Esteledett. A látványos naplemente éppen műsoron volt. Az eddig meglehetősen csöndes tenger és az élővilág a dagály megváltó csodájára várt. A döbbent természet szinte lélegzetvisszafojtva készült valamire, amit rejtélyes felsőbbrendű erők menetrendszerűen programoztak. Mindez oly titokzatos, és minderről az élővilág – kívülálló számára – csak rejtélyes csatornákon keresztül értesül.
A sirályok izgatott, furcsa köröket repültek és a halak látványos szaltókkal bukkantak fel a robbanásra kész vízből.
A szürkésfehér, finomnak tartott homokon ültem a roggyant naplementében és jobb híján Chaucert olvastam. Történetei idegesítettek, így hát megpróbáltam nyelvezetére és stílusára koncentrálni. Az említett „rejtélyes erők”- tudtomon kívül merényletre készültek ellenem. Ettől a finom homokos partszakasztól, – rajtam kívül – állítólag mindenki el van ájulva. Én már csak azért sem, mert vizes fürdőruhámon keresztül a homok kellemetlenül csípett. Utálkozva pislogtam a húgom felé, amint az önfeledt cigizés közben az éppen aktuális fiújával csókolózik.
A srác, úgy két napja Gerhardként mutatkozott be. – Német! De nem ám a rohadt kapitalizmusból érkezett, hanem hamisíthatatlan hazai termék. Vegyes nemzetiségű, majdhogynem azonos korosztályú, bánáti társaságával csípte fel a kedves húgom, aki minden perverzitást magában sejtető változatosságokért rajong. Gerhardék is ugyan abban az ifjúsági campingtáborban laknak, mint mi ketten. Egyszerűen nem értem a húgom! Nem tudom mit is szólna apánk, ha látná! Apánk, aki városunk egy köztiszteletben álló, mondhatni híres személyisége, és aki mindkettőnket imád, de mégis a húgomat, Marát bálványozza. Mara, önfeledten, kamaszosan felszabadult. Ma egy német, holnap akár egy magyar és lehet, hogy ebből a vegyes nemzetiségű galeriből még egy szerb is horogára akadhat. Már csak azért is hogy gazdag „lepkegyűjteményében” az egész Bánát soknemzetiségű palettája képviseltetve
legyen. – Kell a változatosság! A mi fajtánkból, a románból – az én édes kis húgocskám – már a gimnáziumi éveinek elején bespájzolt. Szerencsére az országban négerek nem élnek. Már csak ez hiányozna!
Szemmel láthatóan, Gerhardék „csodálni” készültek a naplementét. Most éppen azon lelkesednek, hogy pár napja megtörtént „az emberiség történetének első Holdra szállása”. Egész éjjel le sem hunyták a szemüket. Piáltak, smároltak, majd a landolás pillanataiban”különleges technikával” a tévé képernyőt fényképezték. Majd kíváncsi leszek: hogy mit lehet majd előhívni belőle. A húgom szeretné ha „hozzájuk csapódom” és „kibújok a vénkisasszonyos tüskepáncélomból”
Lehetetlen! Ettől a hangoskodó gimis galeritől csak kiütést kaphatok, mindazon túl hogy erotikából, valószínűleg tanórákat vehetnék tőlük. Ez nem az én megállapításom, hanem Zoéé – a kislánykori – ma nagy világi barátnőmé, aki temperamentumában, egy az egyben olyan, mint Mara. Ő is itt nyaral, csak valahol elvan újdonsült, valamilyen skandináv barátaival.
Közben Gerhard egy bontatlan konyakosüveget dédelgetve, annak vetemedett kupakjával kínlódik.
Nem fehér lovon, hanem mentőcsónakban, dagályon érkezett. Egyáltalán nem tűnt kamaszosnak. Így első látásra, inkább korombélinek saccoltam. Erőteljes evezőcsapásokkal, sisteregve ért partot. Izmos, erősen napbarnított, az átlagosnál valamivel magasabb, körszakállas hím állat. Napszítta, koszos- fehér tengerészsapkával, kopott „béketáborbeli” farmernadrágban, kék csíkos tengerésztrikójában amolyan megkésetten Jack Londonosnak éreztem. -„Giccses! Még az is meglehet, hogy pipázni is fog”!- gondoltam.
Az időközben kidugaszolt konyakos palackot Gerhard, nagy tisztelettel először neki nyújtotta át. Leereszkedően, hófehér ép fogait elővillantva, önelégült mosollyal fogadta a galeri tiszteletét. El kell ismernem: személyiségének volt valami kisugárzása, de engem nem hengerel le. Inkább csak egy kicsit kíváncsivá tett. Húgom galerije izgatott tisztelettel fogadta, mint bennszülöttek a Nagy Fehér főnököt, amit annak nagy, széles elégedett mosolya díjazott.
