Védőgömb (1.)

A reggeli első napsugarak ébresztettek. Vagy csak az álom? Nem tudtam eldönteni. Az erős napfény okozta első ijedtség után megnyugodtam, miután megnéztem az időt. Még csak 5 óra, bőven időben vagyok.
Csak feküdtem és kinyújtott kézzel játszottam a fényben kavargó porszemekkel. Közben az álmomban felidézett emlékre gondoltam, és anyámra.
Miután az éjjeli felrettenéseimet leküzdöttük, saját világunk lett, amit senki nem értett meg. Szegény apám, bár a házasságuk elég hamar tönkrement, mégis jó volt a kapcsolatunk. De a mi külön nyelvünket nem értette soha, s elég hamar fel is adta, hogy megértse.
Anyám geológus és antropológus, s ezek közt is a merészebbnek közé tartozik. Elméleteit újra és újra bizonyította, s ezért, minél népszerűbb és sikeresebb lett, annál többet utazott. Így az elmúlt éveken egyre többször utazott el, egyre hosszabb időkre. Én persze mindig támogattam mindenben, ahogy ő is engem. Nagyjából 14-15 éves koromra teljesen önálló lettem, így nem jelentett gondot, ha hónapokra elutazott, mindig feltaláltam magam. Apám néha rám nézett, élek-e még, de mindig minden rendben volt.
Anyám pedig engem a művészeti suliban támogatott mindig. Kiskoromtól kezdve így adtam ki magamból a képzelgéseimet, hogy lerajzoltam. Anyám szerint ez a nagy hivatásom, a képeimen keresztül üzenjek a világnak, így nekem ez lett az irányvonalam. A csatorna, amin keresztül megszólítom az embereket, s komolyan hittünk benne anyámmal, hogy egyszer valahogy, valamivel megváltoztatjuk a világot. Vagy legalábbis nyomot hagyunk benne.
Ő is ezen van. Elméleteit, melyek merészek, újak s elutasították a készen kapott információkat, mindig igazolásra szorultak. Hol közelebb, hol távolabb, de mindig terepen dolgozott. Minél idősebb és önellátóbb letten, annál hosszabb időkre hagyott magamra. A mostani távollét a leghosszabb. S hogy merre van? Igazából nem tudom. Mindig mesélt a munkájáról, de én sosem értettem igazán, mit eszik ezen a területen. Túl sok kötöttség, törvényszerűség és tények… Ezek szinte az ellenségeimmé váltak. Azt meg, hogy mikor merre ment, mindig az aktuális elmélete szerint alakult, így nyilván, ha a körítést nem értettem, a helyszín sem maradt meg a tudatomban. És nem is volt jelentősége számomra. Ajtón kívül van, s nem tudok vele kommunikálni, mert technikát sosem vitt magával, hogy ne zavarja össze a gondolatait. Szóval, ha nincs itt, nem mindegy, milyen messze vagy hol van? Nem itt és kész. Számomra ennyi jelentése volt.
Nyilván ezeket mindig megbeszéltük, de még ha nem is értettem volna egyet vele, akkor is támogattam volna. Végül is, nem ülhetek mindig a szoknyáján, nem igaz?
Így egy forradalmian új feltételezését ismét igazolnia kellett, s útra kelt. Ennek már közel egy éve. Egészen pontosan tíz hónapja, három hete és két napja. Szinte pontosan ennyi ideje, a napszakot is figyelembe véve…
Kicsit még eljátszadoztam a képzelgésemmel, hogy vajon hol van épp, mit csinál, és mennyi idő lesz, míg végigviszi a terveit és hazatér. Önkéntelenül elképzeltem, s szinte már magam előtt láttam a tájakat, ahol járt. A hegyek, a völgyek, a folyók, tavak… Gondolataim mindenfelé jártak, miközben még mindig a táncoló porszemeket néztem.
Végül megadtam magam a reggelnek, s már ültem az ágyban, ölemben a doromboló macskámmal, mire az ébresztőóra megtörte a csendet.

