Védtelenül

Megfeszült a teste.
Eleinte próbált ellenállni, mindhiába. Minden harapási, karmolási kísérletet kegyetlen megtorlás követett. A férfi lefogta őt, teste a padlóhoz szögezte; szabadulásra esélye sem volt. Minden másodpercben folyamatosan fogyott az ereje: kifejezéstelen tekintete a férfi arcába, majd onnan a falakra meredt.
Pedig olyan jól indult.

– És? Hogy döntöttél, hová felvételizel? – kérdezte a férfi, miután kortyolt a söréből. A nyári konyhában ültek, előtte felbontott kólásüveg állt a fényesre kopott asztallapon.
– Még nem tudom… nem gondolkoztam rajta.
– Pedig jó lenne… anyád már engem is kérdezget, hol lenne neked a legjobb. – Sóhajtott. – De hát azt én honnan tudjam? Nem nekem kell tudnom, mi a legjobb neked.
Gyengéden a lányra nézett. Talán túl gyengéden is. Gyanúsan gyengéden. Ő mégsem gondolkozott rajta. Nem volt benne az a félsz, ami máskor mindig átjárta.
– Tudod, sokat rágódtam rajta, hogy mennyit változtam – mondta. Bár könnyedén mondta, hangján érződött a feszültség.
– Szinte semmit. Nekem mindig ugyanaz a lány maradsz – mosolygott a férfi, majd újra ivott.
– Te milyen voltál az iskolában?
A férfi ránézett. – Neveletlen – felelte. – Nem szerettem az iskolát, és azt hiszem, ez látszott is rajtam. Rajtam sosem fogtak a házirend szabályai. A legrafináltabb módokon kerültük ki a haverokkal. De ez nem jelenti azt, hogy neked is szabad – tette hozzá cinkos kacsintás kíséretében.
– Azért mindenben nem szeretnék rád hasonlítani – mosolygott a lány, miközben szájához emelte a kólásüveget. Észre sem vette, hogy a férfi sóvár tekintettel nézi a nyakát, mint ahogy azt sem, hogy mellé telepszik.
– És a fiúkkal hogy állsz? – kérdezte a lánytól.
– Hát… van egy fiú a suliban, aki tetszik… a sulicsapatban játszik és olyan aranyos…
– És alakul már? – kérdezett tovább leplezetlen kíváncsisággal a férfi.
– Igen, elhívott moziba – pirult el a lány. – Annyira izgatott vagyok…
– Akkor felkészítelek, mi minden lesz ott – sóhajtott fel a férfi. Kezét lágyan becsúsztatta a lány combjai közé. Az felugrott.
– Mit csinálsz? -kérdezte döbbenten. A férfi felkelt, odalépett, minden erejével lenyomta a földre, és elkezdte lefejteni a ruháit. A lány keményen ellenállt, de a férfi visszakézből pofonvágta.
– Ha ellenkezel, úgy megverlek, hogy nem kelsz fel többet – lihegte. Érezte, hogy az ellenállás gyengül, folytatta hát tovább…

Fájdalom nyilallt belé. Lüktetően zúgott végig rajta minden egyes lökésnél, és iszonyúan fájt, de a félelem némán tartotta. Csak halványan érzékelte, hogy ide-oda mozog a teste. Mintha felülről látta volna magát. Agya eltompult, üres tekintete a fehérre mázolt asztalra vándorolt. Még mindig emlékezett arra, mikor összeállították.

– Ez az anyádé – mondta a férfi. – Jó lenne összerakni, mielőtt hazaér, hadd legyen neki meglepetés.
Valóban meglepetés volt. Finoman faragott lábakkal, lakkozott asztallappal, és a húsz perccel, amíg összeállították. Semmiség, szokta mondogatni, de ez most elmaradt. Csak a döbbent némaság volt, és a meglepetés ereje. Aztán a tipikus Anya-féle kiáltás: „Nem hiszem el! Mennyibe került?” A férfi sokatmondóan csóválta a fejét, és azt mondta: ugyan,ugyan, te is tudod, hogy ilyesmit nem szabad kérdezni, ha ajándékról van szó…

Egy különösen erős lökés visszazökkentette a valóságba. Hullámzó rángások. Végre végzett. Felkelt róla és felöltözött. Felrántotta, megrázta, aztán a földre lökte. Föléhajolt.
– Anyádnak egy szót sem – suttogta. – Ugye nem árulsz el neki?
A lány csak feküdt. Undorodott magától, és még inkább ettől az emberi állattól. Legszívesebben öngyilkos lett volna, hogy ne érezze magán a szégyen mocskát. Mégsem tette. Annyi ereje sem volt, hogy védekezzen. Némán, mozdulatlanul hagyta, hogy a férfi gyengéden szájon csókolja, és kimenjen az udvarra. Csak azután suttogta el a kérdésre a választ:
– Nem árullak el, apa…