és ez a szokás, … lenne itt valami. Van a közelben néhány teremtmény…
– Süssem meg őket? – ajánlkozott belendülve – Hogyan szeretnéd? Égjenek, mint a pokolban? Vagy mint egy atomvillanás, porlasszam el őket? Esetleg fából rakott máglyán? Tepsiben ropogósra? És kívülről befelé óhajtod megégetni őket, mint az oly gyakori, vagy belülről kifelé? Az öngyulladás is nagyon látványos ám!
– Nem, nem! Világért sem ártanék szerencsétleneknek! Így is él bennük fájdalom elég.
– Hát akkor? – dőlt hátra bölcs kíváncsiságában.
– Valamiféle belső didergés rázza őket. Szürke tüzeknél ácsingózva próbálnak valamiféle melegségre szert tenni. Shoo szerint a vágyak hiányoznak nekik, amelyek kívülről pótolhatatlanok.
– És ezzel én mit tehetnék?
Ekkor már tudtam, hogy nem véletlenül a Rife-ot hívó dalhoz vezettem e sok lény belső erőit. S nem véletlenül haladtam végig azon az úton sem, amely köztük vezetett. Hiszen soha, semmi sem történik véletlenül. Ráébredtem, hogy az egyetlen, számomra kívánt kérés mi lehet, és azt csakis tőle kérhetem.
– Szeretném, ha kicsit jobban éreznék magukat. Tudom, hogy nem segíthetek rajtuk az ő akaratuk nélkül, és úgy gondolom, akár csak nekem, nekik sincsenek emlékeik. Főleg olyanok, amelyekért érdemes élni, megmozdulni, akarni.
– Mit kívánsz hát?
– Azt mondtad, bármit kérhetek, amire a tüzed jó. Hát azt kérem, hogy a hordóikban olyan tűz lobogjon, amelyeket ezek az élmények táplálnak.
– Mit vársz ettől? – szeme közelebb lebegett, a teste csak a látszat kedvéért követte.
– Semmit. De legalább láthatják, miről maradnak le, ha nem mozdulnak, ha nem akarnak, ha nem élnek. Hátha átérezve ezeket az élményeket, kedvet kapnak ahhoz, hogy igaz részük legyen hasonlókban.
– Jól látod a helyzetet, még ha nem is pontosan… És elárulom, mint emléktelennek, hogy egy világban kértél már tőlem hasonlót. Azt a tűzszerszámot mozgóképnek, később televíziónak nevezted el… – enyhén megcsóválta a fejét. Nem tiltakozón, csak elgondolkodva – Rengetegen váltak a rabjává. Ez annál sokkal intenzívebb illúziót kelt. Az ehhez kapcsolódó veszélyekkel tisztában vagy?
Bólintottam félszegen.
– Legalább is sejted.
– Függővé válnak majd, és ragaszkodnak ehhez a börtönükhöz. De az élményektől talán feléled bennük a vágy, hogy akár ők is eregethetnének sárkányt, építhetnének, használhatnának égi, vízi vitorlást. Lovagolhatnának, meg effélék.
Állát megfogva előre biccentette fejét, a másik kezét átvetve mellkasán, a bicepszén nyugtatta, s így fogott egy darabig tengelye körül. Nem láttam mozdulni ezen kívül, de éreztem, e- világon túli teste száguldó sebességgel dolgozik.
– Ezzel megvolnánk. Ha rátalálsz egy igazibb, vagy kevesebb mellékhatással járó megoldásra, vagy a következmények nem várt, vagy inkább nem kívánt mutatókat érnek el, csak szólíts barátian, … és kioltom a lángokat.
Hirtelen megszüntette e -világi jelenlétét, amit úgy érzékeltem, mintha kiürültek volna a lángok, s a színes lobogás elvesztette formáját, és a gyertyák kihunytával, ahogy már lenni szokott a nem táplált tüzekkel, a másodperc tört része alatt a semmibe foszlottak. Szédülve körbenéztem, és ahogy az utolsó tűzparány is eltűnt, én is eldőltem. Fájt a fejem bár ezt a fájdalmat szinte kellemesnek tartottam a haláléhoz képest. Inkább andalító, tompa lüktetés volt, nem is fájdalom. Elhevertem a padlón, s mintha ellazult volna a formám is.
