A nap, ez az elkényeztetett primadonna, még a felhők mögött készülődött az első jelenésére, de máris a halvány fényfoltot lesték a mohó szemek. Korán kelő madarak ugráltak a füvön, és az őzek kiléptek a bokrok takarásából. Halk neszek a fák tövében, a csereklye közt: talán egy sikló keres magának búvóhelyet. Szemekké változnak a virágok is; némelyik megfordul, és merően nézi a nap helyét. A színük még elég sápadt, és alig várják, hogy a diva ragyogásában sütkérezzenek.
Szasza ott állt az új napra készülődő világ közepén, és bizonytalanul tekintgetett körül. Városi lány volt, és leginkább az elsuhanó autókból látta a réteket, ligeteket, kacsaúsztatónak gondolt pocsolyákat, illetve, egyszer Németországban nyaralt a szüleivel, és Baier-Soienben álltak meg egy éjszakára, teljesen véletlenül. Vacsora előtt körüljárták a tavat, amelyet akkoriban még nem léptettek elő gyógyfürdőnek, és a sár is csak sár volt, nem pedig méregdrága, gyógyító iszap. Maga a tó nem volt nagy szám, és Szaszának többször is meg kellett állnia, hogy a cipőjéből kirázza a kavicsokat. Talán jobb lesz a fűben! A hideg víz mindjárt a második lépésnél a bokájáig ért; így tudta meg Szasza, hogy mi az a vizes rét. Az anyja hisztizett, miért nem tesznek ki táblákat, miért nincs kerítés; az apja csak annyit jegyzett meg, tudtam, hogy előbb-utóbb cipőt fogunk vásárolni – és az egész Baier-Soienben egyedül az ő hangja volt száraz.
Ez a rét azonban nem tartogatott kellemetlen meglepetéseket. Selymes fű közt rengeteg virág, többnyire sárgák és fehérek, néhol egy lila bogáncs. Egészen közelről látszott a híd, amelyet nemrég mázolhattak élénkzöldre. Kicsi híd volt, nem lehet arrafelé más, mint egy szerény patak.
Megnézzük, döntötte el Szasza.
Patakok dolgában nem kényeztette el a város. Mindegyiket elterelték vagy lefedték, Szasza nem is sejtette, mikor viszi át egy patakon a busz vagy a villamos. Hiszen ott van víznek a Duna. Romantikusnak nem lehet nevezni, a gyorsan fejlődő város kőgátak közé szorította, uszály-bálnákat hordott a hátán, és halat már évek óta hiába kerestek a vijjogó sirályok. Talán följebb van még egy kis romantika, fűzfákkal benőtt sziget, engedélyezett szúnyogtenyészet, vagy dél felé, a zsilipeken túl, ahol még nem pusztított el mindent maga körül a civilizáció.
Nádas vékony csíkja, néhány égerfa jelezte a patak vonulását, és Szasza megindult, ha nem is toronyiránt, de hídiránt. Légyforma, de nagyon apró, szárnyas lények riadtak fel a virágokról, hogy egy pillanat múlva visszatelepedjenek a mézet vagy nektárt kínáló szirmok közé. Egyetlen, kósza lepke csapongott Szasza körül, aki álmélkodva nézte a túlsó partot.
Virágvölgy, virágerdő, megannyi elcsépelt kifejezés. Ezrével, tízezrével kellették magukat a bársony fű között, kékek, pirosak, rózsaszínek, enyhe szélben hintázók, bokrok ágain hivalkodók. Tányérnyi lepkék és szitakötők repkedtek körülöttük, és az egész látvány úgy vonzotta Szaszát, mint egy óriási mágnes, virágmágnes.
Csak egy kis hídon kell átmenni, és odaát van a paradicsom.
A hídon nem volt sorompó, senki nem ült ott, hogy vámot szedjen, nem akadályozta az átjárást angyal lángpallossal, alabárdos, páncélos lovag, csak éppen nem lehetett átmenni a hídon. Valami nem engedte tovább Szaszát. Talán egy láthatatlan üveglap, eltörhetetlen üveg?
Nem értem, mormolta Szasza. Nem látott semmit, nem értett semmit, de valami mégis ott volt, és nem engedte tovább.
Mindig a másik part szebb, de ez egészen különleges, csodálatos. Ki tudna ellenállni a virágmágnes erejének, amikor maga is olyan gyenge és múlandó, mint egy virág?
Talán át lehet gázolni a vízen, gondolta reménykedve Szasza, nem lehet mély, ahogy elnézem, még a békának is csak a hasáig ér.
Levette a cipőjét, és lesétált a rézsűn, egészen a víz széléig. Keskeny ér volt, át is lehetne ugrani egy kis lendülettel. Helyből távolugrás? De Szasza meg a sport, ugyan hagyjuk. Az iskolai testnevelés órákat többnyire felmentéssel vészelte át. Rossz volt nézni, amikor megpróbált felugrani a svédszekrényre, és meg sem kísérelte a kötélmászást. Bezzeg ha ecsetet vagy ceruzát kapott a kezébe, akkor villogott, mindenkinek elállt a szeme-szája, elképedt az egész tanári kar. Előbb Leonardo akart lenni, csak így egyszerűen Leonardo; aztán beérte volna a kirakatrendezéssel is, de nem jött össze; Szaszának semmi sem sikerült, amit akart, minden sikerült, amit nem akart.
