Onla vel arla!
„Ébredj!!!” Szólt egy hang, amelyről senki sem sejthette, hogy kié. „Ébredj!” Hangzott újból. „Csak te tudod azt, mit nem tud senki. Csak te tudod, mi mentheti meg a világot! Ébredj! Ne pazarold az időt, mely felülmúlja értékét e pillanatban! Ébredj, mert rajtad áll Eärthia jövője!” Utasított a titokzatos hang dühös, ellentmondást nem tűrő módon, és akihez szólt, rémülten riadt fel álmából. „Onla vel arla!” Tette hozzá a hang még indulatosabban. Ezt az egy mondatot visszhangoztatta, majd megnyugodott, annak tudatában, hogy elvégezte feladatát. Megnyugodott, mert érezte szavai hatását…
Lassan szállt a sápadt szellő a halott napsugarakkal. Keseregve vonszolta magát, a régi idők átka rémítőn lehúzta elfáradt lábát, súlyos léptei árnyékai voltak csak hajdani sebes mozgékonyságának. Képtelen volt gyorsítani, pedig bármit megtett volna, hogy végre elérje célját. Hosszú ideje próbált már felzárkózni, valahogy azonban mégsem sikerült neki… egészen eddig a pillanatig.
Valami megváltozott. A halott fénybe hirtelen élet vegyült, a sápadtság váratlanul múlni kezdett. A láncok bomlani látszottak, újult remény töltötte be az égbolt aszott kékségét. Az Ösvény meglepetése, melyet mostanáig tartogatott, a felszínre került. S hatására elkezdődött az, ami mindent meg fog változtatni…
A vad fuvallat elvágta kötelékeit, és merészen hasított az ismeretlenbe – határozottan vágtatott a közepébe, habár pontosan tudta, mi következik, és hogy az ismeretlen számára nyitott könyvként tárul fel. Száguldott, immáron szabadon az átok kísértésétől, míg rá nem talált a tengerre, s azontúl egy hatalmas szigetre, melyen egy palota ragyogó drágakövei úgy tündököltek a hajnali sugarakban, mint az éjszakai égen a megannyi csillag. Örömittasan megkerülte az épületet, majd merészen suhant be az egyik ablakon.
Astral riadtan ébredt, arcáról csorgott a verejték. Az ablakon beáramló fény pezsdítően, ám mégis idegesítően hatott rá. Bágyadtan pislogott néhányat, kezdett magához térni. Néhány kósza pillanatig üresen bámult maga elé, a történteken gondolkozva. Késként hasított bele az emlékek áradata, azonnal fel is pattant az ágyáról: Hajnal van! A TANÁCS!
A mosdóállványhoz lépett; megmosakodott, belebújt kék selyemköpenyébe, majd az ajtóhoz sietett és kinyitotta. ETREKH-Yärlan gyönyörű „márványkastélyának” falával találta szembe magát. Az elnevezés találó volt, hiszen szinte az egész palota därf márványból épült.
Amikor beáradt a fény az egyik ablakon keresztül, hirtelen az egész épületben világosság gyúlt a tükröződés hatására. Astral mindig is elcsodálkozott ezen a fenségességen, és egyszerűen muszáj volt egy percig álmélkodnia rajta.
Most azonban már korántsem volt sötét, így gyorsan lesietett a lépcsőn a második emeletre, ahol a Frändil Shado (Mindenfele lépcső) volt található. Megkereste Arandelt, a toronyba vezető feljárót, és minden erejét bevetve rohant fel a legtetejébe.
Amikor felért és benyitott az ajtón, már egy csapat ember várakozott a toronyban.
-Á, Astral! – kiáltotta lelkesen egy Dramley nevezetű ember – Jócskán elkéstél, úgyhogy térjünk is a lényegre…
-Nagyon sajnálom, egyszerűen nem tudom, hogyan aludtam el. Máskor legalább egyvalakinek szólni fogok, hol térek nyugovóra… – lihegve odasietett egy finoman faragott márványoszlophoz, majd rátette kezét az oldalára vésett jelre.
