Zelta útja – Álmok álma (13.)

Álmok álma

Úgy érezte, hogy leélt egy egész életet, annyit ült a színpadon. Mégsem a halál ment érte, hanem az ébredés vette őt gyámolító karjaiba.
Mikor felnyitotta szemét, és megpillantotta szobájának ismerős tárgyait, a szorongás egy csapásból eltűnt minden porcikájából, mégis zokogásban tört ki. A megkönnyebbülés könnyei voltak ezek, és nem véletlenül törtek elő: végig élt egy egész életet „bolondok” között, és most visszakapta a saját életét, aminek ráadásul még az elején járt.
Sokáig tartott, amíg kiheverte ezt az álmot, de tudta, hogy hiába fél elaludni, nem fogja tudni sokáig kikerülni. Félt, hogy nincs többé folyosó, nincs többé nagy kapu, csak a színház van. Mindenhol csak a színház…rettegett tőle. Az egész napot a szobájában töltötte, mégsem szólt be hozzá senki sem. Talán megérezték, hogy nem szabad zavarniuk, talán valaki „megtiltotta” nekik, hogy belépjenek. Akárhogy is, még csak az emeleten sem járt senki.
És mikor eljött az este, Zelta úgy döntött, hogy nem várja meg, hogy az álom eljöjjön érte: ő megy elébe. Hanyatt feküdt a még beágyazatlan ágyán, és hagyta, hogy a takaró körbefonja őt, ahogy később majd az álmok is fogják.
Nem kellett sokáig várnia. Hamarosan érezte az ismerős zuhanást, ami után tudata átköltözik egy másik világba.
Nagyon sokáig engedte ki a benntartott levegőt tüdejéből, mikor a folyosó végén a hatalmas kapuval szemben találta magát. Elérkezett az út végére. Most meg kell tudnia, mi volt a célja az egésznek, miért segített neki Saddu. Bármilyen élvezetes pillanat is volt, Zelta nem engedte, hogy sokáig tartson. Kíváncsisága erősebb volt, ezért közelebb lépett a kapuhoz, és megérintette Saddu hatalmas mását. A szobor lassan kitárta kezeit, és vele együtt a kaput, majd odébb lépett, utat engedve Zeltának.
Ő pedig úgy lépkedett előre, hogy közben megérezte: ez a hely egész életének az értelme. Ezért küzdött álmaiban, és erre várt az életében. Ezért él.
Olyan mély sötétség tátongott előtte, amit ezelőtt még sosem látott. Mégis előre lépkedett, és ha fény lett volna, bárki láthatta volna, milyen biztonsággal lépkedett lépcsőn, ami a templomból vezetett lefelé. Mikor elfogytak a lépcsőfokok, nem ment tovább. Szemét lehunyva, minden erejével egy dologra gondolt: meleg, aranysárga nyári fényre. És ahogy lelki szemei előtt egyre erősebben megjelent a fény, érezte, hogy bőrét is melegíteni kezdi a nap. Felnyitotta szemét, és látott. Fényesség töltött be mindent. Most már körülnézhetett.
A templom, ahonnan kijött, ugyanolyan volt, mint a másik fele, ahol bejött rajta: a kőoszlopok tartotta teraszon az angyal szobor ugyanolyan helyzetben várt a szabadulásra. Zelta sokáig nézett rá, úgy érzete, ilyen szépséget még életében nem látott, és a szobor kecsesen égbe nyújtózó kezére pillantva meghatottság lett rajta úrrá. Azt kívánta, bárcsak szabadulhatna ebből az örök fogságból, ahogyan kőbe zárták.
Aztán hátat fordított, és az előtte elterülő ígéretes pusztaságra nézett. Talán más kietlennek látta volna, de Zelta egészen máshogy tekintett rá: lehetőségként. Üres papírként, amire akármit írhat. Csendként, amit akármivel megtörhet.
Egy darabig elragadtatva nézte, aztán hozzálátott annak, ami a feladata volt. Rögtön tudta, ahogy elhagyta a folyosót, hogy ezért jött ide: teremteni. Isten volt ezen a helyen.
Mindent, ami rossz volt benne, maga mögött hagyta a templomban. Úgy jött ide, megtisztulva, mint aki újból megszületett. Úgy alkothatott világot, hogy semmi rossz oda be ne kerüljön.
