Visszatérők (harmadik rész)

Földiek lánya Zana, nagy nehezen, sírva tudta csak elmondani mi történt, hogy a bátyja meghalt, lezuhant az idegenek kő kunyhójának tetejéről, a fényességről, amit szerettek volna közelebbről is megnézni. Mindenki kiabálni, hadonászni kezdett, az anyjuk pedig eszét vesztve ordított. Mind átkozták az idegeneket, a házaikat, a repülőiket, mert odacsalták ezekkel a gyerekeiket. Megegyeztek, a vének is helyesnek ítélték, ha holnapig nem hozzák haza a fiú testét, érte mennek a férfiak. Mert illően kell eltemetni, imádkozni az Istenekhez, hogy befogadják a lelkét, ünnepi szertartással kell elégetni, és a hamvait egy cserépkorsóba téve a szülei barlangjának mélyére kell helyezni.
Az idegeneket meglepte a baleset, nem értették. Miért mászott fel a tetőre a fiú? Bevitték a csöpp kis kórházba, és a műtőasztalra fektetve, tetőtől talpig lefertőtlenítették. A fiú élt, bár semmi jelét nem adta ennek, a létfunkciói működtek, lélegzett, vert a szíve, de a lábai eltörtek, a bal válla kificamodott, és valószínű, hogy fejsérülése is lett. A nap már delelőre járt, mire a két orvos elvégezte a vizsgálatokat, a csontokat helyre téve rögzítették azokat, a vállízületet a helyére ugrasztották. A fejében keletkezett vérzés nem volt jelentős, reményt adott a mihamarabbi ébredésre, a gyógyszeres kezelés gyorsan szünteti meg a kómás állapotot. Alaposan megvizsgálták, megmérték a súlyát, felmérték a fizikai állapotát, fiatal lévén nem találtak elváltozásokat a fontosabb szervein. A fogai épek voltak. A szeme kék színű, kissé ferde vágású, a bőre színe kávébarna volt, a haja világos, egyenes, durva, és vastag szálú. Ágyékát csak egy rövidke háncsszoknya takarta, igaz itt a nagy meleg miatt, nem is lehetett mást hordani. A lábát egy nagyon elkopott, kezdetlegesen megmunkált bőrsaru fedte. A két orvos sokat morfondírozott azon, ha a fiúért jönnek, hogyan fogják megmagyarázni, hogy él, de az itteni kezelés nélkül meg is halhat, ha marad, meggyógyítják, és újra olyan lesz, mint régen.
Nem értjük a nyelvüket, nehezen hitetjük majd el velük, hogy a fiú nem halott, de kénytelenek leszünk valamilyen módon megmagyarázni nekik, mert még a végén, elégetik elevenen – sokáig tépelődtek mindezeken.
Milyen furcsa, nehezen felfogható, hogy ezek az emberek azoknak a leszármazottai, akik egykoron meghódították az univerzumot. Ám a kipusztulás után a megmaradt emberek ott álltak a semmi közepén, abban a borzalmas világban, a civilizáció kiszaladt a lábuk alól, erkölcsi és szellemi mélypontra jutva, csak tengődtek. Az éhség nagyúr, minden érzésnek elébe helyezi magát. Annyira nehéz volt a létfenntartás, hogy az utódaik néhány generáció után visszasüllyedtek az ősemberi életszínvonalra – de a magukkal hozott fejlettebb agy, a génjeikben őrzött ősi tudás, feljebb emelte őket azoknál – ám a földi körülmények olyan elkeserítően rosszak voltak, hogy háromezer év alatt ide jutottak csak – tűnődött hangosan az idősebbik orvos.
– Nem hiszem, hogy csak ők élnek egyedül az egész Földön, biztosan vannak szétszóródva, kisebb csoportokban élők is, egy biztos, magasabb civilizáció itt a Földön még nem fejlődött ki újra. Azt észrevettük volna idejövet – mondja a fiatalabb orvos.
Másnap, alkonyat előtt egy csoport bennszülött férfi jelent meg a dombok oldalán, a völgybe tartottak. Már várták őket. Az érkezőket meglepte az idegenek külseje, mert ugyan hasonlítottak a földiekre, de sokkal magasabbak voltak, nem hordtak szakállt, és rövidre nyírt hajat viseltek. A ruházatuk teljesen befedte őket, ilyet még nem láttak. A házaikat is ámulattal bámulták. A legidősebbnek tűnő férfi leborult az idegenek előtt, és torz, majdnem síró hangon kiabált, feltehetően egy nevet, és a mellére tette a kezét – Ort, Ort! Az idegenek már tudták, hogy a fiú neve Ort, és az apja áll előttük.
A kolónia vezetője intett a fiú apjának és a mellette állónak, hogy kövessék őt, és a két orvost. A földlakók félve lépkedtek, ám amikor meglátták az ágyban fekvő fiút, oda rontottak volna hozzá, de az orvosok megállították őket. Az idősebbik orvos megérintette Ort apjának kezét és a fiához vezette. Ráhajolt a fiú mellére, majd intett az apának, hogy tegye ugyanezt. Az apa figyelmesen hallgatta a fia szívverését, hallotta lélegzetét. Látta, hogy mindkét lába kötésben van, és felemelve. Ezután kirohant az ajtó előtt állókhoz és izgatott hangon magyarázni kezdett nekik. Örömujjongás tört ki, a hírre. Az apa hajlongott az idegenek előtt és egy szót ismételgetett csak. Tenk! Tenk! Az orvos megmutatta nekik, hogyha a fiú kinyitja a szemét, és a lábain járni tud, hazakísérik, addig is az apa itt maradhat, vagy az anyja, a beteg mellett.
Nem lehetett tudni mennyit értettek meg a kézzel-lábbal, szavakkal elmagyarázott dolgokból. Egy biztos, nem mindent, de azt igen, hogy a fiú él, és fel fog gyógyulni. Ezek után minden földi meghajolt, majd hazaindult a hold világította dombokon át. Az idősebbik orvos csóválta csak a fejét, és mi lesz, ha soha nem tér magához? Mert ugye ez is megtörténhet, akkor hogy mutogatom el nekik, hogy tévedtem?
– Reménykedjünk – mondta elgondolkodva a kolónia vezetője.
Egy hét múlva ismét megjelent egy csapat bennszülött, közöttük volt a fiú anyja és a húga is. Ort ugyanúgy feküdt, mint az előző héten. Az apja és az anyja meghallgatták a szívverését, lélegzését, izgatottan vitatkoztak egymás között, majd lassan megnyugodva, távozott mindenki.
– Érdekes, a beszédük az ősi angolra hasonlít – mondta az ápolónő.
– Igen, én is észrevettem, éppúgy, mint a miénk, és mégsem értek egy kukkot sem a hadarásukból – feleli az orvos.
– Lesz időnk megismerni a nyelvüket.
– Remélem – mondta az orvos, és meghallgatta a fiú tüdejét.
Így ment több héten keresztül, amikor egy reggel, az ápolónő, artikulátlan ordításra rohant be a betegszobába. A fiú az ágya szélén ült, de a törést rögzítő merevítő vasaktól nem tudott elindulni, és a lába is fájt még. Az orvos lecsatolta a lábairól a vasakat, és felsegítette, a fiú lassan bicegve elindult.