Végső állomás

Van egy visszatérő álmom. A pályaudvaron állok fojtogató, szürke ködben és szemerkélő esőben, várva az érkező vonatra, ami elhozza Őt nekem. Körülöttem lézengenek még néhányan, de ők is megtorpannak, amint befut a vonat. Emberek tucatjai szállnak le róla, köztük Ő is, de míg mások hömpölygő áradatként elindulnak, Ő csak megáll, és engem néz. Megindulok felé, szemben az elmosódó tömeggel, de nehezen haladok, folyton nekimegyek valakinek, ide-oda csapódok sűrű elnézés-kérések közepette, de a szemem nem veszem le az Övéről. Úgy érzem magam, mintha nyakig mocsárban gázolnék, minél jobban akarom, annál kevésbé haladok, és ahogy közeledek, úgy halványul el egyre jobban, míg a minket körülvevő tömeg fokozatosan élesedik és hangosodik. Mikor egy karnyújtásnyira kerül tőlem, már olyan átlátszó, akár harmatcsepp a fényben. Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem az arcát, óvatosan, csupán az ujjam hegyével, pedig tudom, hogy nem lenne szabad. Kezem nyomán úgy pukkan szét a kép, akár egy szappanbuborék a tű hegyén. Halkan, mégis éles fájdalommal, és abban a pillanatban felzúg a tömeg, életre kel a pályaudvar, csak én maradok ott némán és mozdulatlanul, miközben lángoló arcomon utat váj egy magányos, hűvös könnycsepp, melyet az emlékezés fájdalma hívott életre.