– Na, mit szólsz hozzá? – sziszegte odaadóan, szinte behunyt szemekkel a húgom.
– Ő Ed a vízi mentős. Igaz hogy olyan, mint egy valóságos görög isten?
Mindjárt elhányom magam ettől a szédült tyúktól. Így rajongani egy hím állatért!
A következő pillanatban a hím állatnak titulált Ed előttem állt a legszélesebb bűbájos, ünnepekre tartogatott vigyorával.
– Ed vagyok – mondotta egy hollywoodi profi – bér-mosolygó magabiztosságával, várva hogy neve hallatára valahol megszólaljanak akár a harangok is. Felém nyújtotta ápolatlan, kérges jobbját. Eközben beképzelt, ellenszenves mosoly- ráncai kisimulva elcikáztak hullámokban valahová a gondozatlan szakállszőrzetek alá. Erőtlenül hebegtem el a nevem és nem volt időm a „tüskepáncélom” mögé menekülni. Ellenkezni sem volt erőm, vagy időm, amikor galeri-szokás szerint arcon csókolt és én a húgom kaján tekintetének asszisztenciája mellett akaratom ellenére is, viszonoztam. Bőrének sósvíz illata és leheletének keserű dohány szaga nem volt kellemetlen.
– Hadd találjam ki… Mara nővére vagy az angoltanárnő?
Zavartan bólintottam. – Majd csak ősztől – makogtam. Észre sem vettem, hogy letegezett.
A naplemente utolsó természetes képei peregtek, mi meg az erősödő szélben szedelőzködtünk. A társaság lassan elindult a parton. Szerettem volna egyedül maradni az újra felfedezett gyengéimmel, de akaratlanul is utánuk ballagtam.
A nappali kánikulának már nyoma sem volt. A tenger egyre erősebb ütemekben morajlott, míg az erősödő szél kellemesen, hűsítően cirógatott. Az égbolt látványában feleződni látszott. Észak felől fenyegető sötét felhő lavina bodrozódott. Ed, mezítláb előttem lépkedett. Valaha-kék tornacipőit a fűzőktől összekötözve bal kezében himbálta. Tekintetével az eget és a tengert pásztázta, amolyan birtokosként, mintha az egész horizont tengerestől, partostól, naplementéstől kizárólag az ö tulajdonát képezné. Mint egy magabiztos véreb, szinte beleszagolt az éterbe;
– Úgy látszik, elég nagy vihar készülődik – nyugtázta.
Szeretnék begubózni. Szeretnék valami kívülálló szerepet. Olyat: hogy én mindenkit láthassak, de az én fizikai jelenlétem nélkülözhető lenne. De feladom! Akaratlanul is visznek a lábaim. Majd valamikor magamnak is megnyugtatásul megmagyarázom. Például, hogy Marát nem szívesen hagynám magára. Nem mintha akár egy percig is irányíthatnám, de akárhogy is vesszük, még kiskorúnak számít. Magas és szép rakoncátlan, barna lány, hosszú dús fekete hajkoronával és érzéki ajkakkal. Tudom szebb és karcsúbb is, mint én, és nem, csak azért mert hat esztendő előnyöm van vele szemben. Mint idősebb nővér, felelek érte és jobb, ha a közelében vagyok.
Ballagtam a csoport után. A végül kidugaszolt konyakos palack körbejárt. Ed, palackkal a kezében engem is bevárt. Szó nélkül, határozottan felém nyújtotta. Valahol egy képzeletbeli színfal mögött az égiek bosszút esküdve ellenem, rendezgették a további életem forgatókönyvét. Nem ellenkeztem. Ügyetlenül meghúztam az üveget. Én! Én, aki még pohárból is csak igen ritka alkalmakkor fogyasztok alkoholt. Legfeljebb szilveszterkor édes pezsgőt, egy koccintás erejéig. Béna mozdulataimat, húgom csodálkozó, gunyorosan kaján tekintete kísérte.
Mint már említettem, fruska létére az erotika terén engem jócskán lekörözött. Huszonhárom éves, frissdiplomás szűzként nem mindig tudok mit kezdeni magammal. Ezen a téren csak sokkoló rossztapasztalatokat gyűjtöttem. Visszatérő emlékképeim akár depresszióba is kergethetnének.