A reggeli zuhany után csak ültem a konyhaasztalnál, és bödönnyi kávémat iszogattam. Képtelen voltam magamhoz térni, tele volt a fejem emlékekkel, legfőképp a gyermekkoromból, s mindnek anyám volt a főszereplője. Vajon mi lehet vele? A szokásos aggódást ismét elnyomtam, nem engedtem, hogy a felszínre törjön az aggódás, vajon jól van-e? Nem fogadott be az agyam semmi mást, mintha valami beakadt volna, csak a saját gondolataimat forgattam, a külvilágot semmilyen mértékben nem érzékeltem.
– Na mi van, nem reggelizel?
Nino pimasz hangja szólalt meg a hűtő mellől. Felkaptam a fejem, s magam is meglepődtem, mennyire lefoglaltak a gondolataim. Nem is hallottam, hogy bejött. Szokásos kicsattanó jókedvével, örökké szarkasztikus tekintetével méregetett, mint aki vizsgálgat, hol a hiba.
– Nincs étvágyam… – magam is megleptem, mennyire lestrapált a hangom. Nino felült a konyhapultra, szembe velem és csak lesett, vizslató szemekkel, mosolyogva. Ő az igazi legjobb barát. Mindig ott van nekem, amikor szükségem van rá. Neki persze sosem volt gondja a világgal, így viszonozni sem nagyon tudtam ezt. De őszintén hálás voltam neki, mintha egy külön bejáratú pszichiáterem lenne, aki ráadásul úgy ismer, mint a saját tenyerét. Az meg, ha vele beszéltem át a lelkemet nyomasztó problémáimat vagy örömeimet, mindig hatékony volt. Más megvilágításba helyezett mindent, mert bármennyire hasonlítunk, mégis szinte mindent máshogy láttunk, máshogy közelítettünk meg. Sokszor éreztem azt, hogy sehol nem lennék, semmi lennék nélküle. És ez volt az, amit sosem vallottam volna be neki – na nem mintha nem tudta volna ő maga is.
– Nem tetszel te nekem ma reggel. – jelentette ki, miután tüzetesen megszemlélt – Minden oké?
– Anyámról álmodtam. Meg a mindenféle képzelgéseinkről… – önkéntelenül elmosolyogtam – Hiányoznak a kalandok, amiket együtt alkottunk…
Nino is felnevetett ezen, ő is elmerengett kicsit.
– Hiányzik anyud, ő fantasztikus! – szinte áhítattal beszélt anyámról, mindig is csodálta – Persze, apud is jó arc, bírom, de anyukádat nagyon szeretem! Azok a történetek… Sosem volt igazán felnőtt.
– Igen, sosem engedte, hogy teljesen felnőjön. – elmerültem az emlékekben és is, bevillantak különböző képek – És mindig bátorított minket, hogy menjünk játszani. Emlékszel a nyári szünetekre?
– Ó, hogyne! Mindig kizavart minket, hogy ne legyünk a négy fal között.
– Irány egy új kaland! – kórusban mondtuk anyám örök mondását, majd nevetésben törtünk ki. Hányszor mondta ezt nekünk anyám, mikor terelt kifelé, hogy menjek csak Ninoval felforgatni a várost. Lehettünk vagy 10-12 évesek…
– Ó és anyud csoki sütije! – sóhajtott fel Nino – Hogy hiányzik! Aranyos volt, mindig kitette mindkettőnknek a kis macis tálkákba. – tőle meglepő módon el is komorult, úgy fejezte be – Bár már visszajönne….
– Igen… – elhaló hangon csatlakoztam be én is, szinte már csak magamnak mondva – Még pár hónap… azt hiszem….

– Két kávé, egy forró csoki extra habbal és egy limonádé!
Elővettem a szükséges bögréket és elkezdtem a kávét önteni. Reflexből járt a kezem, de közben kedvenc időtöltésemnek adózhattam: figyeltem a vendégeket. A kasszás keze alá dolgoztam, a rendeléseket ő vette fel, bonyolította a fizetést, kommunikált a vendégekkel, én pedig csináltam, amit szólt, hogy kértek. Nem kellett senkivel beszélnem, nem kellett reagálnom rá, s így az eszem szabadon cikázhatott. Főleg csúcsidőben szerettem dolgozni, amikor pörgés volt. Szerettem a munkámat.
