Varjak és Gerlicék /My Love Story/

„…Most jöttem rá, mennyire tud fájni,
Ilyenkor, jövök rá, hogy tényleg
Te voltál nekem az élet…!
Nem veszíthetlek el:"(„

„…Menj vissza a pasijaidhoz, b*szasd szét magad
fáj leírnom… de már nem bírom, idegileg
kíváncsi leszek, kitesz majd meg annyi mindent, mint én tettem vagy tettem volna, érted
istenveled
majd beszélünk egyszer”

„…Nem tudom… Lehet, mégis jobb lenne, ha elfelejtenél.

A kis fehér készülék tehetetlenül hullt a virágos paplanra. Az jutott eszembe, mennyi kínt és gyötrelmet hordozhat a tudomány és a fejlődés magában, hiszen a legtöbb 21. századi nyomorúság a telefonokhoz és az internethez köthető. Valóságos kapcsolatrombolók lehetnek.
Sosem lesz telefonom, ha felnövök. Gyűlöltem a hangját, azokat a csilingelő, ostoba, vezetékestelefon-csengőhangokat, a villogó képernyőket, a folytonos versenyszellemet, amire késztették az embert…
Nem tudtam sírni. Szárazon kongtak a könnycsatornáim.
Mi lesz már?
Reszketve, sikongatva fúrtam bele az arcomat a párnába. A párnába, amin pár hónapja… Hete! Még ő feküdt… Undorodva téptem ki a nyaklánchalmazait a nyakamból, mert féltem, hogy álmomba a gégém köré csavarodnak és megfulladok… a gyűrűje, amit első találkozásunkkor adott, fekete ívet hagyott az ujjamon. A sarokba hajítottam az idő kegyelmére bízva.
Erőm lett volna ahhoz, hogy megmondjam neki a magamét, csak éppen kedvem nem volt.
Különben is, ismertem már jól. Ismertem a tenyér vonalat, tincseinek kunkorodását, a nevetésének hanghullámait. Tudtam, hogy azzal büntetem a legjobban, ha némaságba burkolózom. Megalázottan, a keserűség hányingerétől görcsölve kuporogtam az ágyon, s kínjaimba a takarót markolásztam, míg azon igyekeztem, hogy elfehéredett ajkaim közül ne törjön ki még egy őrjöngő sikoly.
Jaj, ha legalább fájt volna…! Tulajdonképpen fájt, de nem, úgy ahogy azt ő akarta. Fájt, hogy a méltóságomat döngölték földbe, hogy a szemembe hazudtak, és hogy valaki kihasználta azt a lágy naivitást, ami bennem volt.
Hiszen volt idő mikor azt is elhittem volna neki, hogy az ég zöld.
Kikapcsoltam a telefont és elmerültem zaklatott álmaimba.

2012 novemberében, egy viszonylag enyhe délután, olyan négy óra magasságában egymással szemben ültünk és farkasszemet néztünk a Ligetben.
Azonnal felismertem amint megpillantottam. Általában az emberek arcát legalább ötször kell látnom, mire megjegyzem, ez a pocsék arcmemóriám számlájára írható.
De ő más volt. Méterekre állt tőlem és egyszerűen megéreztem, hogy ő az. Nem volt még egy olyan ember. Ránéztem és sütött belőle valami energia, valami őrültség, ami egyszerre taszított és meg is fogott. Bolondos kerek arca volt, elképzelhetetlenül göndör, rövid haja és alacsony volt akár egy manó. A piercingjei megcsillantak a késő őszi napfénybe.
Kék szemei elkerekedtek mikor megpillantottak. És a beszéde…. Voltaképpen azért szerettem bele. Édes nagymamám felvidéki tájszólására emlékeztetett az ő dallamos nyelvjárása, amiért oda voltam, amit napokig képes lettem volna hallgatni, úgy éreztem mintha a családom gyökereire hajtanám a fülem és ott bent, a föld alatt zúgna valami édes, tündéri muzsika, amit hallva a szívem megnyugszik.
És persze, klasszikusan a dumájával hódította a nőket. Fél mosolyra húzva a szám hallgattam, néha eleresztettem egy feltörő kacajt, s kissé összehúzott szemekkel vizslattam.
– Miért nézel ilyen démoni szemekkel? – hajolt hozzám közel. Továbbra is töretlenül bámultam bele két szemébe. – Megijesztesz!
Levettem róla a szemem és elmosolyodtam. No lám, még egy ember, aki előbb érez irántam félelmet, mint akár egy csepp jóságot is!
– Tetszik a gyűrűd – jegyeztem meg a gyűrűjére pillantva. Erre ő levette az ujjáról és odagurította nekem.
– Neked adom
– Nem! – tiltakoztam hevesen. De akkor már a kis „drágaság” elbűvölt, mint a Gyűrűk urában Frodót.
– Az exemtől kaptam – jegyezte meg szórakozottam mikor már az ujjamon csodáltam. Megsemmisülten néztem nevető szemeibe.
– Hihetetlen! – sóhajtottam unottságot színlelve – Mi kell még?
– A te nyakláncodat már megszereztem – hajolt hozzám ismét zavarba ejtően közel – És hamarosan téged is megszerezlek!

