A reggeli tavasznak már nyoma sem volt. A bársonyos napsütést elfújta az északi szél, és délre a havaseső is megérkezett, a város szürke, komor színekbe öltözött.
Ede fázósan húzta össze könnyű tavaszi zakóját. A buszmegálló teteje megvédte ugyan, de a szél minduntalan besepert egy adag hópelyhet a gallérja mögé. Néhány hasonlóan öltözött sorstársával szánalmas kis embercsoportot alkottak a szürkületben. Ráadásul még a busz is késett a teljesség kedvéért. Néhányan persze melegebben öltöztek, de ők délután indulhattak neki a nem éppen kellemes sétának. Most enyhe kárörömel nézegették a didergő tömeget, de voltak szánakozó tekintetek is.
A kanyarban feltűnt a busz. Az emberek a járdaszegély felé nyomultak, Edét is magukkal sodorva, közben folyamatosan zuhogott a havaseső. A buszra mindenki egyszerre akart felszállni, könyököltek, furakodtak, valaki káromkodott. Bent legalább nem esett, és a sofőrben volt annyi lelkismeret, hogy bekapcsolta a fűtést. Néhányan az orrukat fújták. Ázott ruhaszag keveredett izzadsággal, de a kintihez képest sokkal jobb volt a tömött buszon. Ede a karosszékére gondolt és a „mindenesetre” konyakosüvegre a bárszekrényben. Elhatározta, hogy otthon bedob egy rendes adagot.
Már alkonyodott. A busz rákanyarodott az Erzsébet hídra. A Duna sötét tömege felett még látszottak a kavargó hópelyhek. Szirénázó mentőautó előzött, tovatűnve a forgalomban. Ede a kijárat felé araszolt. Amikor megállt a busz a tömeg egyszerűen kisodorta a járdára. Megborzongott a hidegtől, és sietősen indult a házuk felé. Szerencsére nem volt messze. Nemrég vették a kis pesti lakást Edinával, innen közel volt mindkettőjük munkahelye. Igaz, nem volt olcsó a rezsi, de egyszerűbb, mint vidékről ingázni naponta. Kiszámolták, hogy még olcsóbb is. Ede munkahelyén egyre jobban fizettek, és úgy érezték jó vásárt csináltak a lakással, még ha kicsi is. Fiatal házasok révén ez nem okozott gondot.
Meglepetésére fény szűrődött ki az ajtó üvegén. Edina nyitott ajtót, pulóverben és sállal a nyakán, szipákolva.
– Szia! – köszönt. – Már vártalak.
– Szia! Mi van veled? Olyan rosszul nézel ki!
– Déltől itthon vagyok. Eljöttem a munkából. Fáj a torkom és a fejem, talán lázas is vagyok.
Ede homlokon csóklota a feleségét. Érezte milyen forró. Megsimogatta a haját.
– Remélem lepihentél.
– Igen, aludtam is egy kicsit, de ez a borzasztó fejfájás…
– Vettél be gyógyszert?
– Nincs itthon csak aszpirin, az meg nem segít semmit.
– Hozok neked valamit. Keresek a közelben egy patikát, csak először felöltözöm, kint csuda cudar az idő!
Sapkát, sálat keresett, a téli dzseki is előkerült. Megnézte a pénztárcáját van-e elég pénz nála.
– Sietek! Te meg pihenj addig!
A kinti kavalkád már elviselhetőbb volt felöltözve, Ede mégis didergett. Még nem melegedett fel teljesen. Már sötét volt. Az emberek sietve mentek a dolguk után a tócsákat kerülgetve. Az autók lassan araszoltak a dugóban. Ede még nem ismerte olyan jól a környéket. De patika biztosan van valahol a közelben – gondolta. Egyről tudott, néhány utcával odébb. A sarki vendéglőből énekszó hallatszott, jó nagy társaság lehetett. Hogy egyeseknek milyen jó dolga van – gondolta bosszúsan Ede. Kis mellékutcára kanyarodott. Így talán rövidebb lesz az út. Elhaladt a cipőbolt és a nagy ABC mellett. És akkor meglátta a világító feliratot: „Jóreménység gyógyszertár”. Kis sarki helyiség volt, alig észrevehetően a városi fényerdőben.