Adrian bölcsész volt. Társaságomban feszült és jóképű. Nem volt túl magas, de közös programjaink tiszteletére mindig lapos sarkú cipőt húztam. Harmincas éveinek elejét taposta, és nem elhanyagolandó „erény”; nem volt nős. Az egyetemen apánk tanítványa és köztudott volt, hogy kölcsönösen tisztelték egymást. Eleinte ennek tulajdonítottam a velem szemben tanúsított félénkségét is. Érettségim előtt már kísérgetett. Koncertekre és színházba jártunk. Szolid társasági összejöveteleken – apa örömére – hűségesen gardírozott. Apa annak is örült, hogy nem élem gyerekkori barátnőm, Zoé viharos életét, hanem megelégszem a kulturált kiruccanásokkal. De amiről ő nem tudott: megelégedtem az általam kezdeményezett szerelmi előjátékokkal, amelyek számomra menetrend szerint, furcsa altesti bizsergésekkel és hasogató fejfájásokkal végződtek. Közben Zoé mindent elmesélt, amit falánkul átélt, és én csak ámultam. Történetei fura mód felizgattak, olyannyira hogy néha egész testemben bizseregve megálmodtam őket. Gyakran úgy hogy Zoe szerepében én voltam. Ilyenkor izzadtan, felhevülve – ágyékom táját simogatva – ébredtem. Álmodtam Adriant és magam. Ami a legborzasztóbb: álmodtam Zoét Adriannal. …! Nem irigykedtem a barátnőm életmódjára, de lassan kezdtem elunni az enyémet. Zoe – amolyan merényletszerűen – tudtomon kívül, megpróbált a segítségemre lenni. – Adrian túl szépfiú ahhoz, hogy igaz legyen! – jelentette ki nem kevés malíciával. Ezt akkor nem értettem és most már tudom, hogy Zoe, tisztában volt azzal: hogy nem értem. Nem is próbálta megmagyarázni. Ő sem volt biztos mindenben, de betegesen érzékelte, ha valamit nem talált rendben.
A gólyabálomat követően szervezte meg azt a bulit, amelyen eléggé pityókosan ráeszméltem, hogy csak ketten vagyunk Adriannal. Ez a nap mérföldköve eddigi életemnek. Freud papi ide vagy oda, de ez kimaradhatott volna. Ekkor történt meg először, hogy egy kicsit odafigyelés nélkül ittam. Esküszöm senki sem tanította, de a bennem lappangó női ösztönöm hozzásegített, hogy Adriant tettekre késztettem. Viharos előjátékunkat követően,” a teremtés koronája”, vergődő mezítelen testem mellett ült alsógatyában és jéger trikóban, arcát tenyereibe temetve; zokogott. Ez egy olyan fejezet, ami egyetlen életrajzomban sem fog szerepelni.
A parti homokban mezítláb caplattunk. A szél továbbra is egyre erősödött és a növekvő hullámok mögül csak elvétve bukkant fel a süllyedő Nap keskeny karéja. – Húzzunk bele fiuk-lányok! – indítványozta Ed, amolyan nemokapitányosan. – Perceken belül itt lehet a vihar! – figyelmeztetett.
Ami igaz, a szél viharosra erősödött és pillanatokon belül a földrajzi atlaszokban feketének nevezett tenger szürkén, haragosan morajlott. Szaporázott léptekkel közelítettünk a világító torony felé. A konyak a fejembe szállt és nem bántam, amikor a körbejárt palack újból hozzám került. A közeli mólón már fenyegetően átcsaptak a habzó hullámok, amikor Ed egy hangárszerű épülethez vezette a társaságot. Megtudtam: ez őfelsége Ed, szárazföldi birodalma. Láthatóan Gerhardék és a húgocskám már ismerték a járást. Otthonosra vették a figurát. Már ha akartam volna sem menekülhettem. Kint hírtelen megeredt az eső és mi itt caplattunk, a szebb időket is látott, több évek porától belepett csónak roncsok között. Végül elértünk az újdonsült házigazdánk keskeny fallal leválasztott magán szentélyébe. Hosszúsága a hangár szélességének felelt meg, lakhatóvá „folyosóvá” alakítva. A több, mozaikszerűen kis üvegtáblákból összeállított egyetlen ablak a keleti részen, magasan a többméternyi belmagasságnak megfelelően kilátást nyújtott, a most nem éppen barátságos szürkületre. Villanyt gyújtottak. Az egyetlen égő fényét elnyomni készült az erősödő sötétség. Gerhard bekapcsolta a kopott, óriási TESLA magnót. A házilag tákolt hangafalak is némi bazári-giccses fénnyel szolgáltak. Divatos angol számok több decibellel. – Foglaljon, mindenki helyet ahol csak tud és akar- rendelkezett. Vele és Marával, a lópokróccal leterített gidres- gödrös vaságy matracára ültünk. Ed, mivel az útravaló-konyak időközben elfogyott, középre húzta a kopott, valamikor politúrozott asztalt, valahonnan egy megkezdett üveg Johny Walker-t és egy bontatlan orosz vodkát szervirozott. – Ki mit kér? – Most valljon! – kínálta nyájasan.
