Zsiga bácsi

A fodrászműhely apró kis ház volt a szembe ház sor legvégén.
Az utca itt elkeskenyedett, lesétált egy darabon a fás-bokros partra, az utcával párhuzamos tóhoz, majd elfordulva, s kifutott a falu – akkor még egyetlen – kövezett útjára.
Az épület úgy állt ott az utca utolsó „normális” háza után mint valami balkézről sikerűt nem szeretett gyerek egy családi fényképen. Nagyon öreg volt már, a vakolat nagy darabokban lógott rajta mintha egy koldus dobta volna rá öreg csupa lyuk és folt köpenyegét, amit a foghíjas tető görbült gerinccel próbált maga alatt tartani, nehogy szemérme végleg lelepleződjön.
Itt dolgozott Zsiga bácsi, a magas, vékony, fekete-őszes hajú sármüőr, a falu egyetlen férfi fodrásza, az alig zöld ajtó mögött, amiről szúrós, kemény pikkelyekben hullott az ezeréves olajfesték. A padló bélyeges falazótéglákból rakott, a barna a narancs és a vörös összes árnyalatában pompázó kopott hepehupás mozaik, csak úgy a meztelen földön, mindenfele ragacs nélkül a négy fal közé szorítva. Még az idő is elmélázott rajta, hogy mennyi haj, szakáll és szőr lehet a téglák közötti sikátorokban. A lábam akkor bőven elfért egy téglán és én sokat szórakoztam azzal, hogy tégláról téglára lépkedve próbálgattam, hogy melyik billen meg a lábam alatt.
Az egyik fal mellett hevenyészett sorban négy-öt kopott Thonet szék, íves vállukkal meg-meg érintve egymást, mintha tanakodnának valamin. Az egyik széknek pálmarostból szövött üllőrésze volt, aminek a mintái kézé mintha csak valami veszélyes állat fogai közé tenném, mindig bedugtam az ujjam, amit aztán csak úgy tudtam kihúzni, hogy a pálmarost éles széle belemart a húsomba.
A székekkel szemben az oltár, a nagy, tükrös fodrászasztal a márványlapjával és a mindenféle érdekes kincset rejtő rézfogantyús fiókjaival. Zsiga bácsi úgy tudta nyitogatni csukogatni ezeket a fiókokat, hogy még az avatott szem is csak a fiók mély sötétjét látta mag egy pillanatra, semmi többet. Valóban kincsek lehettek azokban a fiókokban.
A márványlapon egy zsebes készség, kiterítve mint valami állat bőre. A zsebekből mindenféle szerszám kandikált ki, ollók, fésűk, borotvák, kézzel hajtható hajnyírógép. A tükör tövében néhány szépen megmunkált kölnis és arcszeszes üveg, az egyiknek még egy kis gumilabdacs is volt, – talán hajlakkot vagy valami illatot lehetett szórni az igényesebb kuncsaftra vele -, egy nyelére állított hosszú szőrű ecset, és egy rózsaszín timsókocka. Azért tartotta így a szerszámait a mester, – mindig menetre készen -, mert hívásra házhoz ment azokhoz a régi kuncsaftokhoz, akik már nem tudták megtenni az utat a fodrászműhelyig illetve azokhoz, akik már csak az utolsó út előtt még egyszer „benéztek” hozzá, persze csak „átvitt” értelemben. A tükör előtt egy körbeforgó fa fodrászék terpeszkedett, elfoglalva szinte az egész műhelyt, méltóságteljesen, kikerülhetetlenül. Western filmekben látni ilyet olykor. Hatalmas támlája olyan volt mint egy szűnni nem akaró szerelmes ölelés. Emlékszem, akkora volt, hogy ha beleültem, nem is tudtam hátradőlni, és a két karfáját is csak nagy nehezen tudtam megérinteni egyszerre.
Egyszer korábban mentünk át a következő hajvágásra, mint ahogy azt megbeszéltük. Zsiga bácsi éppen ez egyik polgárt készült megborotválni. A páciens a hatalmas székben ült, egy nagy fehér vászon pelerin alatt, fejét a szék kihúzható fejtámaszán pihentetve nézett a semmibe. Zsiga bácsi szappanhabot készített abban a kis füles csészében, ami úgy nézett ki, mintha valami félresikerült apró teáskanna lenne, néha egy-egy csepp vizet engedve a hab tettjére abból a kis fali tartályból, amibe tőlünk hordta a vizet vödörben.
Akkurátus mozdulatokkal vastag télapószakállat kent a frissen készített szappanhabból a vendég arcára.
Nem is láttam mást a fickóból a nagy tükörben, ahogy ott billegtem az egyik széken, csak egy kupac fehér szappanhabot, aminek a tetején ott pislog két barna szem. Aztán elővette a fehér csontnyelű borotvát, – az lehetett a kedvence, mert mindig azt használta, pedig volt még mellette kettő -, az egyik fiókból elővett valami szürke követ, megvizezte a fali tartály apró rézcsapja alatt, s finom mozdulatokkal, mintha egy csak egy nőt simogatna – talán gondolatban még becézte is – húzogatni kezdte a vizes kövön a borotvát, föl s le. Nem tudom, honnan tudta, hogy mikor elég, nem nézte meg a penge élét, mint ahogy apám szokta a kést, csirkevágás előtt, egyszer csak abbahagyta, az asztal sarkán hagyva a szürke követ, megkerülte a vendéget, a tükör másik oldalán lógó hússzú fenőszíjhoz lépet, megfeszítette, és párszor végig húzott rajta, közben a függönyös ablakon ki bámult egy pillanatra, elgondolkodva valami nagyon távoli dolgon. Nem értettem, hogy hogy nem vágja meg magát azzal az éles szerszámmal. (Egyszer jóval később láttam egy bűnügyi dokumentum filmet, abban láttam, hogy mire képes egy szerszám, ha rossz kezekbe kerül) Majd a vendég mögé lépett, bal keze ujjai közé fogta a férfi homlokát, kissé meghúzva, megfeszítve a bőrt, és a halánték alatt leszánkáztatta a kést abban a fehér habszakállban egészen a nyak tövéig.