Apró termetű öregasszony irogatott a pult mögött, fehér köpenyben. Az ajtó csilingelésére felnézett. Nyakában vékony aranyláncon aranykeretes szemüveg függött.
– Jó estét! – köszönt.
– Kezit csókolom – válaszolt Ede. – Kérnék valamit megfázás ellen ami egyben a fejfájást is csillapítja.
– Önnek lesz, uram?
– Nem, a feleségemnek. Ja, és valami lázcsillapító is kéne.
– Azonnal hozom.
Amikor Ede körülnézett az apró helyiségben, az a gondolata támadt, hogy a múlt századba került. A falak mentén fából faragott, sötétre pácolt vitrinek sorakoztak. A vitrinekben különböző gyógyszeres üvegcsék folyadékokkal és porokkal, a falon díszes fakeretben megsárgult oklevél díszelgett. Közelebb lépett, hogy elolvassa, de visszajött az öregasszony, kezében apró tasakkal.
– Tessék! Ez nagyon hatásos. Saját készítés, természetes alapanyagokból, nem úgy mint a modern, szintetikus orvosságok. Mindarra jó amit kért, ezenkívűl erősíti a szervezetet, igazi vitaminbomba! Egy kávéskanál bőséges folyadékkal, lehetőleg forró teával. Naponta elég háromszor, de lehet többször is, ha szükséges. Más nem lesz?
– Nem, köszönöm ennyi! Mivel tartozom?
– Háromszáznyolcvan.
– Tessék.
– Köszönöm, és jobbulást a feleségének!
– Köszönöm! Viszlát!
– Viszontlátásra!
Az utcán enyhült a hóesés, csak a szél fújt még mindig kellemetlenül. Ede visszanézett az apró gyógyszertárra. Fura, hogy nem emlékezett rá, hisz korábban sokszor járt erre bevásárolni. Mindegy – gondolta –, biztosan most nyílt a közelmúltban, hisz mostanában naponta változnak az üzletek. A lényeg, hogy megvan a gyógyszer, otthon vár a meleg lakás és a „mindenesetre” konyak. Az is orvosság néha.
Edina állapota nem változott. Még mindig lázas volt, sőt mintha forróbb lett volna mint az korábban.
– Hoztam neked gyógyszert. Képzeld, van itt nemmessze egy romantikus kis patika. Olyan mintha a múlt századból csöppent volna ide. Saját készítésű orvosságaik vannak, valódi alapanyagokból.
– Nekem mindegy miből, csak legyen! Borzasztóan érzem magam.
– Midjárt hozom. Csinálok teát, mert azzal kell bevenni. Pihenj le!
A konyhában lassan átmelegedett. Leforrázta a teát, és kinyitotta a kis tasakot. Finom fűszerillata volt. Nem is olyan rossz – gondolta Ede. A fiókból elővett egy kávéskanalat, kimért egy adag port, és bevitte Edinának.
– Tessék, itt a porod! Ja, és a patikusné is jobbulást kívánt.
– Köszönöm, te vagy a legaranyosabb férj a világon!
– Tudom. De most próbálj meg aludni. Ilyenkor az a legjobb. Hozzak még valamit?
– Nem, azt hiszem tényleg alszom, olyan álmos lettem hirtelen.
– Jó, én itt vagyok a nappaliban. Szólj ha kell valami.
A nappaliban bekapcsolta a tévét, halkra állította. Éppen a híradó kezdődött. Töltött magának egy adag konyakot, és hátradőlt a fotelban, lassan kortyolgatta az italt. A nagyilágban semmi különös nem történt. Hármas ikrek Debrecenben, Bejrutban tűzszünet, koccanásos balesetek az M7-en. Az időjárás-jelentés melegedést ígért.