A kő kéken felragyogott, és megvilágította a termet. A helyiségben hét oszlop (melyekbe – úgy derékmagasságban – nagyobbfajta tál méretű bemélyedést véstek vízszintesen, függőlegesen pedig ovális nyílást – mintha ablak lett volna, be lehetett hajolni rajta) állt, hat a fal mentén körben és egy középen. Astral az utóbbihoz sietett, rátette a kezét és hosszasan motyogott valamit. Ahogy befejezte, az remegni kezdett, majd szép dallamot játszott furcsa pengéssel. Astral egy ideig hallgatta a hangot, majd megszólalt:
-Amon data la menko Jasgan ekĥ ferlcen!
Erős fény töltötte be a tornyot, majd az a furcsa folyadék, ami a „márvány bemélyedésében” volt található, kitisztult, és partvidéki tájat mutatott egy igencsak „nagyra nőtt” faluval.
-Ez volt olyan sürgős. – mutatott rá még mindig lihegve – Már nagyon régen csak ezt az egy képet látni benne. Gondoljátok hogy…?
-Ilyen hamar? – Szólt közbe Dramley – Lehetséges egyáltalán?
-Sajnos nem tudom… De kiderítem… Mindenki a sajátjához!
Mikor mindenki elfoglalta a helyét, Astral hozzáért az előtte folydogáló ezüstös valamihez. Abból villámok cikáztak, mindegyik kőtálba beleröppent egy. Ezután mindenki az Astral által kimondott „mondókát” némi változtatással megismételte a tálja fölött.
Ugyanúgy az a bizonyos falu tűnt fel, de hirtelen különböző más tájak is megjelentek; mielőtt azonban ezt valaki megemlíthette volna, megszólalt Astral nyugodt hangja:
-Jól van – pillantott föl a kőről. – Tehát igazam volt… – Egyszeriben megállt a szívverése. Csak most vette észre, hogy öt társából csak négyen vannak jelen. – Hol van Aätr?!
Társai összenéztek, majd egy női alak lépett elé a zöld fényben úszó tál mellől; gyönyörű, hosszú haja függönyként takarta arcát és a zöld selyemköpenye hátán díszelgő därf címert, mely egy hatalmas fát ábrázolt, amint a nap fénye rávetül – A többiek is Astral köré gyűltek.
-Tudsz valamit, Ashylin? – kérdezte aggódóan Astral.
A därf zavartan körbepillantott, majd szomorúan megszólalt:
-Azt hittük, hogy már tudod…
-De mégis miről van szó?! – kérdezte Astral a kétségbeesés és az izgalom vegyes keverékével.
Ashylin anélkül hogy megszólalt volna, egy meggyűrődött levelet nyújtott át neki. Az öregember hosszas olvasás után felpillantott, majd miután egy örökkévalóságnak tűnő percig szorongatta a sietve, de még így is gyönyörűen megírt kéziratot, átadta mellette álló társának.
-Tehát ezért volt minden… – suttogta Astral remegő sóhajtással.
-Őszintén szólva már nem tudom, mit tehetnénk. Egész Eärthia veszélyben és mi tehetetlenek vagyunk!
-Azért ez így nem igaz, Ashylin…
-Nem?! Ki tudja, mikor mutatják meg a kövek az új őrzőket! Mire visszaérünk velük, már régen rossz lesz minden! – Ashylin szinte ordított, de aztán mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen lecsillapodott, lehajtotta fejét és csöndben maradt.
-Pánikra semmi ok. Ildu Wellgardenbe ellenségeink nem tudnak bejutni. – Legalábbis egyelőre, akarta mondani Astral, de aztán úgy döntött nem teszi hozzá a megjegyzést. Mivel észrevette, hogy mindenkinek feltűnt a pillanatnyi megakadás, gyorsan folytatta. – Szövetségeseink megvédésére pedig ott vannak az Araxok és a varázslók is.