Most sem tudott belegázolni a vízbe, ott volt a láthatatlan akadály.
Szasza többször is nekiveselkedett. Egy helyen szép, lapos kő pihent a patak medrében; arra kellene lépni, és máris ott lenne a túlsó parton. De nem. A lapos kő olyan távol volt, mint a hold sötét fele.
Odaátról nagy érdeklődéssel figyelték a virágok, egészen a víz fölé hajoltak, és Szasza világosan látta, hogy a kelyhek csupa apró arcok, szépen ívelt ajkak, együttérző vagy huncut szemek. Jobbnál-jobb tanácsokat adtak a virágok: így próbáld meg, arról kísérletezz; Szasza az összes tanácsot megfogadta, de nem és nem, a patak nem adta meg magát.
Kerüld meg, tanácsolta egy okos mécsvirág, a forrás nincs messze, könnyen megkerülheted.
Nem ér, ingatta a fejét egy íriszforma kékség, itt kell átmenni a hídon, vagy különben diszkvalifikálnak, és kiestél a versenyből.
Szasza fölkapta a fejét erre a szóra.
Mi az, hogy diszkvalifikálnak, és miféle verseny? Én nem jelentkeztem semmilyen versenyre, nem is szeretem a vetélkedőket. Át akarok jutni, ennyi az egész.
Ebben az esetben csak a hídon mehetsz át, mondta az írisz. Benne van a szabályzatban.
Hol az a szabályzat, és ki hozza a szabályokat?
A virágok mind össze-vissza beszéltek: Nem tudjuk! Nem is szabad tudni! Megbüntetik a kérdezősködőt! Próbálkozz megint a híddal, és ha nem megy, hát nyugodj bele.
Mire jó ez? – kérdezte türelmetlenül Szasza, nem azért van ez a híd, hogy mindenki átmenjen, aki akar?
Odaát már fölkelt a nap, volt arany fény, vörös fény, csudaragyogás, itt meg még mindig csak a felhők; se éjszaka, se virradat, csak valami nyomorúság a kettő között.
Szasza visszavette a cipőjét, és még egy kísérletet tett a híddal. Többször is nekiütközött a láthatatlannak, érezte, hogy fölreped a bőre, látta, hogy csurog a vér, de nem fájt. Nem számít, ostromoljuk meg még egyszer, gyerünk tovább! Hirtelen megcsúszott és elesett, de ki bánja, ha csúszik a palló? Valahogy elkapta az egyik korlátot, belekapaszkodott, és fölállt. A túlsó part egy lépéssel közelebb került. Minden erejét összeszedte, hogy tovább lépjen, de nem lehetett. Mintha valaki itt állna előttem, és nem enged!
Szasza még mindig szorosan fogta a korlátot, és most megrázta. Élete össze kudarca és beváltatlan ígérete feszült a karjaiban. A korlát megreccsent, elhajlott, kitört – ringani kezdett az egész híd, aztán kilendült a helyéből, és középen kettéhasadt. Élénkzöld korlátdarabok estek a patak vizébe, hangtalanul.
Szasza magához tért. Még mindig a műtőben volt, és csupa idegen hajolt fölé. Kik ezek, és hogyan kerültek ide? Aztán egy jól ismert hang, valahonnan nagyon messziről:
Na, hála Istennek, hogy magához tért. Tizenkét percig nem volt köztünk. Már azt hittük, hogy végleg elvesztettük.
És a gyerek? – akarta kérdezni Szasza, de a torka nem engedelmeskedett.
A gyerek már nem volt a műtőben, íriszforma, kék virág lett egy távoli mezőn.
5 hozzászólás
Nem tudhatjuk, mi vár ránk a halál után. Lehet, hogy neked lesz igazad. 🙂
Jó volt olvasni, gratula!
Üdv.: Hópihe
Kedves Müszélia!
Hát ez nagyon mellbevágó volt a számomra! Természet rajongó vagyok, még a növényeimmel is szoktam beszélgetni, így teljesen átéltem Szasza vágyódását a virágos rétre. Az, hogy nem tudott átjutni, sejtetett valami csavart a történetben, de azt nem is sejtettem végig, hogy mi is lesz ez az akadály! Pláne, hogy a címe is gyönyörű az írásodnak! Már teljesen hatalmába kerített a romantika, amikor nagyot ütött a történet vége. Csak egy nagyon jó alkotás tudja így elvarázsolni, és megdöbbenteni az olvasóját, mint Te most engem.
Judit
Kedves Müszélia!
Nagyon elvittél, a rét, a virágok, a híd. Teljesen elandalodtam. Aztán elértem ehhez " odaátról nagy érdeklődéssel figyelték a virágok ", s kezdtem ébredezni, a végén pedig magamhoz tértem, és sajnáltam, hogy felébredek. Köszönöm, hogy olvashattam! Gratulálok! Mesteri!!!
Szeretettel: pipacs 🙂
Remek írás! Nagyon tetszett. Csattanós, elandalító, megdöbbentő. Gratulálok!
köszönöm minden olvasómnak.