Reggel hat óra. Munkakezdet. Felbúgó sziréna, ólomszürke esztergapadok. Mögöttük álom-szürke munkások. Elnyomott sóhaj, ásítás. Utolsó útbaigazítás a rajzról. Beindul az üzem. Hetven gép motorja morog lustán, türelmesen. Hetven munkás keze kapcsol serényen, türelmetlenül. Sikoltó esztergakés, hasadó vas. Életre kel a vas- varázs. Kígyózó acélgyűrű- forgács, pattogó krómlapkák, bronz-barna bolhák.
A fehér neonfény elissza a csillogást, magába szívja a szikrákat. A kések keményfémlapkái beleharapnak az anyagba. Tejfehér emulzióban fürödve, ezerötszázas fordulaton okádják a salakot, a fémforgácsot.
A TOS- pad felnyög, megrázkódik, s a férfi kikapja a fogásból a kést.
– Túl nagy a fogás – dünnyögi magában, s a felére állítja be a keresztszánt.
– Pedig jó meló! Zsíros meló! Ötszázhetven perc, s egy műszak alatt ledarálom. A fogammal kirágom ha kell!
Felpörgeti a tokmányt, s rákapcsolja az előtolást. Sír a kés, de engedelmeskedik. Apró kukacforgácsok repülnek az ágyra.
A férfi beállítja a hosszütközőt, és hagyja, hogy a gép automatikusan kikapcsoljon. Visszaáll a tengely elejére és a méretező fogásnál lenullázza a keresztszánt.
Pár milliméter után leállítja a padot, megméri a munkadarabot.
– Jó lesz – nyugtázza és rákapcsol.
Apró fémkarikák röpülnek szerte- szét, amelyiket nem éri a hűtőfolyadék egészen lila, a többi acél-fehér. A kés éléről röpködnek az acélpöttyök, s a férfi belenyúl a ládába a következő tengelyért.
– Zsírci meló – morogja elégedetten – ötszáz darab! Két nagyoló, egy simító fogás és mind a két végére menet. Röhögve megcsinálom egy műszak alatt.
A hosszütköző megállítja a szánt. A férfi lekapcsolja a tokmányt, kiveszi a munkadarabot s egy újabb tengelyt tesz be. Indít, és a pad nyögve bár, de engedelmeskedik. Szalvétába csomagolt szendvicset tesz a fogaskerékre.
– Míg a kés a végére ér, megeszem a felét – mondja és nagyot harap a kenyérből. Olajos folt marad a szalvétán ahol megfogja.
– Ki tudja mitől hízunk? – morogja, miközben visszatekeri a szánt a méretező fogáshoz.
Fölpörög a gép. Jönnek megint az acélkarikák. Szikrázva, szemet szúrva, homlokot égetve: ez a simító fogás.
Megjött az izzadtság is. Pedig még csak nyolc óra. Lassan bújik ki a haj közül, lecsordogál a homlokra.
– Átkozott hajtás – mondja a férfi és letörli a gyöngycseppeket.
Új tengelyt fog be. A nyolcvanadik. Kezdődik minden elölről. Kígyózó acélgyűrűk, pattogó fémpontocskák és egy kattanás, mely jelzi, hogy végére ért a kés.
Fárad a munkás. Melegszik a gép. Lágyul a keményfémlapka a késen. Az emulzió a többszöri átszivattyúzástól meglangyosodik. Sercegve bújik ki alóla a forgács.
Az esztergakés recsegve harap bele a következő munkadarabba, és egy idő után ledobja magáról a lapkát.
– Az istenit! – káromkodik a férfi – legalább tíz perc míg újat köszörülök.
Morogva megy a köszörűhöz és hányja a vörös szikrákat a fehér falra.
Visszasiet a gépéhez befogja a kést. Beállítja a hosszütközőt és lenullázza a keresztszánt.
Még harminc darab. Utána jön a menet. Ezer menet! Még kimondani is sok.
Tizenegy óra. Most kezdi a menetvágást. Nyolcvan hosszon, mindkét végére.
– Gyerekjáték – mondja, törölgeti az arcát.
A kabát már lekerült róla. A menetvágókés nem dobálja szét a forgácsot, csak óvatosan köpködi maga köré, mint öreglegény a tökmagot. Ám figyelem ide kell a legjobban. Ezer menet. Egy menet négy fogás, az nyolcezer kapcsolás és késkivétel.
– Akkor is megcsinálom – mondja miközben átkozódik, és átkozódik miközben kapcsol.