Felszabadultan látott neki az alkotásnak, mintha csak egy képet festene: hegyeket emelt a ki földből, erdőkkel borított mindent, mindenhol tisztásokkal és kicsi tavakkal megszakítva a rengeteget. Amit elképzelt, rögtön valósággá vált.
Sokáig tartott, mire minden apró részlet a helyére állt. Zelta ebből nem sokat látott, mert az előtte álló hatalmas tölgyek minden kilátást elzártak előle, mégis tudta, hogy minden a helyén van.
Körülnézett, és nagyon meg volt elégedve: ennyire gyönyörű, érintetlen természetet még nem látott. Sokáig járkált az erőben, és az emberekre gondolt. Nem hiányzott neki senki, nem akart köztük lenni. Úgy döntött, hogy ebben a kis világban nem lesznek emberek. Ha majd társaságra vágyik, a valóságban meglátogatja, vagy idehív valakit. Ahogy ez a gondolat végigsuhant a fejében, maga előtt látta Kerahot. Eltűnt az erdő, és a saját világa.
Megint testtelen volt, mint mikor Saddu álmába jutott véletlenül. Tudta, hogy Kerah álmába csöppent. Meglepte ez a felfedezés, de gyorsan ott is hagyta őt, és visszatért a saját álomvilágába.
Tehát ő is változtathat mások álmain, segíthet rajtuk. Tudta, hogy hatalma ezzel akkorára nőtt, amilyenre sosem vágyott. Eszébe jutott Saddu mondata, amit erről a hatalomról mondott: „Azért fejlődtem erre a szintre, ahol most állok, hogy használni is tudjam. Nem mondtam, hogy mások kárára, de használom, sőt kihasználom a helyzetemet. Majd megérted.”
Remélte, hogy ő is úgy tudja majd használni, hogy senkinek sem válik kárára. Úgy érezte, most már mennie kell. Sokszor visszatérhet még ide, és gyönyörködhet a világában, vagy újat teremthet.
A templom felé indult el, és az lassan ki is bontakozott a szeme előtt. Mikor egészen közel ért hozzá, megállt, és újra csodálni kezdte az angyalt. Hirtelen beléhasított a felismerés: hiányzik még valami innen. De hogy mi, már nem tudta végig gondolni, mert egészen más vonta el a figyelmét. A szobor hirtelen megelevenedett, arcáról eltűnt a fájdalom és a vágyakozás. Helyét túlvilági szépség és derű vette át. Majd kezét finoman meglendítve, lábujjhegyen tett néhány óvatos lépést. Aztán úgy látszott, törékeny testét elhagyja minden erő: zuhanni kezdett lefelé. Az utolsó pillanatban mégis kitárta hatalmas, kékes árnyalatú szárnyait, és lassú, kecses mozgással valósággal úszni kezdett a levegőben.
Zelta aléltan nézett utána, amíg el nem tűnt a felhők mögött: még sosem látott ennyi bájt és szépséget. Lelkét boldogság töltötte el, hogy ez az égi lény végre elért oda, ahova mindig is vágyott. Elégedetten indult volna meg a nagy kapu felé, mikor érezte, hogy valami a vállához ért. Leginkább olyan volt, mintha egy őszi falevél esett volna pont rá.
Kíváncsian fordult meg.
És eltűnt a világ. A lány úgy állt előtte, mintha egész életében ott volt, és arra várt, hogy észre vegyék. Arcán odaadást sugárzó, kedves mosollyal, és mély szeretettel nézett Zeltára. Keze még mindig a vállán nyugodott, és a fiú úgy érezte, ez a kéz nem is létezhet, olyan könnyű, olyan fehér. Szemében annyi minden volt, hogy Zelta semmit sem tudott kiolvasni belőle. Úgy érezte, erre a szépségre nincs szó, és legszívesebben meghalt volna, hogy sose múljon el ez a pillanat. Amíg így álltak, az idő egy életnek tűnt, de ez olyan élet volt, amiből Zelta nem akart felébredni. Hol volt már a színház! Hol volt bármi más! Hol volt a valódi élete? Nem tudta.
Csak egy szó vergődött fejében, mint egy kalitkába zárt madár. Ahogy kinyitotta száját, a madár rögtön kiszabadult, és gyönyörű dalt zengett, ahogy Zelta kimondta ezt az egyetlen, legszebb szót:
– Jilean. Menjünk, Jilean! – mondta most már könnyeden, és a lányt kézen fogva a kapu felé vezette. Együtt léptek ki rajta.