Ekkor kopogtattak. Mi az, hogy kopogtattak? Egyenesen dörömböltek. A galeri egyik tagja elment ajtót nyitni. Meglepetésemre az agyonázott Zoéval és két skandinávval tért vissza. Egy szakállas harmincas és egy lányos képű szőke ifjúval. A szőke, aki ha jól emlékszem Larsként mutatkozott be, hosszúra növesztett szőke sörényével, és formás érzéki ajkaival akár egy germán eposz Krimhildája is lehetne. Zoe mindazon túl hogy már eléggé kapatosnak tűnt, meglepődött, hogy itt talált. Egy üveg Martinival érkeztek, de látszott rajtuk hogy már nem szomjasak. Zoe láthatóan ismerte a járást, mert az ütött-kopott szekrényhez lépett ahonnan tiszta törölközőt szedett elő. A társaságnak hátat fordítva unzsenírt levette a csuromvizes blúzát és lazán törölgette mezítelen felsőtestét. Ed ahhoz a szekrényhez lépett, és egy kopott, de tiszta matróz pólót nyújtott át neki úgy hogy közben hátulról a csupasz vállára csókot nyomott. – „A perverz vadállat!” Meglepetésemre Zoe vidáman felnyerített, úgy hogy mindenki számára láthatóvá váltak amúgy karakteres mellei.” Ezek tehát nem ma találkoznak először!” – állapítottam meg – De hát Zoén nagyon csodálkozom. Mint már említetem gyerekkori barátom, mostanig évfolyamtársam… Furcsa!.. Azért tudtommal eddig nem állt le akárkikkel. Jó, tanítani esze ágában sincs,. Mint mondotta: turisztikával akar majd foglalkozni… De hát ő tudja!
Egyik kezében az üveg Martinival, most már matrózosan felém jött és átölelt. – De örülök neked! Jó hogy kilépsz egy kicsit a rohadt mindennapokból, kicsim. Ez az élet sava borsa.
Elővette az üveget és próbálta a kupakot lecsavarni. Hiába erőlködött. – Gyere te kis tengeri medvém – csacsogta Ed felé – és nyisd ki nekem ezt az üveget. – Kár hogy nincs egy kis jég meg citrom. Na de így is megisszuk .- Remélem, tartogatsz még abból az ázsiai cigidből egy párat?
A vihar kint a csúcspontján tombolt. Az a néhány korty konyak, amit az úton ittam, már kezdett megártani. Megadtam magam sorsnak. Zoe a kezembe nyomott egy kétes tisztaságú pohárnak látszó tárgyat, amely valamikor valószínű mustár tárolására szolgált. Ed mindenkinek töltött, amit kért. A két skandináv a vodkára indult be és Ed nem sajnálta tőlük. Amikor visszajött hozzánk újból belecsókolt Zoe nyakába, aki nevetve beleremegett, de minden ámulatomra nem kérte ki magának. Ed rágyújtott a különös cigire. Mélyen letüdőzze és szinte meditálva, majd nekünk is tovább adta. – Ez a két haverod nem meleg?– kérdezte Zoét.