—OOO—
Az időtlen Semmiség, valamely tetszőleges középpontján ült.
Tébolyodva, az eseménytelenség rohanó, tétlen nanoszekundumait lesve. A mozdulatlan fénytelenséget fürkészve.
Egyszer csak rezdült valami.
Talán egy hang.
Egy szikra pattanása.
Vagy mégis inkább egy kurjantás röppenése a végtelenben.
… És egy gyertya lobbanása.
De nem! Ez egy dal!
Meg vad, mágikus tűz lobbanása.
És a hang, az övé! A sajátja, amit a másik birtokolt.
Na de merre? Hol?
Felpattant, s száguldozni kezdett, mint ha minden hangfoszlányt el akarna kapni.
Először fel-alá, fényt szégyenítő sebességgel.
Azután meglátott néhány szivárványszerű, villogó, mégis hajszálvékony asztrálfonalat, ami átsiklott a világok között megbúvó végtelenben.
Mindig máshol. Midőn már azt hitte, elkaphatja az egyiket, s megragadva, odaránthatja azt, akiből árad, az elhalt. Kisvártatva egy másik zendült fel világában. Épp csak egy karnyújtásnyival túl az elérhetetlenség határán.
Száguldozott őrült fájdalomüvöltéssel, amelyet a megerőltetés, és a sikertelenség dühe váltott ki belőle. Cikázott ide-oda, mígnem ráébredt eme tevékenységének nevetséges mivoltára.
„Szánalmas, mint egy kiskölyök, aki fölött a nagyfiúk dobálgatják a tőle elvett labdát!”
Megállt, s egy darabig figyelte csak a villámló energiákat, amelyek be- beugrottak hozzá. Itt-ott, itt-itt,… ott-ott. Azután… össze-vissza.
Ám egy idő után már szinte érezte, hol fog felbukkanni a következő impulzus. Megismerte a ritmust, zagyvaságnak tűnő szabályosságait. Akár le is írhatta volna az azt képező egyenletet, amely nem több, mint néhány tízezer változót számlált.
Elmosolyodott. Vadul, rémisztően. Szeme felnyílt, és most először fény jelent meg benne: epe zöldjével kevert irigység- sárga.
Ujjával, mint egy karmester mutogatta az irányokat. Épp ott, épp amikor megvonaglott a semmi szövete, és átsejlett rajta a rítus mindent bejáró energiahulláma.
Már tudta: a hetedik felvillanás elég közel lesz hozzá, hogy elkapja, ha elindul.
Nekilendült. Belevillant a semmibe. Száguldott.
Az ötödik közel villant fel hozzá, de tudta, mire felé fordulna, már el is tűnik, és vele a lehetőség, hogy elérje az alig két másodperccel később felvillanót.
A hatodik messze a háta mögött.
De a hetedik…
… Pontosan szorító markában izzott fel.
Csavart rajta egyet, erősen, gyorsan. A fonál a kezére szorult, s magával rántotta.
Felordított a fájdalomtól: égette, vágta a quantumfizikai szövet, vagy inkább az azt alkotó élmények. Olyanok, amilyen neki soha sem volt. Amit elviselnie is nehéz: Mások öröme. Mások vidámsága. Mások szerelme.
Azután hirtelen, mintha egy falnak ütközne: felkenődött a semmi síkjára. Szétkenődve, mint egy szurokfolt, amit repülőről öntöttek a betonra…
A fénypászma átsiklott eme „falon”, áttépve magát kezén.
Hát persze! Elfelejtett egy apróságot. Nem vette fel a dal ritmusát. Mintha egy kősziklát akart volna tűbe fűzni. Eggyé kellett volna válnia a dallal. Szinkronba hozni vele aurájának rezgését, hogy átférjen azon a résen, amit az egy pillanatra a világok szövetén ütött.