Zökkent a vonat, fékezett, a zökkenésre ő is riadt fel álmából, mint ahogy felriadt az épp elszundító éjszaka is. Szemközt édesanyja ébresztette álmos kicsinyét, mondta néki: „Ébredj, várnak minket, vár a nagyi, meg lesz, vár a karácsony!” Vigyázón ébresztgette, dédelgette az álomból felriadt nyűgös kicsit.
Ébredt vele szemben a lány is, ébredt fel amoly fázósan; nyújtózkodott, nem csoda, hogy fázott – nem fűtötték azt a vonatot (sem) – a lány nézett őrá csak; szemében kérdés: „Hé, öregember! Vár valaki téged egyáltalán? Mit bámulsz, hogy kerültél ide, miért bóklászol itt, errefelé netán tévedtél el éppen”?
Na ja, történt így, megérkeztek, nagyi megölelhette végre már álmos unokáját, a fázós, álmos tekintetű lányt meg szorította magához barátja a peronon. Mert mindenki várt valakit azon az állomáson… (Őt is várta a senki.) És akkor senki se fázott, csak az unott forgalmista, aki leginkább aludni vágyott, eltenni magát holnapra, további szolgálatra, vágyott csak arra, a további édes, mindennapos haszontalan semmittevésre.
Mindegy, ő feltápászkodott, leszállt. Mert furamód, mindenki leszállt akkor arról a vonatról. A vonat meg, mint aki jól végezte dolgát, lassan tovább indult, valamilyen, ugyan már, ki tudja másik állomás felé.
Mindenütt volt aznap karácsony. Gondolta el, kívánta, jó lenne valahol odabenn, gyújtani gyertyát, csillagszórót, bámulni gyerekek csudálkozását, örömét. Aztán meg asztalhoz ülni, meg elálmosodni, összebújni egy jó vacsora után.
Nem volt kedve besétálni a kisvárosba; járt ott sokszor már. Csöpp kedve se volt megnézni rég látott, kedves, ismerős helyeket: az összebújós padokat a ligetben, a kockás terítős kiskocsmát sem álmos nyárvégi délutánokon, ahol a pohár sör mellé zónapörkölt járt, finom fűszeres szafttal, meg elspórolt (tegnapi) nokedlival! No mega Kristály vendéglőbe se kívánt betérni – volt anno ott, minden hét végén klassz verekedés.
Gondolta magában, felesleges lenne megkeresnie „azt a házat” is, ahol nyikorgott az a kertkapu, meg, jó szokása szerint megbillent az utolsó tégla a járdán, annál az ajtónál, ahol mindig várták. Nem kopogtathat be oda többet soha már, tudta jól. No meg a reklámok is elkoptak a kisváros főterén, kopott utcáin, elkoptak rég: „Úriszabó”, meg „Fényképészet”, utóbbi kirakatában napszítta, régi fényképek. Fiatal pár meg gyerekek labdával, játék mackóval, arcukon sok-sok mosollyal, jól beállítottan, kényszeredett, megparancsolt, összepancsolt, mímelt, kényszeredett mosoly. Gondolta magába, hány év múlhatott el az óta. A fiatal pár megöregedhetett? Sárgult napszítta fotón lévő kicsikéiket vajon felvették főiskolára, netán egyetemre? Alapítottak családot? Az úri szabó ráébredt arra vajon, hogy már, hogy divatjamúlt lett? Vagy meghalt még Idejében? Tök teljesen, még Idejében? Értheti vajon valaki, túlélő ezt az egészet? De! Gondolta magába’ azért, megmaradtak legalább még a ligetben, azok a mindenféle üzenetekkel összekarcolt, televésett, vágyód, elhanyagolt, korhadó padok?
És megvan-e még az a futballpálya, ahol tinédzserkorában barátaival együtt rúgták a bőrt, az NB megyei nem tudni hányadik osztályban kaptak „nagy ruhákat”? Jól emlékezett, egy alkalommal az ellenfél már tizenegy nullra vezetett, és a kapusuk, a fiatal tisztelendő úr reverendáját kissé felemelve, futva hagyta el kapujukat. A kocsma, a templom, no meg a tekepálya a közelbe volt, miképp az minden jóravaló kisvárosban szokás. De! Mielőtt bárki is gondolná, a fiatal pap nem hagyta cserben a csapatot. Sohase hagyta volna magukra híveit, a gyerekeket meg naná, hogy semmiképp! Csupán miután csapatuk balhátvédje harmadszor is elkáromkodta magát, szólt emígyen: „Mondtam már, Isten nevét sose vedd szádra!”!
Mindegy. Feküdt le a váróteremben, volt ott legalább olyan jó, melengető, álmosító téli hideg, Takaródzhatott be eldobott reklámújságok szemeteibe – szerencséjére volt belőlük bőven. De legalább nem zavarta a hangosbemondó se’, nem köszöntötte kedvesen, összes, kedves érkezőket. Mert, nem olyan volt ez a kisvárosi vasútállomás, nem telt ilyen luxusra a semmiből. (Meg különben se jött már vonat.)
Kultúr-váróterembe azér’ gondoltak karácsonyra, az ünnepre, állt kicsi karácsonyfa retro-hokedlin, meg voltak kirabolt, üres szaloncukor-papírok is. Light-showról meg gondoskodott a váróterem zárlatos, biluxos, húsz vattos lámpa-körtéje.
Összejött hát végül is minden, alakultak dolgai jól; meg volt, lett eléggé hideg, ő takarózott be, volt ott jó nagyon, különösen volt jó, nem zavarta, nem várta senki se’. Álom előtt, kellett még végső, lefekvés előtti, „utsó” cigi fogmosás helyett, szívta, tüdőzte le annak baráti, kellemes, vigasztaló füstjét összevackolta magát, álmában régi kuplé járt a fejébe.
„Zajong a csönd,
épp elköszönt.
Sötétség még nem világít.
Nem hinném, nem hittem volna,
Terajtad kívül
lesz egyáltalába’ másik.
Patak partján a szél,
meg napsugár is
virgonc, huncut
lombokkal játszik,
gyere! Vetkőzzünk gyorsan
mihamarább!
Az Idő úgyse se figyel ránk,
most éppen ásít”….
5 hozzászólás
Érdekes karácsony történet volt. Igen, sok ember inkább fél az ünneptől, mint hogy örülne neki, mert egyedül van, nem várja sehol senki.
A vers remek.
Tetszéssel és szeretettel jártam nálad: Rita
Én is szeretettel olvaslak!
Örülök, hogy itt jártál, ha megengeded, folytatom még a történetet.
szeretettel: Frigyes
Persze, nem kell hozzá az engedélyem, örülök neki, ha folytatod.
Szeretettel: Rita
Nagyon jó, érdekes történet volt. Várom a folytatást!
tisztelettel:
Zsuzsa
Ígérem, folytatom, befejezem a történetet, az elbúcsúzást.
köszönettel:
Túlparti