Nyolcvan milli előre, nyolcvan milli hátra. Megint előre, megint hátra. Zsibbad a lába, fáj a keze. Nem gondol rá. Nem szabad. Hazagondol. Otthon jó meleg húsleves, aranysárga zsírpárnákkal. Nokedli, pörkölt, két üveg sör és a meccs délután a tévében. Öblös fotel, puff a lába alatt. Gyöngyöző sör a kezében…
Beleszédül és kirántja a kést.
– Majdnem túlmentem – mondja és újra kapcsol. Nyirkos kézzel, remegő lábbal, vad elszántsággal, tovatűnt lendülettel újrakapcsol.
Az izzadtságtól csomóba áll a haja. Rá- rá lóg a munkadarabra, majd fölemeli a fejét. Elsüllyedt magabiztosság, kényszeredett „csak azért is”. A nyál felforr a szájában. Köp egyet s újra kapcsol. Olajos lábrács, izzadó lábak, elcsúszó bakancs!
Fejjel esik rá a tokmányra. Nem kapcsol. Nem tud, messze a kar, rövid a keze.
Felsír a gép, vonyít a férfi. Ömlik a vér! Szakad a test, gurul a fej a salak közé.
Kígyózó acélgyűrű- forgácsok, pattogó krómlapkák, bronz-barna bolhák, parányi acélpöttyök, s köztük egy emberi fej.
Rohanó munkások, ideges művezetők és árva gyerek.
Piros olaj a lábrácson, fehér lepedő a testen.
Döbbenet. Iszonyat. Szorongó félelem…
Délután két óra Munkakezdet. Felbúgó sziréna, ólomszürke esztergapadok. Mögöttük… munkások.
Elnyomott sóhaj.
Utolsó útbaigazítás a rajzról. Beindul az üzem.
Sikoltó esztergakés, hasadó vas és újra életre kel a vas- varázs.
18 hozzászólás
Döbbenetesen életszerű! Átjön az iszonyat. Nem lenne szabad ilyen kora reggel olvasnom ilyesmit…Üdv: én
Köszönöm Laci, hogy itt jártál.
Remélem a napodat azért nem rontotta el ez a kora reggeli olvasás.
Üdvözlettel:
Millali
Jajistenem. A történet borzalmas, az írás pedig nagyon durva, nagyon jó.
Annyira mégsem "zsírci meló"… hatalmas kifejezőerővel írtad meg. Nem sok köze van hozzá, de a gyerekkorom szénbányászainak mindennapjai és tragédiái jutottak eszembe erről az írásról. Az állandó veszély, a kínkeserves harc az életben maradásért – amely nem mindig sikerül.
Mert nem csupán az emberen múlnak a dolgok.
Kedves Andrea!
Örömmel tölt el,hogy felfedezted szerény írásom. A novellámról kialakult véleményed pedig jóleső érzéssel tölt el. A megfeszített mindennapi munka (bármely területen), bizony tragédiába is fulladhat.
A könnyeiden meghatódtam, és örülök, hogy nem szégyellted leírni. Véleményem szerint az ilyenkor kicsorduló könnyek csak még tisztábbá mossák az érzéseket a lelkünkben.
Szeretettel:
Millali
Szia Millali!
Nagyon életszagú a történeted, az itt-ott közbeékelt egyszerű mondatok méginkább kiemelik a mondanivaló súlyosságát, lassul a gondolatmenet, előre jelzik a végkifejletet.
A záró résznél elsírtam magam, iszonyatosan megrázott a történet, pedig nincs is vége, folytatódik a vérre menő, kíméletlen körforgás.
Összerendezetten írtad meg, szerintem elérted a hatást, nálam mindenképpen. Egybeállt a gyomrom, az agyamban száguldoznak a fogaskerekek…
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Jól esik, hogy benéztél hozzám.
A történetem azért életszagú, mert egy megtörtént eseményt írtam le. Kiskoromban (másfél évig) esztergályosként dolgoztam egy pécsi gyárban. Egy huszonéves srác vállig érő hajjal, (hajháló nélkül) dolgozott, és a tokmány elkapta a haját. Nem szakadt le a feje,( a novellában ez erős írói túlzás) de olyan erős rántást kapott,hogy eltört a nyakcsigolyája. Nem egy műszakban dolgoztunk, de mindenkinek megmutatták a fényképeket,ahogy élettelenül fekszik az esztergapadon. A döbbenetet a mai napig próbálom kiheverni. Verset írtam róla,de szerintem nem a legjobban sikerült,ezért megírtam prózaként. Azt hiszem ez jobban sikerült.
Köszönöm az őszinte véleményed, ez nagyon sokat jelent nekem.
Szeretettel:
Millali
Szia!
Nagy sietségemben az előbb lemaradt,hogy a könnyeidet kellő meghatódottsággal vettem tudomásul. Az ilyen jellegű sírásról továbbra is az a véleményem, amit Andreának írtam.