A vendégeket szerettem figyelni, kitalálni, vajon ki kicsoda, mivel foglalkozik, mire vágyik, s miért van itt. Az eszem folyamatosan máshol járt és történeteket gyártott. Legnagyobb kedvenceim a randik voltak, amiken előszeretettel mulattam.
A hármas például itt előttem, kifejezetten finom falatnak ígérkezett. A fiú elég helyes, kifejezetten szép arc, nálam talán egy-két évvel fiatalabb. A két lány vele biztosan barátnők. A testtartásokból, és ahogy egymáshoz közel állnak, az egyik odavan a fiúért. Alacsonyabb, kicsit dundibb lány, butácska tekintettel. De szinte ragyogott, ahogy a fiúra nézett, aki intett a lányoknak, hogy menjenek csak, üljenek le. A másik lányban volt valami érdekes. Éles tekintet, cikázik a szeme mindenfelé, s látványosan érdektelen, szinte unatkozott. Unta a találkozót, s olyan vontatottan ült le az asztalhoz, mintha a vészkijáratot keresné. A dundika lázasan magyarázott neki. Biztos most mutatta meg először a srácot. Ez amolyan „nézd, őt akarom”-találkozónak hatott. A fiú egy kedves mosolyt préselt ki magából, mikor a tálcát odatoltam, aztán rögtön vissza is váltott arckifejezése a kínos zavarra, amit előtte is viselt. Miközben a következő rendelést pakolásztam össze, fellestem az asztalukhoz, ahol a barátnő épp lelépett, s távozása közben jelentőségteljesen meredt rá egy pillanatra a ducikára a srác háta mögött. Mondtam én…
Néhány rendelés után beállt egy kis szünet. Rápillantottam az órámra, s valóban, 3 óra. Most kicsit nyugisabb időszak jön, 4-5 között jön az újabb hullám. Scott, a kasszában reménykedve nézett rám, s én már tudtam mi jön. Elfordultam a kávéfőzőhöz, s elmerülten kezdtem suvickolni. Sajnos, mivel ez bevett gyakorlatom volt Scott semmibevételére, túlzottan ragyogott már így is. De nem baj, lesz ez még tisztább is!
– Nagyon …őőő….csinos vagy ma is…
Jaj, ne mááááár….– morogtam magamban, de kipréseltem egy halvány „kösz”-t, végig hátat fordítva.
– Arra gondoltam, hogy ma, ha végzünk, sétálhatnánk egyet majd. Mit gondolsz?
Óó, azt te nem akarod tudni…
– Figyu, Scott – kezdtem bele, miközben rászántam magam, hogy megforduljak és belenézzek azokba a reménytelenül reménykedő szemeibe – Ezt már megbeszéltük. Csak most szakítottunk Bobbyval és nem állok készen a randizásra. Nem megy. Ne erőltessük.
És tessék, megint úgy lelombozódott, mint mindig. Hát még ha tudná, hogy ha külső körülményeket nem veszünk számba, akkor sincs esélye. Kölcsönösen megőrjítenénk egymást, pláne ő engem. És tessék, megint úgy tesz, mintha nem beszéltük volna már meg ezerszer ezt. Bólint, amit én úgy vettem, lezártuk a témát, és visszafordultam az agyonsúrolt kávéfőzőhöz. Szegény gép… Ez a legnagyobb szenvedője az én fáradhatatlan hódolómnak.

Elgondolkoztam, hogy lehet, hogy ma front van. Még ez az idősebb hölgy is, aki csak nagy ritkán iszik koffeines kávét, inkább cappuchinozik munka után, az is most feketét kért. A törzsvendégek voltak a kedvenceim. Mintha tanulmányoznám őket napról napra, s rendszerint nem is tudnak meglepetést okozni.
