– Jól vagy? – egy hang a távolból hozzám szólt. Vagy mellőlem?
– Igen, igen. Persze. – válaszolom.
A gyomrom talán mégsem. Az autópályán haladunk. Már hajnalban útra keltünk, mert a kedves elutazik és a találkahely nincs a szomszédban.
Megint elmegy. Most! Mikor már végre magam mellett tudhatom.
Mennyit kellett nélkülöznünk, hogy együtt lehessünk.
– Csak tíz nap! – még a fülembe csengtek az esti szavai.
Igyekeztem, hogy csomagolás közben ne lássa a könnycseppet a szemem sarkában. Este, a paplan alatt mélyen beszívtam testének illatát, hogy az elkövetkező tíz napban legyen miből táplálkoznom.
Hosszú lesz ez a tíz nap.
– Na, itt is vagyunk! – szavai visszahúztak a hajnali valóságba.
A kocsi leparkolt, ő kiugrott és már nyitotta is a csomagtartót. Három sport táskát hozott magával. Kellett is, mert a hideg kint elviselhetetlen, mint mondták.
– Vigyázz magadra. – halkan a nyakába mélyesztettem az arcom és egy utolsó mély illatvétel után elengedtem.
Integetett. A könnycsepp végigfolyt a szemem sarkából, de visszaintettem.
Kezemben a kulccsal beültem, majd indítottam.
Nem mertem elmondani, miért is vagyok ilyen ideges. Féltem. Félek most is. Mikor otthon kell vezetni, nincs gond. Miért lenne? Hiszen egy-két kilométer és már meg is érkezünk.
De most!
És még autópálya is van!
Indítottam, majd indexeltem. Jó tíz perc alatt elértem a pályát. Két hatalmas sáv. Majd lassan megyek a külsőben. Jó negyed óra múlva egy kamiont utolértem, így előznöm kellett.
– Nyugi kislány! Menni fog!
A gyorsító sávban száguldoztak a drágábbnál drágább autók.
Finoman indexelni kezdtem és figyelmesen a visszapillantó tükörre szegeztem a tekintetem.
– Most jó lesz! – egy határozott mozdulattal balra kormányoztam és sikerült a kamion mellé hajtanom.
Pillanatok múlva két mérges fényszóró kezdett villogni. Hiába is próbáltam gyorsulni, mintha a kamionos látná szenvedésem, igyekezett az én sebességemet felvenni, így képtelen voltam előzni. Lassítani kezdtem és csak reméltem, hogy a mögöttem száguldó autó látja a féklámpám vészkiáltását. A kamionos azonban újra lassított, így patt helyzetbe kerültem.
A fejem megfájdult, a pulzusom az egekbe szökött.
A kedves ezt hamar megoldaná, tudom, de én…
Dudálni nem volt merszem, így vártam az elkerülhetetlent. A mérges, bizonyára nyugati autó, egy határozott mozdulattal kihajtott a leálló sávba és a következő percben már előttem száguldott tovább. Kikerült.
Mélyet sóhajtottam, de közben még mindig remegtem.
Megúsztam?
Nem egészen, mert a kamionos folyamatos lassítás-gyorsításával mintha épp engem készült volna heccelni.
– Na megállj csak! – egy kis bátorságot merítve a gázra léptem.
Sikerült a kamiont megelőzni és visszatérhettem a haladó sávba.
Megnyugodva és magam után hagyva a vigyorgó kamionsofőrt kényelmesen haladtam egy ideig.
Újabb nagy autó előttem. Lassítottam.
Kerestem az útmutató táblát, mert tudtam, hogy valahol itt kell majd lehajtanom a pályáról. A kamion lassabb haladása miatt újra előznöm kellett volna. Időközben a lehagyott vigyorgó sofőr is beért és valahol legbelül megszólalt egy vészcsengő.
ÓVATOSAN!
A fejem zúgni kezdett és mintha a látásom is homályosodna.
Messze az út szélén egy nagy kék táblát pillantottam meg.
A visszapillantó tükör villogni kezdett. Hát persze, a kamionos biztos berágott rám. A fényszórója már-már vakított. Hunyorogtam és inkább eltoltam a tükröt.
Úgyis mindjárt jön a tábla.
Már csak pár méter…
Igen itt is van!
A nagy kék felületen azonban csak vonalak voltak. Mintha valamilyen kód lenne.
A szemem kikerekedett. Nem akartam elhinni, ami rajta volt.
A hatalmas táblán vonalkódok.
VONALKÓDOK!!!
A kamionos gyorsítani kezdett mögöttem és csak azt láttam, hogy egyre jobban közeledik.
És közeledik.
Az agyam felmondta a szolgálatot. A fájdalom felerősödött, a látásom teljesen megszűnt.
Éreztem, ahogy a hatalmas kamion belém jön.
Éreztem, ahogy a kisautóm az előttem haladó kamionba fúródik.
Hírtelen felébredtem.
Izzadtan ültem az ágyban. Oldalra néztem és a Kedves ott aludt békésen a paplan melegébe burkolózva.
Csak álom volt?