Szeretettel:
Millali
Én is sírtam, Kalin. Most akkor be merem vallani.
Egy versemmel válaszolok:
Ebben a rohanó világban
ezer mulasztásban
életek múlnak pár pillanaton.
De zakatol a profit,
sebesen diktál:
Siess és hajtsd végre már!
A stressz a kényszer,
hogy hallgatni kell,
hajtani ezerszer s ezeregyszer.
Nem vesszük észre,
csak egy pillanat kihagyás,
és lesújt az értelmetlen halál…
mert a gépnek mennie kell,
ha törik ha szakad
minden áron,
profitot csak így érhet el.
S ha valaki nem figyel,
véget ér egy emberi élet…
Csak szétzúzott teste marad,
behányva egy szürke dobozban.
– meghalt, mert élni akart –
Sajnos megtörtént eset ihlette. Nem is merem leírni, hogy…
Remekül megírtad ezt a hajszolt élethelyzetet.
szeretettel-panka
Kedves Panka!
Mindenképpen vártam a kritikádat, de hogy egy ilyen remek és ideillő verssel válaszolsz, azt nem gondoltam volna. Csak köszönni tudom, hogy figyelemmel és sokszor jó tanácsokkal kíséred az írásaim.
Hozzáértésedre továbbra is számítok.
Szeretettel:
Millali
Tudod, ez a vers, egy történet szüleménye. Nem régen történt. Leírtam és felraktam. Mindig megrázó, ha ilyen halállal szembesül az ember. Sajnos jó pár éve saját szememmel láttam ahogy a targonca odapréselte a kapuhoz az embert. Ismertem és szörnyű látvány volt. Annyira sietett, hogy nem fékezte ki, és a meredeken elindult a targonca. Kapkodásában valahogy a kapuhoz préselte. Megrázó. De ami nemrég történt abba belegondolni is rossz. Nem is merek belegondolni. A fiam munkahelyén karbantartó. Rá volt bízva egy gép átvizsgálása. Ám mielőtt épp neki állt volna elhívták máshová. Aki aztán végezte helyette a karbantartást, az életével fizetett. A kollégája nem látta, hogy még ott van a gép között és elindította a gépet. A többit nem folytatom. egy szó: ŐRÜLET!
Leírva mindezt most is remeg a gyomrom és a kezem.
szeretettel-panka
Nem csodálkozom rajta. Nekem az itt leírt történet több mint harminc éves emlék,ráadásul nem is volt a rokonom,(alig ismertem)és mégis még a mai napig sem tudok szabadulni a fájdalmától. Leírni le lehet,de elfelejteni soha. Valószínűleg Te az életed végéig érezni ezt a remegést, ha erre a tragédiára gondolsz.
Szeretettel:
Millali
Szia!
Ezt a történetet olvasva, sajnos azt a következtetést tudom levonni, hogy hiába emberéletet követelő követelményt állítanak elő, továbbra sem változtatnak a normán. Ez a tragikus valahol. A modern rabszolgaság tipikus esete. Lesz egy írásom ezzel kapcsolatosan, még várok, hogy minden apró részlet a rendelkezésemre álljon, és akkor felteszem ide. Kiváncsi leszek a véleményekre, és az élest, nem fantázia szüleményét hanem, a kőkemény valóságot fogom leírni.
Szeretettel üdvözöllek:Marietta
Szia Marietta!
Már megint egyezik a véleményünk. Kíváncsian várom az írásodat, mert a prózáid ugyanolyan jók mint a verseid. Mindig elvarázsolsz velük. Egyébként én is egy megtörtént eseményt dolgoztam fel. Lehet,hogy ezt fel kellet volna tüntetnem? Bocs, ha hibáztam.
Szeretettel:
Millali
Ezt kegyetlenül eltaláltad. Annyira lüktet végig, szinte érezni a munkás küzdelmét, fáradtságát, érezni minden egyes verejtékcseppet, a vége pedig… Hát, ezt szavakkal nem lehet kifejezni. Illetve, már megtették előttem. Tökéletes írás minden tekintetben, maximálisan átjön a mondanivaló.
Köszönöm Tibor a dicsérő hozzászólásodat. Lehet, hogy Te nem is gondolod,de a kritikáid sokat jelentenek nekem.
Üdvözlettel:
Millali
kedves Millali!
Maga a szörnyű valóság! A lelketlen robot, a remény mely bennünk lüktet nap, mint nap. Túléljük és nem megéljük a napokat. Felkavart, elszomorított. A mai kizsákmányolás mi milliók életét keseríti. Nagyszerű írás.
Szeretettel: Angie
Kedves Angie!
Köszönöm, hogy elolvastad. Jól esik, hogy figyelemmel követed az írásaim.
Szeretettel:
Millali