Mindent feladtam érte. Meghitt, monoton kapcsolatomat, a szüleimmel szembeni őszinteségemet. Kockára tettem barátaim bizalmát, megértését, kivívtam egykét ember ellenszenvét, megvetését, sőt olykor undorát. Alattomos pletykáknak adtam alapot, csakhogy az övé lehessek. Bujkáltam, kinevetettem magam, ha kellett, hittem, reméltem, vártam, fáztam és melegedtem a karjaiban.
December elsején egy kocsi hátsó ülésén csattant el az első csókunk. Elsőként csak papírvékony ajkai fagyott puhaságát éreztem, majd az illatának bódulata kacérkodott érzékszerveimmel. De abban a csókban benne volt minden. Bűn és bűnhődés, az idő, áhítat valamint vezeklés és beteljesületlen vágyakozás a másik nyers lénye és húsa iránt. Később ez lett a baj. Mikor már nem volt elég neki a nyers hús a lelkem romlott valóját akarta magának, amit kétségbeesetten szorongattam, hiszen ezen a világon már csak azt tudhattam biztosan magaménak.
De ott akkor, december elsején a kocsi hátsó ülésén egy csókban fogant meg valami újszerű, csodálatosan szörnyűséges dolog, ami több gyötrő kéjt okozott mindegyikünknek, mint bármi más korábban.

Csapongtunk.
Szinte folyamatosan. Két őrült, vijjogó gerlice madár voltunk, akik nevetve röpködtek az élet sűrűjében. Hol padokon, hol vécéfülkékben, hol egymás ajkain pihentünk meg. Féltünk is egymástól, hiszen tisztában voltunk a másik debil szokásaival, sötét múltjával és még sötétebb jelenével. Már az elején megismertem hisztérikus jeleneteit, meg tanultam kezelni, átvészelni őket. Fel voltam készülve a tornádóra, a szélcsendre, a szenvedélyes hurrikánokra és a pusztító viharokra. És ő pedig ott volt mikor egyik pillanatról a másikra kártyavárként omlottam össze, mikor végső kétségbeesésembe már úgy éreztem semmi nem segíthet rajtam, ő ott volt, és úgy éreztem felemel. Több volt, mint szerelem. Ő volt a xanaxom, az anyám, a testvérem, a legjobb barátom.
És feltétel nélkül, vakon hittem neki, még akkor is mikor az a mélyről jövő hangocska azt súgta: Ne…! És joggal súgta a hangocska, hiszen messze élt, hiába voltak a hetenkénti randevúk, körülötte olyan kuszált, baljós és vészterhes volt minden…
Azt mondta én vagyok a fény az életébe.
Így lehetett, hiszen mindig, mindig a fény felé igyekezett, hozzá igazított mindent, hogy a fény egyre közelebb és közelebb kerüljön hozzá.

„Csak ő érti meg, őrült álmaim
Sosem nyugvó szívemet
Lázban égő lelkemet, az életemet
Várom, amíg lehet…”

Énekli az Ossian. Nekem ő volt az Éjféli lány. Őt vártam, és ő volt az, aki osztozott az elkorcsosult világ iránt érzett fájdalmamba, aki megértette, hogy élhet egy tizenéves marxista jellemvonásokkal, a feminizmus elszánt híveként Che Guevara-rajongással lila bakancsba, úgy, hogy minden reggel punk zene üvölt a fülébe. Imádta a katonai dzsekijeimet, a fura neohippi punk stílusomat, a szónoklataimat, amit könnyes szemekkel mondtam a generációnk mocskáról. Átérezte, sőt átélte a költészetemet, figyelmesen hallgatta világmegváltó terveimet és egy csókkal pecsételte meg azokat.
Két kóbor, csapongó elzüllött lélek voltunk, akik kéz a kézben szemlélték az egyszerű szürke emberek unalmas világát. Akiknek elég volt egy fülke, hogy egymással megosztva helyüket elmerüljenek saját, színes világukba.
Mindent megígért nekem.
– Igen, utazni fogunk, az lesz, amit csak szeretnél! Tanulhatsz is, nem érdekel a pénz, kifizetem, orvos leszel, neked lesz a legjobb életed szerelmem…! – belelkesültem az új élet reményétől, hogy ő az, aki majd kiment innen ahol már megcsömörlöttem, ahol nincs többé értelme semminek, ahol csak bujkálnunk, várnunk és titkolóznunk kell. Végtelen hálát és szeretetet éreztem, amit sajnos nem tudtam kimutatni. Olyan voltam, mint Sylvia Plath: Apu c. versében a lírai alany:

„nem tudtam beszélni veled,
a nyelvem megszorult.

Szögesdrót mögé szorult.”

Viasszal összeragasztott szájjal ültem a tengernyi ajándék tetején, amit tőle kaptam. És semmit nem tudtam nyújtani neki, mert valami visszahúzott. Labda voltam egy kisgyerek kezébe. Engedtem, hogy néha eldobjon, földhöz vágjon, majd magához szorítson és egy sarokba elbújva babusgassa a lelkemet.

