Zelta útja- Kényszersegítség (6.)

5. fejezet Kényszersegítség

Délután lett, mire felébredt. Nem tudta, mit csinálhatna még egyedül a nyaralóban. Úgy döntött, hogy hazautazik. Nem sok vonat járt errefelé, nem volt nehéz megjegyezni a menetrendet. Ránézett az órájára, négy óra volt. Ha összepakol és szépen kitakarít maga és Sadduék után, még akkor is eléri a hatórás vonatot.
Fél hatkor már az állomáson ült, jegyével a kezében, a bőröndjein. Hazatelefonált, hogy jöjjenek ki érte a vasútállomásra. Minden el volt intézve a hazaútra. Majdnem minden. A vonaton mindig rosszul lett, ezért elment még a közeli gyógyszertárba, és vett hányinger elleni gyógyszert. Mire sietve visszaért az állomásra, a vonat már bent állt, és ahogy Zelta felpattant rá, indult is. Letelepedett egy teljesen üres fülkébe, bevett néhányat a gyógyszerből, és kényelmesen elhelyezkedett. Saddura gondolt. Vajon még mindig látja az álmait, ilyen messziről is? Ki tudja, merre jár most?
Bár utóbbi napjai legnagyobb részét alvással töltötte és egyáltalán nem volt fáradt, a gyógyszer, amit bevett, elálmosította, és bármennyire is küzdött ellene, ezekkel a gondolatokkal csúszott át az álomvilágba.
Ahogy lehunyta szemhéját, és az arról vetődő sötétséget megszokta a szeme, érzete, hogy már nem a saját szemhéjára mered. Kezdett kitisztulni a kép, és maga előtt látta a résnyire kinyílt ajtót, ami most egy pillanat alatt feltárult Zelta előtt. Kíváncsian lépett be rajta.
Vagyis lépett ki rajta. Hatalmas sivatag tárult elé. Meglepetten nézte a homoktengert, agya fel sem fogta ezt a végtelenbe nyúló mézszínű homokdombot. Nem volt túl bizalomgerjesztő, de Zelta már meg sem próbált visszalépni az ajtón: tudta, hogy hasztalan lenne. Elindult egyenesen, minden félelem nélkül. Nem mintha nagyon bátor lett volna, de tudta, hogy ebben a világban nem eshet baja. Pár perc gyaloglás után meglátta azt, amiért vagy akiért ott kellett lennie.
A lány elterülve feküdt a homokon. A szeme nyitva volt, a bőre egészséges, még a szája sem cserepesedett ki. A közeledő Zeltát figyelte; tudatánál volt. Zelta is figyelte őt, és közben azon tűnődött, vajon mióta fekszik itt a lány. És hogy került ide? Mikor tíz méterre lehettek egymástól, Zelta lelassította lépteit. És ha beteg? Leprás, vagy valami más fertőző baja van? Aztán legyőzte félelmét, hiszen tudta, hogy nincs aggodalomra oka.
Nem köszöntek egymásnak. Nem volt rá szükség; nyilvánvalóan a lánynak volt valamire szüksége. Zelta leült mellé. Érezte, hogy mit kell mondania:
-A tested, vagy a lelked fáj?
A lány nem válaszolt, csak könnyei kezdtek el peregni napbarnított, kifejezéstelen arcán.
-Tudok segíteni? Mondd el, hogy mi a baj, mert így nem tudok segíteni!
-Senki nem szeret. -mondta egyszerűen a lány.
Zelta nem tudta, mit mondjon erre. Próbált megértő arckifejezést erőltetni az arcára, aztán bíztatóan megszólalt:
-Dehogynem, biztos szeretnek, csak észre kell venned. Édesanyád biztos, hogy szeret, akármi is történjen.
-Nem, nem. Senki sem szeret. Akárkihez közeledni próbálok, elhagy egy idő után.
-Miért, mit csinálsz, hogy viselkedsz velük?
-Persze, biztos bennem van a hiba, mi?! Te is rögtön ezzel jössz! Senki nem ért meg, és senki nem szeret.
-Nem mondtam, hogy benned van a hiba, de ha igazat beszélsz, és mindenki elmenekül előled, akkor magadba kell nézned, mert lehet, hogy tényleg elrontasz valamit!
-Igen, lehet. Mondjuk azt, hogy csúnya vagyok, vagy idegesítő, vagy mit? Mondd meg te.
-Nem, nem vagy csúnya. És…idegesítő sem. De az emberek nem szeretik, ha csak panaszkodni tudsz. Az emberek azt szeretik, ha nevetsz. Ha látják, hogy jó kedved van, tapadnak majd rád, mert azt remélik, őket is jókedvre deríted.
-Én nem akarom, hogy ezért szeressenek. Azt akarom, hogy magamért szeressenek.
-Akkor legyél te az, aki nevet, és vidám.
– Te ezt nem értheted!
Zelta tényleg nem értette még, csak órák múltán jött rá, hogy a lány panasz áradata soha nem fog kifogyni. Mikor rájött, hogy megvigasztalni nem fogja tudni, menekülni próbált, újfent.
-Akkor miért vagy itt? Mit akarsz tőlem?
-Semmit nem akarok tőled…csak álmodom, mint te. Ez a sivatag pedig kilátástalan, mint az életem. Valószínűleg ezért álmodom ezt.