Edina jött elő a szobából. Ede megfordította a fotelt.
– Hogy vagy?
– Képzeld, sokkal jobban! Elmúlt a fejfájás és talán a lázam is. Igazi csodaszert hoztál! – monda, majd eltűnt a fürdőszobában.
Ede elégedett volt. Aggódott a feleségéért, és most örült, hogy jobban van. Úgy látszik mégsem olyan komoly a helyzet.
Hatalmas dörrenés rázta meg a lakást. A fürdőszobából jött. Ede támolyogva rohant a jelzett irányba. Amikor kinyitotta az ajtót azt hitte rosszul lesz. A padlón Edina hevert, mármint ami maradt belőle. Hiányzott a feje, és az egész fürdőszobát vér és agyvelődarabok borították.
Nem emlékezett ki és hogyan hívta ki a rendőrséget. A fotelben ült, és szédelegve nézett körül. Az asztalon a „mindenesetre” konyakosüveg állt, majdnem üresen. Szemben vele magas, bajuszos férfi ült, Simon Előd nyomozóhadnagy, így mutatkozott be, úgy emlékezett. A lakást ellepték a rendőrök, mintákat vettek, jegyzeteltek.
– Tehát azt állítja nem tartott itthon lőfegyvert, vagy robbanóanyagot? – kérdezte a nyomozó.
– Úristen, dehogy! Életemben nem volt ilyen a kezemben, katona sem voltam – monda akadozó nyelvvel.
– És a felesége csak az ön által említett gyógyszert fogyasztotta?
– Igen. Legfeljebb aszpirint, más nem is volt itthon.
– Hol vette az említett szert?
– Nem tudom pontosan, csak nemrég lakunk Pesten. Van itt, pár utcányira egy kis patika, olyan régimódi, ott vettem.
– Talán mára elég is a kérdésekből. Nincs valami jó állapotban.
– Csodálja?
– Még egyszer részvétem. Holnap bejövök a vallomásával, hogy kibővítse. Gyerünk, fiúk, mára végeztünk.
Ede bezárta az ajtót mögöttük. Bebotorkált a szobába, belezuhant a fotelba, és végiggondolta a napját egészen a robbanásig. Belerázkódott. Ránézett a konyakosüvegre. Egy húzásra itta ki a maradékot, összeszorította fogát, és elindult kitakarítani a fürdőszobát.
Másnap fejfájással ébredt. Rosszul érezte magát a konyaktól, rég nem ivott ennyit. Kitámolygott a nappaliba, széthúzta a függönyt. A napsütés aranyszínű zuhatagként ömlött a szobába. Szélesre tárta az ablakot, és nagyot szippantott a kinti langyos levegőből. Az előző napi hóesés és a többi rémes emlék csak valami távoli derengésként sejlett. A napsugarak bearanyozták a háztetőket. A tócsák már száradoztak. Az utca tele volt járókelőkkel, sokan karjukra terítve vitték a kabátjukat. Szombat délelőtt volt. Az egész atmoszféra annyira kellemes volt, hogy a tegnap csak egy rémálomnak tűnt.
Ede a fürdőszoba felé indult, aztán meggondolta magát, és a konyhai mosogató felett mosakodott meg. Többször is túltekerte a csapot, mire el tudta zárni. Már rég meg kéne javítani, Edina is többször mondta. Ettől ismét elment a jó kedve. Elhatározta, hogy még ma rendbehozza, és egyúttal a tegnapi patikának is utánanéz. Valami iszonyú sejtés kúszott fel a torkán, de még nem tudatosodott benne teljesen. Gyorsan kapkodta be a reggelit, és sietve öltözött. A fürdőszobát gondosan kerülte.
