Vesztesen, de nem elveszve!

Tél van, még javában tart az éjszaka, a városi utcák embertelen kietlenségét járom fejemre feszülő kapucnival. Kedvenc szállásomtól már messze gyalogoltam, ami kivételesen egy zárt lépcsőház, mely nem bűzlik az úri kutyák által hátrahagyott alázatosságtól. Hajnali nyavalyámban gyomrom híven dörög ellenem, kellene valami kaja, így hát nagyot haraptam a hajnali frissesség üde tortájából, aminek az oldalán harmat csordogált tejszínhab helyett. Ahogy botorkáltam, hirtelen megakadtam egy elég méretes szenvedélyen: egy fehér rudacska hivalkodott felém, – milyen szerencse, hogy nem havazik – ott feküdt a járda széléhez simulva, mint aki fázik, mert nem melegíti senki ajkaival a füstszűrős végét. Reggeli lakomám egyik fele meg is van!
Ti áldott emberek, mégiscsak gondoltok rám! – lágyan emeltem fel a félbe fagyott cigarettát, és mindjárt meg is tudtam, hogy „Szofi” névre hallgat. Valami festett „cica” dobhatta el, mert halványpiros rúzs éktelenkedett az intim felén. No ha már másképp női bájjal nem érintkezhetek, ez is megteszi, így legalább két dolgot is élvezhetek, arról nem is beszélve, hogy az éhségem is csillapodik. Lázasan kotorásztam tátongó zsebeimben, de végre megtaláltam agyongyötört skatulyámat. Üdvözletéből arra következtettem, hogy ennek már csak egy fia van, és valóban: egyetlen pálcika árválkodott benne, de még nem vesztette el a fejét. Gyorsan szélvédett helyre mentem, pedig még az utca pora is nehéznek tűnt valami Newton nevű pasas miatt. Egy kapualjban forrófejű barátom vidám sercegéssel búcsúzott el lakhelyétől, lángocskája boldogan lobogott felém, ebben a melegségben gyorsan kihasználtam a helyzetet és próbáltam összehozni az átfagyott dohányrúddal, olyan lelkesedéssel, hogy még a szám is remegett bele, ekkor… kinyílt a nagy vaskapu, vele együtt a légáramlás is beindult, s ha nem is ciklon, de ahhoz épp elég volt, hogy kioltsa karcsú barátom lobogó szerelmét. A nő, aki kilépett a házból, undorral nézett rám, miközben bevágta a kaput. Én csak a légszomjtól megfeszült nyakamat tudtam bevágni kabátom szakadt gallérjába és onnan pislogtam a nő után. Majdnem sírva fakadtam, ahogy néztem a halott gyufát és az élte derekán elaludt cigarettát. Most még éhesebb lettem! Meg vártam, míg eltűnik a kapudöngető perszóna, majd a csarnok felé indultam el. Messziről már látni kupoláját, siettem hát a hátsó része felé, ahol hatalmas szemétgyűjtő konténerek dorbézoltak minden reggel, mivel ilyenkor ők mindig „tele vannak lével”.
Hajnal ide, hajnal oda, mégis elkéstem! Egy hajléktalan lógott könyékig az egyik pöfeteg szemetesben. Itt már nem lesz díszes reggeli, ennyit a szobaszervizről! Beperelem a céget! – és dühödten húzódtam egy fa mögé, onnan figyeltem élelmesebb társam kitartó munkáját.Mert munka ez a javából, hah… és itt nincs főnök, a magunk urai vagyunk!
Figyeltem a vénember rongyos ruházatát: fejére csapott baseball sapka volt az egyetlen épnek tűnő darab rajta, ez viszont nem illett idős korához. Végig néztem magamon, – hát tényleg így nézek ki én is? – nem, az nem lehet! Az én nadrágom még új, múlt héten kukáztam a hullaházban, cipőmet megviselte a tél, az igaz, elöl úgy van összekötve, különben elválna talpától, de helyes kis masnit adtam neki. Lehetne szalamander is, de én ugyan nem szeressem a flancot. Szóval a farmerom új, a cipőm masnis, és a kabátom is jobb, mert az övé szövet, amin még lukak is vannak, úgy bizony! Sőt, még bélése sincsen, mert nagyon fürgén kotorász az a kéz, no de az én kabátom! Az én édes puha ágyam… oltalmazó takaróm… az bőrből van! Ez az én sármom, az én büszkeségem! Jó, jó, nem Armani, csak műbőr, de kincsekből is van műkincs, amire még a nemzetköziek is gerjednek. Tehát sokkal jobban nézek ki, és kész! A múltkor még színházjegyért is sorban álltam, kaptam érte egy flaska bort!
Itt viszont egyre türelmetlenebb lettem! Mért nem megy már el? Sürget az idő, nemsokára nyit a piac, és akkor elzavarnak engem, mi lesz így velem?
Lestem az öreget. Egyszercsak kihúzott egy félkezű babát. Csodálkozva néztem, mikor édesen cirógatta. Meggyötört arcán halvány mosoly jelent meg, ahogyan simogatta a babán lévő hajkócokat és vénséges szemei fiatalos csillogással teltek meg, majd egy kicsiny gyöngyöcske hancúrozott végig az arc sokat tűrt vonásain, melyek rég elfeledték már az ilyen érzelmeket. Rejtekemben most feszített valami, szememet elöntötte a forróság.
Láttam, amint óvatosan helyezi szakadt szatyrába a kisbabát, talán még be is takargatta valamivel. De tovább kutatott: most egy kenyérdarabot szedett ki, körbeforgatta remegő kezével, nézegette, mint valami értékes portékát, mint valami régóta várt kincset, majd mohón szájához emelte, hogy… de hirtelen a szatyorba pillantott. Látszott az öregen, hogy gondolkodik. Összeszorította száját és végül a kenyérdarabot is szatyrába tette. Pár percig még matatott, majd vette holmiját és elcsoszogott a város eme fűtetlen menzájáról.
Meredten álltam még mindig a fa tövében, már nem voltam éhes, csak hosszan néztem az ember után, aki talált valamit, aki adott most valamit ezen a reggelen, amely sokkal több, mint egy félig szívott cigaretta, vagy egy üvegnyi éretlen bor. Bizony értékre talált az öreg, de nem csak ő, hanem mind a ketten, mert én vagyok az a baba, én vagyok az a kenyér.