(A fiúnak aki inspirált)
Izgalom, öröm nagy sóhaj, már 7 óra.Kinyitja laptopját és már lép is a yahoora.Tudja várja őt ott valaki. Valaki akivel mindenről beszél, valaki aki érzelmeket vált ki belőle, akit bevezethet egy- két keresetlen titkába,szomorú múltjába, érdekes témákra, komoly dolgokra.Úgy érzi bár nem az igazi de valami van benne ami kell neki, egy kemény férfi, érzelmes, buta kisgyerek, kedves, vonzó lovag.
Vissza emlékszik, hogyan kezdődött.Csajok és pasik!Elmosolyodik, sosem regisztrált volna társkereső oldalon most még is úgy történt. Jön egy üzenet: ”Tudom elsősorban Londonból keresel barátokat, de nagyon szimpatikus vagy és szeretnélek megismerni.” Megnézi a feladó adatlapját, fényképét és azt gondolja: miért is ne! Kis töprengés utan vissza ír: ”Igen elsősorban London, de nem kizárt más környék sem, legalább Angliaból vagy.”
Másnap már kiváncsian ült a gép előtt, hogy megnézze kapott-e választ. Kiváncsiságára választ kap: ”Ha gondolod megadhatnád az msn-en cimed.” Felnevet, és már irja is: ”nincs msn-em,de van yahoom, és megadja.”
Újra eltelik egy nap, bemegy a lány a szobába, bekapcsolja gépét és rögtön a yahoora lép.Szemébe villan, megjelölték. Nem kellett sokat várnia, és a fiú írt.
Elkezdődött az ismerkedés. Első este 5 órán keresztül, fél életük leírták, tudták mindketten, ez nem véletlen, valami ki fog köztük alakulni.Érezték azokban az órákban egyhúrron pendülnek, a betüket csak úgy küldték egymásnak megállás nélkül.Éjszaka mikor búcsuzniuk kellett nem szívesen tették.Bár bizonyosságott nyert, hogy lesznek még hosszú esték amiket átbeszélgethetnek.
Jött a második nap, a harmadik és negyedik, ötödik és hatodik, esték- esték után, érzelmek , vonzás, izgalom , boldogság , mosoly, kacaj, humor és álmatlan éjszakák.Egy hét boldogság.
Aztán eljött egy rossz nap, nem gondolta a lány, hogy ez lesz belőle, hogy elmúlik az az izgalom amit esténként átéltek, hogy megváltozik minden, hogy megtudja változtattni a fiú érzéseit egy nagyon rossz mondat után.
Szokásosan írógattak, teltek a percek, mikor a fiú elejtett egy viccet. Talán harmadik olyan viccét amit a lány nem értékelt, és amire előtte megkérte ne tegye. Hirtelen rossz érzés fogta el, és elgondolkozzot:-alúl múlta jellemét-, dühös lett és nem tudott uralkodni feldúltságán.Le akarta őszintén írni, hogy mit gondol de nem merte. Belül azonban marcangolta, hogy elmondhassa a fiúnak, bár ő tudja nem az a személyiség amilyen át futott az ő gondolatain most mégis valami megingott benne. Tétovázott és még is megtette. Eleinte csak annyit írt a fiúnak, hogy most egész másképp tudná jellemezni, amit viszont most nem tesz meg. De a fiú kérlelte tegye, hiszen szeretné ha őszinte lenne hozzá. És kimondta azt a lány, amit később nem is gondolta magáról, hogy kimondhatná, és leírta:-a vicceid olyan ''morbidak es faragatlan paraszt'', személyiséget alkotnak rólad-.
Egy pár percig minden megállt, nem jött válasz és már ő is csak bámulta a dőlt betüs szöveget és gyorsan ki akart találni valamit, hogy elsimitsa, megtörténhetetlennek nyílvánitsa. Gyorsan írni kezdett, magyarázkodni, kérni tőle, hogy válaszoljon, bármit de már írjon valamit, szabadítsa meg a büntudattól. Foszlányokat kapott és nem értette. Csak akkor döbbent rá, mikor a fiú elbúcsuzott. Mikor érezte összeszorul a szíve, fáj a torka, beszélne de nem merne, írna de nem tudna, mert már nincs is kinek. Felállt a gép elől és elkezdett fel- alá járkálni, gondolkozni, hogy tehette , hogy jő ő ahhoz, hogy bárkit is megítéljen é ilyen szavakkal illesse, félre értette saját magát, talán a fiút is mert vissza emlékezett arra az egy hétre mikor a fiú szépeket, valosakat mondott róla ő meg elhitte, kis naiv volt. Hibát követett el és próbálta magát biztatni nem is kell ő nekem, nem illünk össze.(a francokat dehogyis nem, kell nekem)
Eltelt egy pár nap nem tudja már megszokásból-e vagy reményből de 7- kor még mindig fellépett a yahorra. Talán írt,-gondolta-, talán félre értettük egymást, de nem, nem írt. Eltelt még egy pár nap és a lány rájött el kell felejtenie, nem is gondolja mibe keveredett, mi ez, miért van ez? Kiútat keresett, útat, hogy vissza találjon önmagához, hogy újra ő legyen az a lány aki elveinek él és megvannak a céljai amiket nem hagy senki álltal lerombolni. S bár a fiú még benne él, és néha még remél, hogy valahol valamikor összefut vele, de elfogadta, hogy talán ez sem véletlen.
3 hozzászólás
Kedves Reina!
Ígéretem betartva elolvastam a történetedet. Az érzelmek szerintem nem virtuálisak voltak, ezek valódi érzelmek voltak, csak a virtuális térben játszódtak. Ezek a kapcsolatok általában amilyen gyorsan köttettek, olyan gyorsan is válnak szét. Általában így, hogy az egyik fél egyik napról a másikra eltűnik a virtuális látótérből. Az érzelmek, pedig egy idő után lecsillapodnak. Persze, van ennek az ellenkezője is amikor előbb utóbb találkoznak és örök szerelem netán házasság is kialakul. Elárulom a mi családunkban is előfordult.
Teljesen megértelek, hiszen azok az éjszakák nehezen törlődnek ki az ember életéből, hiszen reményt és boldogságot adott, és jól eső várakozást a folytatásra. Ezért amondó vagyok, hogy a virtuális kapcsolatokhoz óvatosabb érzelmekkel közelíts, ha nem akarsz megint csalódni, úgy hogy az fájjon.
Barátsággal panka!
Köszönöm válaszod Panka. Igazad van és bár ez az első térben kötött érzések voltak, tanultam belőle és legközelebb megprobálok óvatosabb lenni.
Szia Reina!
Hát, megpróbálhatsz óvatosabb lenni, de tapasztalatom szerint az nem olyan könnyű. 🙂 Ha jól értelmezem, valós történetet írtál le. Sajnos nagyon könnyű félresiklani ezekben a virtuális történetekben. Hiányzik a hangsúly, a mimika, a mindenféle egyéb jelzések. Csak a leírt szavak vannak. Az pedig könnyen félreviszi az értelmezést.
Remélem, innentől azért jobb tapasztalataid lesznek!