A következő mese arról szól, mit csináljunk, ha nem vagyunk elégedettek az örökséggel, például nem kaptunk annyit, amennyit reméltünk, és a tetejébe még utáljuk is a kedvezményezettet, akinek több jutott. Mondjuk sokat segít, ha az illető kellően babonás, és buta, mint a föld.
A 19. század végén járunk, a katedrálisáról és a láncos könyveiről méltán híres Herefordban. A katedrális az egyik szereplő munkahelye, a könyvtár senkit sem érdekelt, talán olvasni sem tudtak, de szerencsére nem is kellett; az ügyet lerendezték verbálisan (majdnem azt írtam, orálisan, de hát).
Az elégedetlen örökösnő, Emily Santer egy Dr. Bretton nevű lelkész felesége volt (az anglikánoktól elvárják, hogy feleségül vegyék a gazdasszonyukat, és szaporodjanak, mint a házinyúl). A jámbornak és erényesnek (nem csinosnak) mondott hölgy meghalt gyermekágyban, és akkor jött rá, hogy őt bizony jól becsapták a hagyatéki tárgyaláson, mert a bátyjának ítélték azt a szántóföldet, amit a papa annó neki ígért. Halottak általában nehezen tudják érvényesíteni a jogaikat; gondolom, van is valami törvény, ami a jogaik gyakorlásából határozottan kizárja őket (bár a békemeneten részt vehetnek). Emily nem perelhette be a bátyót, mert a halottak jellemzően hátrányos helyzetben vannak, ha egyáltalán beindul a bürokrácia gépezete – bár inkább el sem indul, mert a másvilágról egyelőre nem lehet átutalni a kenőpénzeket. Itt az ideje, hogy megreformáljuk a bankrendszert, többek között.
Emily először azt remélte, hogy az exférj majd elvégzi a piszkos munkát, talál egy harcedzett ügyvédet, bepereli a sógort, összevész az egész családdal, meg ami ilyenkor szokásos. A suzép terv azon bukott el, hogy Emily mint kísértet képtelen volt felébreszteni az alvó hitvest, mindössze a takaróját sikerült lerángatnia. Miért nem várta meg, amíg magától felébred? Nem tudni,
Ekkor eszébe jutott a korábbi cselédlányuk, Alice, aki férjhez menés ürügyén lépett ki a szolgálatból. Hamarabb is eszébe juthatott volna, mert Alice-nek jutott a bizalmi feladat, hogy szoptathatta Emily gyerekét, a sajátja mellett. Idáig Emily csak a meg nem szerzett örökségre gondolt, a cserben hagyott kölökre nem, ami ismételten bizonyítja, a halál nagyon apró változás az ember életében, például nem lesz tőle sem jobb, sem okosabb.
Alice ébren volt, és frászt kapott, amikor Emily besétált a csukott ajtón keresztül. Hát még, amikor felszólította, hogy kövesse őt! Mondhatta volna, Madam, nem vagyok én se Facebook, se Tinder, keressen magának más smartmatch-et, de nem, Alice arra hivatkozott, hogy nincs kire hagyni a gyerekeket. A gyerekeknek az a dolguk, hogy aludjanak, rendelkezett Emily szigorúan, maga meg jön utánam, mint az árnyék. A dajkává avanzsált cselédlány ment is, egészen a vitatott szántóföldig, bár ennek a kirándulásnak abszolút semmi értelme nem volt, Emily akárhol elmondhatta volna, hogy a bátyó így meg úgy, és neki nagyon kell az a föld, mert pontosan ott akar kísérteni.
Ez azonban túl egyszerű lett volna, de egyikük sem állt kétszer sorba ott, ahol a sütnivalót osztogatták.
Alice-nek tetszett is a megbízatás, meg nem is, mindenesetre megjegyezte, a bátyó nem fogja elhinni, hogy Madam visszajött a túlvilágról egy vacak parlagfüves és/vagy medvetalpas rét miatt, mire Emily elárult egy szörnyű nagy titkot, amiről csak ő meg a bátyó tudtak. Ha ezt meghallja, még azt is el fogja hinni, hogy a mindenkori miniszterelnök tisztességes. Ilyen titok nem létezik, ostoba ember annál inkább, ezért Alice kinevezte a szomszédasszonyt babysitternek, ami ugya azt jelenti, baby a sitten, de ne legyünk kekec. Először Dr. Brettonhoz ment, aki elismerte, hogy többször is hallotta, valaki járkál a szobában, miközben ő mélyen aludt; ez a téma önmagában is elég lenne egy doktori disszertációhoz, de nem most, és nem nekem. Ezután Alice a bátyót szembesítette a Madamtól kapott információval Mondhatnám, hogy a bátyó udvariasan válaszolgatott, de nem így történt, egyszerűen kiröhögte Alice-t. Alice elővette a zsebéből az eddig ott dekkoló piros hetest, vagyis elmondta a titkot, amit John Ingram sem mert leírni – a csávó, aki 1897-ben a nagyközönség figyelmébe ajánlotta ezt a történetet. (Nagy-Britannia kísértetjárta házai és családi hagyományai)
Ez volt az igazság pillanata, mint a piros hetes a bridzspartiban. A bátyó ott helyben megért, hamut szórt a fejére, szánta-bánta a bűneit, a kétéves korában elkövetett csokilopásig visszamenően, lemondott a vitás szántóföldről, ugyan nem Emily, de Dr. Bretton javára, aki eddig is bábjátékosként mozgatta a nem túl intelligens szereplőket.
Dikk és ennyike, hogy legalább egyszer én is megcsillantsam a műveltségemet.