Zoé bólogatott. – Az egyik az biztosan. Sajnos…
Halk hangulatos zene szólt. Zoe tapadósan Gerharddal táncolt. Olykor-olykor csókolóztak. Már nem botránkoztam meg rajta, pedig Zoe részéről akár liliomtiprásnak számíthatna. Mégis mi lenne, ha ősszel, ha mégis a tanügyet választaná és Gerharddal mit tanítvánnyal kellene szembenéznie valamelyik gímiben. A húgomnak időközben nyoma veszett. Lehet, hogy Gerhardot elunta és valaki mást talált érdekesnek. Már semmi sem érdekel. Ed egyre másra tölt nekem és időközben csak ketten szívunk a különös ízű cigiből. Mint vízi mentőt a külföldiek jól tartják. Orosz vodkát kever paradicsomlével és fűszerezi. Közben rajtakapom magam, hogy nem hogy nem zavar, az Ed kitartó simogatása, hanem határozottan jól is esik. A hangfalakból most csöndes francia számok csörögnek. Majd felkér táncolni. Tudom, hogy el akar varázsolni. Segít neki Joe Dussin francia szövegű dala;”Et si tu n’existais pas…” Beletáncolunk a hajnalba. A vihar elállt csak a tenger morajlott vészjóslóan. Már csak ketten vonaglottunk akármilyen zenére. A telihold a magas ablak mozaik üvegein keresztül, megtörten kukkantott be. Újból hosszú ideje először fejfájásig csókolóztam. Nem érdekelt volna, ha a húgom és Zoe kikacagnak, csak végre történne valami. Edről nem állítható hogy félénk, de biztosan taktikázik. Végül összeölelkezve otthagyjuk a hangulatvilágítást és az egyre halkuló zenét és elindulunk a csónakok között a sötét hangárban. Némelyikből felre érthetetlen szuszogások és hangok hallatszanak. Nem érdekel. Akár Mara is lehet. Ed híreteken az ölébe kap és átlendít egy száraz használaton kívüli csónakba. Ekkor tapasztalom, hogy a padlózata ágyszerűen komfortosított. Szakavatottan vetkőztet, és közben hevesen végigcsókol. Ugyan ezt teszem én is vele. Nem ismerek magamra! Valami belső titokzatos erő ráncigál a várva várt ismeretlen felé. Az eszméletlen légkörtől szédülök. Kezei fürgék, hevesek, de nem durvák. Végül belém hatol. – Te szűz vagy, – hangja elfojtottan is csodálkozó. De itt megrekedünk. Kintről vérfagyasztó női sikoly zúzza semmivé az idillt. Mintha Mara hangja lenne. Ed felugrik és sietve kapja fel a farmernadrágját. mezitláb mezítelen felsőtesttel kirohan a haldokló éjszakába. Én is zsibadtan szedelőzködöm. Mintha egy másik naprendszerből érkeznék. Kinn a Hold higanyfényében két dulakodó férfi kontúrja és a rémüldöző húgom. A felhőknek már nyoma sincs, csak a tolakodó hiper erős szél és a csapkodó óriáshullámok moraja. A két skandináv dulakodik. A lányos képű Larsot Mara miatt a társa vonta volna felelősségre. Kezében pillangókéssel fenyegetőzött. Gondolom a húgom ezért sikoltott. Ed igyekezett közéjük állni. Elég ügyesen taktikázott a néhány szavas angol szókincsével. Főleg a szakállast próbálta idomítani mikor az váratlanul hasba szúrta. Megtántorodott aztán egész testében remegni kezdett. Támadója szinte hitetlenkedve tétován állt mintha csodálkozna, majd a fejvesztetten kezében a késsel futni kezdett. Ed bizonytalan tántorgó léptekkel, kezeit a hasán szorítva elindulta bejárati ajtó felé, ahonnan a csodálkozó Zoe és Gerhard érkezett. Gerhard még öltözött, majd csak annyit mondott: Rohanok a mentőért.
8 hozzászólás
Szia!
Nagyon jó, élvezetes stílusban írt novelládat érdeklődéssel olvastam. Remekül bontod ki a történetet, ami végül tragédiába torkollik.
Szeretettel: Eszti
Köszi Eszti hogy nálam jártál.Z
Szia!
Tetszett az írásod, talán lesz folytatása is, szívesen venném.
Selanne
Köszi Selanne, örülök hogy tetszett, viszont folytatást nem tervezek,Z
Szia!
Kitűnően megírt érdekes, izgalmas történet, nagyon élveztem.
Grat.: Zagyvapart.
Köszi Ferikém.
Kedves Zarzwieczky!
Elöször megtévesztett az író neme. 🙂
Azt hittem a vizes fürdőruhában a homokban olvasgatóról, hogy fiú. Később kiderült, hogy mégsem. Aztán az is kiderült, hogy mégis szeretné azt a nem helyeselhető nyári kalandot.
Bár valószínűleg kisebb kalandra vágyott, mint amit kapott.
Az alkoholos üvegekre rá kellene írni, hogy oldószerek. Feloldják a gátlásokat, a félelmeket, és az észt.
Olvasmányos történet volt, nem ilyen végkifejletre számítottam. 🙂
Judit
Köszi hogy itt jártál Juditom.Igen az alkohol apropóján, amikor este a barátaimmal iszunk, az nem jó mert állítólag nekem akkor is jó a memóriám, így másnapra elveszíthetem a barátaimat.Pusszantás Z