Vízió

Elunta már ezt a létet…

Azon kezdett morfondírozni, hogy vajon milyen lenne, ha felvágná az ereit… Szórakozottan játszadozott a tőrrel a csuklóján. Úgyis olyan vékony a bőre, full átlátszanak a kék erek, nem lenne vele gond…

Aztán felsóhajtott és hanyatt dőlt, majd felemelve forgatta a pengét. Lehet, hogy a tabletta gyorsabb lenne- jutott az eszébe. Mindenesetre biztosan ”kíméletesebb”.

Mind magával, mind másokkal szemben.

Vállat vont.

Már régóta nem érdekelte egyik sem. Elege volt az emberekből. Abból, hogy képtelenek megérteni. Faggatják, mikor hallgatna; keresik, mikor egyedül lenne…

Miért nem képesek felfogni, hogy szüksége van egy kis magányra? Egyedüllétre?!

E-GYE-DÜL… Nem úgy, hogy melletted van valaki a „Jaj, ugyanmár, észre sem fogod venni!-módon”, hanem úgy istenigazából magadban, és pokolra a világgal!!!

Hasra fordult, és megnézte a karját. Ha hosszában vágja föl, és nem keresztben, talán még több vér veszíthet, és még gyorsabb lenne…

Milyen gyönyörű lenne, ahogy a hófehér inget átáztatja a vörös vér… Talán még az arcába is fröccsenne, meg a falakra, egész kis művészi alkotást hozva létre…

Akkor biztosan képes lenne megélni a fájdalmat… A halálát, azt, hogy szép lassan (vagy gyorsan?) eltávozik belőle az élet…

Nem benyugtatózni vagy altatózni magát, hogy még ettől az utolsó tudatos cselekedet-emléktől is meneküljön…

Manapság az emberek elpuhultak. A legkisebb kellemetlenséget sem képesek tolerálni, a vészjelzéseket meg főleg… „Jaj, fáj a fejem, milyen kellemetlen. De nincs időm most erre, inkább beveszek egy aszpirint…” Ahelyett, hogy legalább egyszer ebben a rohadt életben képesek lennének megélni a saját fájdalmukat, megérteni talán, hogy az is az övék… Hiába is próbálnak tőle szabadulni…

Már nem volt veszteni valója. Kíváncsi volt, hogy mi vár rá odaát, vagy hogy itt mit lesz képes még létrehozni. A fényes szobában semmi sem volt az üres képet leszámítva. Minden steril-fehéren csillámlott körülötte. A hófehér vászon frissen, ropogósan feszült előtte a sötét mahagóni keretben… Csakis arra várva, hogy alkossanak rá…

Feltérdelt, és hosszan elnyúlt pillantásokkal méregette a díszes tőr éles pengéjét, aztán gúnyosan elmosolyodott. Ha már idáig eljutott, nem most fog megállni. Megszorította a markolatot, majd az éles pengével mélyen felszántotta a bal karját. Hosszában. A vér azonnal feltört, és átitatott mindent… Szertefröccsent, a vászonra, átszellemült arcába, a padlóra…

A hasító, pulzáló fájdalom azonnal követte, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta. Átvette a tőrt, és remegve végighúzta a másik kezén is…

A penge kicsusszant lehanyatló kezéből, és végigcsúszott a padlón elterülő vértócsában.

Térdre akart rogyni, összeesni…

Veszettül zúgott a feje és baromira szédült, de talpon maradt. Ám megtántorodott, és kínok között a vászonnak támaszkodott, és elmosolyodott.

Élvezte a fájdalmat.

De tudta, hogy már nem tart sokáig. Lehunyta a szemét, ahogy eldőlt, de a vöröslő, vibráló festék még ott táncolt mögötte.

A teste elnyúlt a meleg, ragacsos, egyre terjedő tócsában, és egy utolsó pillantást vetett a befejezetlenül kész alkotásra…

Elmosolyodott, mikor felrémlett benne az a kép, mikor megtalálják… Vajon éjjel lesz vagy nappal? Eső vagy napsütés?

Ő jobban szeretette az esőt…

De aztán el is vetette ezt a fajta egoizmust, hiszen az összkép szempontjából mindenképpen fontosabb, hogy elég fényt kapjon a szoba… Ha kora délelőtt jönnek, akkor pedig pontosan a kép lenne a megvilágítás középpontjában…

Jellemző… Épp haldoklik, de ő akkor is apróságokkal foglalkozik… Ezek különben sem lesznek már fontosak, mire teljesülnek…

Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy nehezedő teste lehúzza őt a mélybe, és lassan elveszítse a tudatát… A fájdalmát… Az életét…

De valami visszarántotta.

Térdre tápászkodott, majd kómásan kinyitotta a szemét…

Megpillantotta a csillogó tőrt a kezében, és hangtalanul sírva fakadt.

Hiába látott mindent olyan gyönyörűen és érzékletesen aprólékosan…

Tudta, hogy sohasem lesz elég bátorsága megtenni…