Így éldegéltünk mi, züllötten, egymás szerelmén élősködve. Talán nem is gerlicék voltunk, hanem varjak, akik számkivetettként lebzselnek a szemétdomb tetején, irigylésre méltó, idilli boldogságban. Bántam is én a szemétdombot, gyógyszereket, hosszú gyötrelmes várakozásokat és pletykákat…! Kilenc oldalon keresztül zengtem a lelkéhez himnuszokat, ódákat, keseregtem hiányától, átkoztam, hogy lophatott el így magának. S a sorok között szent piedesztált emeltem múzsám emlékének.

A gondok később kezdődtek. Január elsején, szolidan, kettecskén ünnepeltük, hogy egy hónaposak lettünk. Rá pár hétre, a helyzetek kezdetek elmérgesedni. Eddig is rászolgált fékezhetetlen szenvedélyünk és temperamentumunk arra, hogy hevesebb szóváltásokra keveredjünk, főként egymással. Ezek a vitatkozások megszaporodtak, veszekedésekké nőtték ki magukat. Természetesen az sem javított a helyzeten, hogy én imádtam a nagy drámákat és sértődékeny voltam, ő pedig indulatos és hirtelen haragú. Tetézte a bajt mikor influenza címszó alatt ágynak dőltem és gyakorlatilag az égadta világon semmit nem kezdtem magammal csak lustálkodva olvastam és Jimi Hendrix-et hallgattam a macskámmal. Nem volt már kedvem hozzá. Nem volt kedvem a bájologáshoz, a parázs-vitáinkhoz, hazudozáshoz, hogy miért nem írok, miért nem találkozunk.
A légkör egyre feszültebb lett, a viharfelhők gyülekezni kezdtek a fejünk felett. S az égiháború akkor tört ki mikor én szünetet kértem.
– Csak… Egy kis időt! – kértem.
– Mennyit?
– Nem tudom…
– De mégis mennyit???
– Talán… Két három hét.
– Addigra ki szeretsz belőlem…
– Én… Én… nem. Csak át kell gondolnom a dolgokat.
– Itt fogsz hagyni.

Megkaptam a kivívott két hetemet. De még aznap este megkaptam azt is, hogy fel is út le is út. Hogy nem bírja tovább. Kész. Vége.
Engedelmesen fejet hajtottam, mint annyiszor, s magamba már láttam, hogy könyörögni fog.
Másnap reggel beigazolódott a jóslatom.
Kellek!
Vissza akar kapni!
Szeret!
Összezavartak érzések, heves viták, könnyek, szenvedés, csókok, harapások… Ennyiből állt akkor az a szent Egész, amit istenítettünk, aminek éltünk, amikbe benne voltak az álmaink, a holnapunk és a jelenünk.
Én már nem akartam ezt. Engem már másfelé kalauzolt az élet. Én már úgy éreztem ennyi szenvedés, megalázatás után mást érdemlek, szabadulnom kell a kötelektől és a folytonos rettegéstől.
– Biztos megcsalsz, és majd ki fogsz dobni, nem kellek majd neked, nem vagyok elég jó…!- sírta sokszor.

Kidobott.
Majd utána pár nap múlva megírta, hogy megcsalt.
A méltóságom ez alatt szép lassan hervadt el, mint az őszi rózsa. Mikor az utóbbit megtudtam, akkor hullottak le az utolsó, végső szirmok.
Bevallom, utána még találkoztunk egyszer. A részemről amolyan: Engedem had, menjen…- találka volt. Akkor éreztem utoljára a csókját.
Hamar lezártam magamba és új utakra törtem. A lelkembe még égett valami apró kis seb, még gennyezett az első pár napba, majd szép lassan begyógyult.
Valahol érzetem, hogy végérvényesen akkor tudom majd ezt lezárni, ha megírom. Megírom a saját Love story-mat.
Mert ez egy világi szerelem volt. Hosszú idő után vele tapasztaltam meg az emberi értékek, a szeret és az áldozatok fontosságát. Mártírok voltunk mindketten s előszeretettel sütögettük ezt a bélyeget a másik homlokára, de a vége felé talán már ugyanúgy nem tettünk a másik szerelméért semmit.

Nem sirattam.
Sose. Elérkeztem a szeretnek egy olyan emelkedett pontjára mikor már az a fontos, hogy a másik boldog legyen. Mindegy, hogy velem vagy nélkülem.
Mégis a legtöbb szép emlékem hozzá fűződik. Nem vagyok már belé szerelmes, lehet sose voltam, talán valami mély, gyermeki ragaszkodás fűzött hozzá.
Mára már változtak a dolgok. Ő ismét mással jár, én is mással vagyok boldog, beszélgetünk, néha el elhülyéskedünk a régi butaságainkon és jóba vagyunk. Megígérte, hogy mellettem lesz, mint barát.

Úgy érzem, ezt az egyet még elhihetem neki.