Ahogy befejezte a mondatot, fülsüketítő hang áradt a mélykék árnyalatban világító tálból. Mindenki meglepődötten fordult a forrás irányába, Astral villámgyorsan ott termett. Tekintete a folyadékba meredt… Amikor meglátott egy ifjút az elmosódó képek között, mosolyogva pillantott fel Ashylinra.
-Úgy látszik, eljött az idő; a remény újjáéledt. – szavait néma csend követte, de nem volt idő gondolkozni, mert a többi tál is hasonlóképpen viselkedett – A részletezést inkább mellőzöm. Tudjátok a dolgotokat. – a jelenlévők bólintottak, miután a táljaikhoz siettek és tartalmukra pillantottak.
-Nem vagyok hagyományszegő, de a jelen körülmények között úgy gondolom, jobb lenne, ha elárulnánk az úti célokat. – szólalt meg Dramley.
-Szerintem ez nem túl jó ötlet arra az esetre, ha…
-Akkor legalább őrizzük meg a látomásokat! Soha nem…!
-Nem szükséges felkapnod a vizet, barátom. Rendben van. A látomásokat megőrizzük, habár elég erős ellenérzéssel egyezek bele. Bízzunk a tyrsinekben… Most pedig menjetek, amilyen gyorsan csak lehetséges. Találkozunk a megbeszélt helyen a megbeszélt időpontban.
Miután elköszöntek, Astral visszahívta Ashylint az ajtóhoz:
-Ugye nem felejtetted el, amiről a múltkor beszéltünk? – kérdezte halk, rejtélyes hangon.
-Nem, és…
-Akkor jó, de ne feledd, hogy még Aidel előtt feltétlenül el kell intézned. Egyébiránt van még egy megbízásom a számodra. Szeretném, ha itt maradnál pár napot, hogy rajta tarthasd a szemed a Béke kövein és a Pecséten. Veszélyt érzek, és nem vagyok biztos benne, hogy mindent megfelelően rendeztünk el. Megteszed ezt nekem, Ashylin?
-De Är… Astral, ez így nem fog menni. Túl kevés az időnk, és ha elintézem azokat, amiket kértél, akkor biztos, hogy későn fogunk visszaérkezni.
-Tudom, hogy kevés az idő, és tudom, hogy milyen nehéz lesz az elkövetkezendő napokban. De erre szükség van. Tehát megteszed nekem, Ashylin?
A kérdezett pár percig szótlanul nézte az öregember arcát, majd csüggedten bólintott és kilépett a torony ajtaján…
2 hozzászólás
Szia!
Sajnos nem vagyok szakértője ennek a műfajnak, bízom abban hozzáértő megteszi elolvasás után a szakmai véleményezést.Szeretek nálad járni olvasni téged.Én prózát nem írtam még, csak gratulálni tudok Neked szívből.Csak így tovább!:-)
Szeretettel:Selanne
Szia!
Köszönöm szépen, remélhetőleg lesz is tovább :-), és akkor kiadott formában olvashatod akár 🙂 Az itt feltöltött fejezeteket csak abból a célból raktam fel, hogy aki kedvet kap hozzá, bele tudjon olvasni, és ha jónak találja, értelemszerűen az egész könyvért mutathasson érdeklődést – afféle "kedvcsináló", vagy bemutató, milyen is az, ha nem verset, hanem mást írok 🙂
Mert mégiscsak jobb, ha az ember úgy vesz meg valamit, amit már ismer, nem? 🙂
Mégegyszer köszönöm, hogy itt jártál, és bízom benne, hogy (mindenkinek) tetszeni fog az én elbeszélésem 🙂 Hiszen gyakorlatilag ez az életcélom
Tyrael