Vigyázz, Zeusz!

Réka aznap befejezte, felélesztette és elengedte szobrát. Nem amit róla készítettek, nem. Amit ő gyártott. Márványból, kevéske bronzból, haja aranyból. Íme itt a felső kis helyiségben. Műhely-Réka, a fiatal, csinos szobrász(kodó) hölgy így nevezi. Réka festegetett is, tanult is eme mesterségeket, de… erről ennyit. Egyébként nem hasonlít szobrászati tevékenység helyszínére-senki nem mondaná meg, hogy itt csodás épületek, égi-földi jelenségek, rendkívüli és közönséges emberek, fantasztikus és kevésbé fantasztikus események megmintázása, kifaragása, kőbe vésése történik. Pedig így van. A négyzet alakú ablak, a mindig patyolattiszta függöny, a kopottas, ferde lábú, talán koporsószínű, mégsem félelmetes vagy nyomasztó asztalka, körötte szétszórva a szobrászkellékek, talán még egy hagyományos fúrógép is. Itt egy szakadt fotel, itt egy heverő. Mert kigondolni a témát, megkapni az inspirációt, megálmodni és képzeletben kivésni, megvésni, amit kell, mindezt lehet fekve is, ülve is.
A műhelyben áll tehát az ominózus… alkotás. Furcsa szerzet. Még sose láttunk ilyet. Alig 1 méter. Szürke, pikkelyes. A haja arany. Cinikus, gonoszkás a mosolya. Démon. Maga a Sátán. De nem, az aranyhaj fölött mintha glória lebegne. Csakugyan. A mosolya inkább leplezi az örök optimizmust és örök… emberszeretetét! Két karja összefonva lábszárain (térdel ugyanis), de épp ki akarja nyújtani őket, hogy átölelje a világot, mindnyájunkat.
És a varázserő. Mert érzeni, hogy valami bűverővel bír. Határozottan. Nézzük: kiárad szeméből egész testtartásából. A szobor neve (?), címe (?) Zeusz. Réka nevezte el így. E napon tehát már csaknem készen áll a teljes mű. Réka megkezdvén a napot ment a műhelybe vagy már ott is volt. Ha ivott is kávét, ha el is végezte reggeli mosakodását-itt ez nem írandó le és meg. Befejezte művét: 1-2 kalapácsütés a hátára, némi polírozás… Nem tűnik nagy dolognak, pedig az. Ezzel lett Teljes és Tökéletes.
Réka bevégezvén mindezt, kiment. Zeuszt magára hagyta. Kiment, mert csöngött a postás. Réka átvette, aláírta, amit kell, felbontotta, megnézte, el is olvasta. Ekkor, aztán csörömpölést hallott bentről. A Műhelyből. Először nem tudta mire vélni. Rögtön utána betörőre gyanakodott. (persze, ugyan ki és miért akarna kifosztani egy ilyen helyet…?) Ki akart rohanni az utcára. Aztán a fegyver után nyúlt. Ott volt a helyén, a bejárati ajtó mellett, a fogasra akasztott szatyorban. Csőre töltve. Elővette, megszorította és elindult. Minden lépés, minden egyes lépés megfontolt. Mint a vadász. Mint a Harcos. A Műhelyajtó nyitva.
Vajon bemászott valaki? Vajon véletlen leesett valami? Zeusz?
Hát ő, Zeusz, de nem esett le, leverte az asztal széléről az otthagyott vésőket, izéket. Otthagyott, odatett. Valószínűleg csak véletlen rúgta le, amikor és ahogy átugrott a heverőre. Hát feléledt, felébredt, magától, Réka kedvéét, isteni buzdításra…
Réka nézte. Lerakta pisztolyt. Zeusz rápillantott, de nem tanúsított érdeklődést Teremtője iránt, legalábbis nyomban másfelé siklott tekintete. A szeme ragyogott. Fülét hátracsapta, mint szamár, haját megfésülte. A szép dús aranyhaja mint valami korona. Harsány "Szép napot" kiáltással szélsebesen kiugrándozott a lakásba, a házba, az utcára is és elvegyült a tömegben. Réka újra faragni kezdett. Új szobra: a fény, ércből készíti, sárgára festve.
(Nem ő élesztette fel. De akár ő is megtehette volna. Igen, elkezdve a történetet, ezt írtuk. Felélesztette. Pontosítunk.)