Vas-Varázs

Reggel hat óra. Munkakezdet. Felbúgó sziréna, ólomszürke esztergapadok. Mögöttük álom-szürke munkások. Elnyomott sóhaj, ásítás. Utolsó útbaigazítás a rajzról. Beindul az üzem. Hetven gép motorja morog lustán, türelmesen. Hetven munkás keze kapcsol serényen, türelmetlenül. Sikoltó esztergakés, hasadó vas. Életre kel a vas- varázs. Kígyózó acélgyűrű- forgács, pattogó krómlapkák, bronz-barna bolhák.
A fehér neonfény elissza a csillogást, magába szívja a szikrákat. A kések keményfémlapkái beleharapnak az anyagba. Tejfehér emulzióban fürödve, ezerötszázas fordulaton okádják a salakot, a fémforgácsot.
A TOS- pad felnyög, megrázkódik, s a férfi kikapja a fogásból a kést.
– Túl nagy a fogás – dünnyögi magában, s a felére állítja be a keresztszánt.
– Pedig jó meló! Zsíros meló! Ötszázhetven perc, s egy műszak alatt ledarálom. A fogammal kirágom ha kell!
Felpörgeti a tokmányt, s rákapcsolja az előtolást. Sír a kés, de engedelmeskedik. Apró kukacforgácsok repülnek az ágyra.
A férfi beállítja a hosszütközőt, és hagyja, hogy a gép automatikusan kikapcsoljon. Visszaáll a tengely elejére és a méretező fogásnál lenullázza a keresztszánt.
Pár milliméter után leállítja a padot, megméri a munkadarabot.
– Jó lesz – nyugtázza és rákapcsol.
Apró fémkarikák röpülnek szerte- szét, amelyiket nem éri a hűtőfolyadék egészen lila, a többi acél-fehér. A kés éléről röpködnek az acélpöttyök, s a férfi belenyúl a ládába a következő tengelyért.
– Zsírci meló – morogja elégedetten – ötszáz darab! Két nagyoló, egy simító fogás és mind a két végére menet. Röhögve megcsinálom egy műszak alatt.
A hosszütköző megállítja a szánt. A férfi lekapcsolja a tokmányt, kiveszi a munkadarabot s egy újabb tengelyt tesz be. Indít, és a pad nyögve bár, de engedelmeskedik. Szalvétába csomagolt szendvicset tesz a fogaskerékre.
– Míg a kés a végére ér, megeszem a felét – mondja és nagyot harap a kenyérből. Olajos folt marad a szalvétán ahol megfogja.
– Ki tudja mitől hízunk? – morogja, miközben visszatekeri a szánt a méretező fogáshoz.
Fölpörög a gép. Jönnek megint az acélkarikák. Szikrázva, szemet szúrva, homlokot égetve: ez a simító fogás.
Megjött az izzadtság is. Pedig még csak nyolc óra. Lassan bújik ki a haj közül, lecsordogál a homlokra.
– Átkozott hajtás – mondja a férfi és letörli a gyöngycseppeket.
Új tengelyt fog be. A nyolcvanadik. Kezdődik minden elölről. Kígyózó acélgyűrűk, pattogó fémpontocskák és egy kattanás, mely jelzi, hogy végére ért a kés.
Fárad a munkás. Melegszik a gép. Lágyul a keményfémlapka a késen. Az emulzió a többszöri átszivattyúzástól meglangyosodik. Sercegve bújik ki alóla a forgács.
Az esztergakés recsegve harap bele a következő munkadarabba, és egy idő után ledobja magáról a lapkát.
– Az istenit! – káromkodik a férfi – legalább tíz perc míg újat köszörülök.
Morogva megy a köszörűhöz és hányja a vörös szikrákat a fehér falra.
Visszasiet a gépéhez befogja a kést. Beállítja a hosszütközőt és lenullázza a keresztszánt.
Még harminc darab. Utána jön a menet. Ezer menet! Még kimondani is sok.
Tizenegy óra. Most kezdi a menetvágást. Nyolcvan hosszon, mindkét végére.
– Gyerekjáték – mondja, törölgeti az arcát.
A kabát már lekerült róla. A menetvágókés nem dobálja szét a forgácsot, csak óvatosan köpködi maga köré, mint öreglegény a tökmagot. Ám figyelem ide kell a legjobban. Ezer menet. Egy menet négy fogás, az nyolcezer kapcsolás és késkivétel.
– Akkor is megcsinálom – mondja miközben átkozódik, és átkozódik miközben kapcsol.
Nyolcvan milli előre, nyolcvan milli hátra. Megint előre, megint hátra. Zsibbad a lába, fáj a keze. Nem gondol rá. Nem szabad. Hazagondol. Otthon jó meleg húsleves, aranysárga zsírpárnákkal. Nokedli, pörkölt, két üveg sör és a meccs délután a tévében. Öblös fotel, puff a lába alatt. Gyöngyöző sör a kezében…
Beleszédül és kirántja a kést.
– Majdnem túlmentem – mondja és újra kapcsol. Nyirkos kézzel, remegő lábbal, vad elszántsággal, tovatűnt lendülettel újrakapcsol.
Az izzadtságtól csomóba áll a haja. Rá- rá lóg a munkadarabra, majd fölemeli a fejét. Elsüllyedt magabiztosság, kényszeredett „csak azért is”. A nyál felforr a szájában. Köp egyet s újra kapcsol. Olajos lábrács, izzadó lábak, elcsúszó bakancs!
Fejjel esik rá a tokmányra. Nem kapcsol. Nem tud, messze a kar, rövid a keze.
Felsír a gép, vonyít a férfi. Ömlik a vér! Szakad a test, gurul a fej a salak közé.
Kígyózó acélgyűrű- forgácsok, pattogó krómlapkák, bronz-barna bolhák, parányi acélpöttyök, s köztük egy emberi fej.
Rohanó munkások, ideges művezetők és árva gyerek.
Piros olaj a lábrácson, fehér lepedő a testen.
Döbbenet. Iszonyat. Szorongó félelem…
Délután két óra Munkakezdet. Felbúgó sziréna, ólomszürke esztergapadok. Mögöttük… munkások.
Elnyomott sóhaj.
Utolsó útbaigazítás a rajzról. Beindul az üzem.
Sikoltó esztergakés, hasadó vas és újra életre kel a vas- varázs.