Zelta hiába akart elmenni, tudta, hogy maradni kell. Valószínűleg oka van, hogy itt van És mivel itt kell lennie, és nem akarja ezt hallgatni, valamit kezdenie kell a lánnyal.
-Gyere, induljunk el valamerre. Hagyjuk itt ezt a sivatagot! Hidd el, hogy jót fog tenni, és ha felébredsz, akkor is jobban fogod érezni magad.
A lány arca megnyúlt, és sikítozva, üvöltve sírt. Zelta dühösen indult el, otthagyva a lányt. Nem bírta tovább ezt a hangot. Futott, és nem nézett hátra. A hőség és a szárazság rá sem volt hatással, még csak meg sem szomjazott. Lehajtott fejjel rohant, menekült. Az utolsó pillanatban vette észre az idős urat, akinek majdnem nekiment. Felnézett, levegő után kapkodva, nem tudta kimondani, amit szeretett volna. Az öreg barna vászonból és bőrből készült ruhát viselt. Kezében fehér bot volt, szeme a semmibe meredt. Vak volt.
Zelta végre szóhoz jutott.
-Ne haragudjon, én nem láttam magát.
Ahogy kimondta, rögtön megbánta.
-Te nem láttál engem?! Vak vagy talán te is? És haragszom. Szégyelld magad. Ott hagytad magára azt a szegény lányt, mikor csak társaságra van szüksége. Most azonnal menj vissza hozzá!
-Nem megyek! Nem bírom elviselni! És nem vagyok ilyen, nem érdekel más baja. Hadd bőgjön, ha nincs jobb dolga!
Zelta ebben a pillanatban ájultan esett össze.
Szeme felpattant, és rögtön a vele szemben levő üres ülés került a látóterébe. Körülnézett, a fülke még mindig üres volt. Felsóhajtott. Micsoda álom…és még csak tanulság sem volt. Talán nem is Saddu küldte ezt az álmot. Megnyugodva dőlt hátra ismét, az ablakon elsuhanó táj feledtette vele az álmot, és a rossz érzést. Pár perc múlva lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy hamarosan hazaér. Aztán felnézett. Rémült kiáltás hagyta el torkát. Egy vak ember ült vele szemben, szemét hályog borította, kezében bot volt, és barna lenből készült öltönyt viselt. Egyenesen Zelta szemébe bámult. Zelta tágra nyílt szemekkel bámult vissza rá, testét egészen az ülésbe préselve, próbált minél távolabb kerülni tőle. Az öreg percekig tartó, megvető hallgatását nem törte meg szavakkal, csak egy ingerült mozdulattal. Kezében két szem gyógyszer volt, Zelta felé nyújtotta. Ő pedig, mint akit megbabonáztak, elvette tőle, és lenyelte. Nem tudta, mit csinál. Pár perc múlva eszébe jutott, hogy nem kellett volna megennie, de már késő volt. Szemei egyre inkább lecsukódtak, és végül ismét elaludt.
A sivatagban állt, balra is, jobbra is kitaposott út vezetett. Megismerte a helyet, itt szaladt a lány elől. Tudta, hogy jobbra az öreg lesz, balra pedig a lány. Kelletlenül indult meg a lány felé. Nem sokára meg is látta, még mindig a homokban volt összeroskadva, de már felült. Zeltát meglátva már messziről integetett, hogy menjen el. Ahogy közelebb kerültek egymáshoz, már hallani is lehetett, ahogy éles hangon kiabál:
-Hagyj el megint! Ne gyere vissza! Gyűlöllek, mert gyűlölsz.
Zelta nem törődött vele, odalépett mellé, és leült vele szemben. A lány elhallgatott. Fél óra is eltelt, ahogy egymás szemébe néztek. Zelta kezdett másként érezni a lány iránt, sok mindent kiolvasott a szeméből. Elmosolyodott.
-Szeretlek. -mondta ki, és átölelte. Nem úgy, mintha a szeretője lenne, hanem úgy, mint egy szerető báty.
A lány megnyugodva ölelt vissza. Sokáig voltak így, és Zelta már észre sem vette, ahogy átsiklik saját világába.
Szeme csukva volt még, de érezte, hogy már nem valakit ölel, hanem a csomagjait. Nem tudta, hogy került az ölébe. A vonat lassított. Sóhajtott, és kinyitotta szemét. Látta, hogy a végállomás felé közelednek. Az öreg eltűnt a kocsiból, és ez nagyon megnyugtatta Zeltát. Összeszedte a többi csomagját is, és az ajtóhoz állt. Mikor megállt a vonat, elkezdett lecihelődni. Egyik csomagját levitte, és visszament a másikért. Ahogy megfordult, hogy leszálljon ezzel is, egy nagyon fiatalnak látszó női kalauz megszólította.
-Segíthetek? -Azzal megfogta Zelta csomagját, és leemelte. Így könnyedén le tudott szállni. Zelta hálából rámosolygott, a lány pedig vissza rá. Már nem volt idő rá, hogy Zelta megszólítsa, mikor megismerte, mert az sietve indult tovább máshol is segíteni. A lány volt az, az álomból.
-Segíts másokon, és ők is segíteni fognak neked. -mondta ki fennhangon Zelta. A melette elhaladó többi utas érdeklődve nézett rá. Zelta pedig magabiztosan, mosolyogva indult el abba az irányba, ahol a szüleit látta.