A munkából érkezők rohama után is elmerengve néztem az üzletasszonyt, aki most megnyugodva iszogatta az erős kávéját, egy hosszú nap után. Most is visszafogottan elegáns volt, és fáradt. Sőt, vöröses hajába mintha már őszhajszálak csillognának. Épp azon gondolkoztam, elmerengve – és azt hiszem, leplezetlenül bámulva őt – , hogy mi az a munka, az a hivatás, amiért képes valaki tönkretenni magát. Ez a nő is, lehet vagy 30, talán annyi sem, és mégis idősebbnek hat. A szeme, a mozgása, az, ahogy itt ült a kávézóban minden nap. Drága ruhák, ékszerek, nem hivalkodó, de minden ruhadarabjáról ordított, hogy viselője vagyonos, aki napi szinten megdolgozott a pénzéért. De vajon tényleg megéri ezért? Nem értettem azokat a vendégeket, akiken látszik, hogy földhözragadt munkájában teszi magát ki az enyészetnek, s magányosan, szinte megtörten ücsörögnek egy kávézóban, mikor vége aznapra a teendőinek. S nem elégedett mosollyal iszogatnak, mint mikor az ember hozzáadott értéket teremtett, hanem mint mikor az életerőt szívták ki belőle, s még csak boldog se lett tőle. Tényleg megéri ez?
– Egy forró csoki, mályvacukorral, köszi!
Scott hangja kizökkentett a mélázásomból. Gépiesen kezdtem hozzá készíteni a rendelést, mellette gondolataim mégis messze jártak, az előző gondolatmenetemet forgatta.
– Érdekes a szeme, kedvesem.
Felkaptam a fejem, s egy idős asszonnyal néztem szembe. Ő érdeklődve szemlélt, s kedves mosoly játszott a szája szélén. Láttam már őt valamikor, de biztosan nem itt, a kávézóban. Az agyam azonban hiába kutatott emlékei poros szekrényében, semmi eredmény. Nem tudom hol és mikor, de már láttam ezt a nőt és valamiért kellemes emlékek halvány árnyéke suhantott meg. Kérdő tekintetem jelentését megérthette, mert folytatta.
– A szemed éber, elemző. Mélység van benne. Látom, és nem csak a szememmel, hogy te többet észlelsz a világból, mint egy felületes szemlélő gondolná.
Tessék? Ez nem kifejezetten az a kényszer-csevej, amit a várakozó vendégek néha megejtenek.
– Mire tetszik gondolni?
A magázási formám mintha mulattatta volna, egy pillanatra elrévedt. Vajon udvariatlan voltam? Lehetett vagy 70 éves. Fitt, élénk, de akkor is nyugdíjas korú. Őket a koruknak és élettapasztalatuknak kijáró tisztelettel szólítom meg, de talán ő úgy értékeli, öregítem. Ó, ilyenkor megértem a pasikat, akik azt mondják, hogy borzasztó bonyolultak, sőt, őrültek a nők.
– Miért dolgozol itt?
– Attól tartok, nem teljesen értem, hová vezetne ez a beszélgetés – teljesen zavarba jöttem tőle. Tényleg ilyen a tekintetem? Furcsamód, ezeket a jelzőket inkább az ő szemére tudnám illetni.
– Mindennek oka van. A fantáziád a legnagyobb fegyvered, s erre a fegyverre hamarosan szükséged lesz. Még inkább, mint eddig valaha. S ezt te is jól tudod. Ezért edzed, minden egyes nap. Például itt is.
Reagálni sem tudtam, olyan zavarba jöttem, így inkább a tálcát toltam elé. S feldúltságomat tovább fokozta, mikor a kész rendelésre lenéztem, s tudatosult bennem, mit kért. Forró csoki, mályvacukor… Nem kifejezetten a korosztályához passzoló ital. Átvette a tálcát, s széles mosollyal nyugtázta a felkavaró érzéseimet.
– Köszönöm, kedvesem. És gondold végig, rendszerezd az érzéseidet! A legfontosabb pedig – lepillantott a forró csokira, s rám nézve kacsintott egyet – merj lélekben gyerek maradni!
És ezzel otthagyott. Én meg csak néztem utána, enyhén tátott szájjal. Nem hogy nem tudtam volna rendszerezni bármit is, úgy éreztem, már azt sem értem, amit talán eddig értettem.

(folyt. köv.)