A penge közben olyan hangot adott, mint mikor csíkokra tép újságpapírt az ember. Aztán amikor leért, elengedte a fejet és mutató ujjára kente a habot, amikben ott pettyeztek, az elgázolt, halott szőrszálak. Fogást váltott és már húzta is a következő csíkot, ott egyensúlyozva a homlok fölött az ujjára kent mákos hólabdával. A következő forduló után ismét az ujjára kente a habot, de most egy elegáns mozdulattal a kis réz csap alatt háromlábon álló lavór felé intett, és a hab egyenest az edény közepébe plöttyent. Aztán még egy húzás és még egy és még egy plöttyenés és már készen is volt.
Zsebkendőnyi frissem mosott törlő kendőt varázsolt elő az egyik fiókból, letörölte a maradék habot a páciensről, az egyik kis üvegből arcszeszt csurgatott a tenyerébe, majd átvette a másikba és gyakorlott mozdulattal a vendég arcára kente a hűsítő folyadékot. A kis törlőkendőt meglengette párszor a frissen borotvált arc körül , kellemes férfi illatot terítve szét a helységben. Egy széles mozdulattal – mint valami torreádor – lekanyarította a nagy fehér pelerint a vendég nyakából. – Készen vagyunk tisztelettel – mondta a vendégnek, mire az, mint akit az ebédutáni szunyókálásából riasztottak fel – jobb is, hogy nem látta, milyen bűvészmutatványokat hajtott végre a mester azzal az éles acéllal a gigája körül – feltápászkodott, megpróbált visszaemlékezni hol is van, zavartan a pénze után nyúlt, és fizetett.
Nagy borravalót adhatott, mert távoztában kapott még egy ajándék illatfelhőt abból a kis labdás-pumpás üvegből a ruhájára….
Aztán felém fordult a mester:
– Na fiatal úr, milyen frizura lesz – kérdezte, ahogyan mindig – bitlisz frizura lesz? – És azzal a lendülettel már fogta is azt a lába szegett széket amit direkt a magamfajta apró népek kedvéért csonkítottak meg, és a nagy ölelés közepébe rakta. Felsegített e rögtönzött trónra, mint valami ifjú királyfit, betekert a nagy fehér pelerinnel, és már csattogtatta is az ollóját a fejem körül. Mindig kettőt-hármat a levegőbe vágott az ollóval, mintha csak próbálgatná, hogy nem szorul e, és csak azután nyisszantott le egy keveset abból, amit éppen megemelt a fésűjével, közben pedig mindig úgy vette a levegőt, mintha éppen valami apró hajszál ment volna az orrába. Néha a keze illatát éreztem, szappan, arcszesz, cigaretta füstjének kelleme, férfias keverékét. Aztán amikor körbe ért, még jól megnézett magának a tükörben, itt-ott igazított még egy kicsit, majd vékony hideg ujjaival megvizezte a nyakam, és a kedvenc borotvájával óvatosan lesercegtette az apró pihéket, a borotvát ugyan úgy a mutatóujjába törölve mint az imént és kész.
Sietett, tudta hogy rohadtul utálom az egész tortúrát, az ott is szúró-bökő hajszálakat ahol nincs is olyan.
– Megfelel fiatal úr ? – kérdezte mosolyogva a feszesre nyírt öszes bajsza alatt, ami olyan volt mit egy cégér, és már hántotta is le rólam a fehér vásznat. Lesegített a billegő pótszékről, kinyitotta nekem az ajtót, mint valami úrnak és engedte, hogy szinte köszönés nélkül a nem létező hajszálakat söprögetve a nyakamból haza ballagjak. Soha nem néztem vissza, de tudtam, hogy addig ott állt az ajtóban, ameddig én nem értem át az utcán és nem mentem be a kapun. Nagyon szeretett minket, engem is és az öcsémet is. (nem tudom pontosan, azt hiszem neki nem volt gyereke) Csak jóval később tudtam meg, hogy súlyos cukorbeteg volt, és akkor értettem meg, hogy egyszer miért nem engedett be amikor csak úgy átmentünk hozzá, pedig tudtuk, hogy bent van és, hogy keresztapán a ritka látogatásai alkalmával miért ment mindig át a fodrászhoz, és jött vissza hajvágás borotválás nélkül.(akkor még nem voltak olyan szerkentyűk, amivel az ember magának be tudta volna adni – szinte fájdalom nélkül -, az inzulint) Aztán megint csak jó pár év múlva anyám meséli, hogy Zsiga bácsi meghalt.
A betegség szövődménye ként amputálni kellett volna a lábát de ő úgy döntött, hogy ezt az örömet nem adja meg a teremtőnek, fogott egy kötelet és átsegítette magát egy égi borbélyműhelybe…