Az utcán rögtön melege lett. Szétkapcsolta a kabátját amit már megbánt, hogy felvett. Majdnem májusi meleg volt, ragyogó idő. A belváros szokásos szombati zsongását élte, úgy mintha a világ csupa napsütésből állana. Ede sietve lépkedett a tömegben, igyekezett jól tájékozódni. A nagy ABC-t könnyen megtalálta, onnan azonban bizonytalanná vált. Meglátott egy kis üzletet a sarkon, amely nagyon hasonlított a tegnapi patikához, ám más volt a felirat. Háztartási bolt. Eszébe jutott a konyhai csap. Elhatározta, hogy vesz egy tömítést, és az említett patika felől is kérdezősködik.
A kis boltban idős bácsika állt a pult mögött. Aranykeretes szemüveget viselt, vékony aranylánccal. Amikor Ede belépett, feléfeordult.
– Jó napot! Miben segíthetek?
– Izé…jó napot! Keresek egy tömítést a konyhai csaphoz. Van?
– Milyen típus?
– Nem tudom, nem vagyok szakember, de ha megmutatja a választékot, megtalálom.
– Persze, nagyon szívesen. Remek tömítéseink vannak, saját készítésű, nem amolyan silány gyári minőség. Tessék választani!
Kipakolt egy pár dobozkát Ede elé. Garmadával sorakaztak a különböző méretű és formájú tömítések. Rövid keresgélés után talált is egy olyat, ami jónak tűnt.
– Akkor ezt kérném.Mennyi lesz?
– Százötven. Én megértem, hogy nem olcsó, de ez többet bír, mint a gyári, higgye el. Még valamit?
– Igen. Nem tudja, hol van itt a környéken egy patika, tudja olyan régimódi, mint a maga boltja?
– Nem, nem tudok ilyenről, pedig már az apám is ezt a boltot vetette. Nem ismerek ilyet a környéken.
– Pedig tegnap valahol itt volt egy patika, először azt hittem ez az, de nem.
– Maga biztos nemrég költözött ide.
– Honnan veszi?
– Tudja, én régóta itt dolgozom, ismerek mindenkit.
– Hát, igaz, tényleg nemrég költöztünk ide.
– Elnézést, hogy nem segíthettem. Talán eltévesztette az utcát.
– Lehet. Viszlát! És köszönöm!
– Viszontlátásra! Jöjjön máskor is, ha valamire szüksége van.
Ede kilépett az utcára, körülnézett. Esküdni mert volna, hogy tegnap valahol erre járt, és ez a bácsika is olyan ismerős. De olyan egyformák ezek a pesti utcák… Mindegy, legyintett, és belevetette magát a tavaszi utca forgatagába.
Simon Előd hadnagy izzadt homlokát törölgette. Segédjével lassan lépkedtek a déli napsütésben.
– Ekkora rombolást… Szerencse, hogy a szomszédok vidékre utaztak a rokonaikhoz. Ha ez nincs így, akkor most sok halottunk lenne egy helyett.
– De az is milyen állapotban… – jegyezte meg a segédje.
– Kérlek ne részletezd! – mondta Simon, és a reggelijére gondolt. – És én még azt hittem tiszta a pasas, már kezdtem hinni neki. Olyan meggyőző volt. Szerintem az a régimódi patika is csak kamu volt, hiába keresgélünk.
– Igaza lehet, főnök! A látszat néha csal, mint a közhely tartja. Szerintem sem volt komplett az ürge. Biztos tele volt a lakása dinamittal.
– Látod, itt vagyunk, ahol a pasas monda. Sehol egy patika – állapította meg a hadnagy.
– Tényleg. Csak ez a kis régimódi ajándékbolt. Ha már itt vagyunk, bemegyek. Tudja, holnap névnapja van a feleségemnek, veszek neki valamit.
A homályos kis helyiségben idős asszony fogadta őket. Mosolygós arcán ezernyi ránc. Aranykeretes szemüveget viselt, vékony aranylánccal.
2 hozzászólás
Rémségek kicsiny boltja:) Csupa rejtély és izgalom. Jól sikerült írás, gratulálok!
Üdv: Klári
Köszönöm szépen! Örülök, hogy tetszett. Szép napot!