A név, amire felkapom a fejem.
A név, amit többször hallottam már, mint a sajátomat.
Csak egy név.
Vízbe szórt parázs. Sistereg.
Elment az unokaöcsém. A kisasztalon társasjáték. Ki nevet a végén? Én? Nem, dehogy.
Mégis újra játszom. Dobok.
*
Négy.
A helyére kerültem, hogy féltékeny lett rám? Ő ment el onnan, nem én űztem el. Sohasem voltunk rossz viszonyban, sőt kezdetben még barátkoztunk is. Az első verseny előtt mégis el akarta venni kicsiny önbizalmam utolsó morzsáját. Dacból, majdénmegmutatomazsófinakból küzdöttem, nem tiszteltem a sportot, a társaimat és magamat sem.
*
Három.
Egy a „társaimból”. Voltak jobbak nálam, és az ő barátságuk révén Zsófi is jobbnak tartotta magát nálam.
*
Egy.
Gyerekek voltunk. Olyan gondokat fojtott játékba, amiket én még nem is érthettem. Örülök, hogy ebben a világban maradva nőtt fel a miénkben.
*
Öt.
Ez idáig utolsó Zsófim. Féltékeny a bátyjára? Boldogtalan? De ez nem mentség. Nem miattam lett ilyen, eddig sem élt, csak életjelenségeket mutatott. Önálló gondolat vagy akarat? Ugyan már!
*
Kettő.
Macska. Balaton. Iskola. Kórház. Tejszínes-kukoricás hús. Nagymama. Szent István park. Tollak. Hosszú haj. Mosoly. Leckefüzet. Fogszabályzó. Hifitorony. Számítógép. Tanulás. Énekkar. Furulya. Kék ház. Állványzat. Fagylalt. Pacsi. Rajzfilmek. Harmadik emelet. Plüssbéka-kulcstartó. Középső padsor, első pad. Galyatető. Anyuka. Mazsolás krémtúró.
Miért? Nem tudom. Hülyeség volt, és talán erőfitogtatás. A gyerekek gonoszak. De úgy éreztem, igazam volt. Meg voltam győződve róla, meg aztán az öcsém, és az egész az iskolával meg az új életformával…
Persze mindegy, mit hordok össze.
Nincs mentség arra, ha valaki elárul egy barátot.
Én ezt tettem, de nem is tudtam róla. Megbántam? Ki nem bánná meg?
Nem leszünk barátok felnőtt korunkban is. Pedig mennyire biztosak voltunk benne.
Egy idő után lecsillapodtam. Tudni akartam, mi van vele. Jól érzi-e magát.
Aztán már csak az emlékek szépültek napról napra. Milyen jó is volt!
Reggel, nyúlós, maszatos idő. Nem akar látni sem, ezért nem mehetek el a barátnőm 18. születésnapi „bulijára”.
Anya gondolt rá, hogy elhívja az enyémre. Onnan, a 18 év legfontosabb szereplői közül Ő – hiányzott.
Hát nem. Pedig én ebben bíztam egyedül. Majd akkor rendeződik.
Akkor nem. És nem is fog soha. Tüske marad, neki is, felvállaljuk.
De nem. Arra, amit tettem, nincs bocsánat. Ne felejtsük el! Tilos. Az ember, különösen, ha az én bőrömbe bújik, könnyen követi el kétszer ugyanazt a hibát.
De NEM! Én nem hagyom!
Fehér kölyökkutyám a lábamhoz ül, barna szeméből értelem csillog. Sétálni voltak. Ő és az, akire mindenemet bízom.
– És mégis hogy gondolod?
Felnézek rá.
Akkor nem. Pedig az éjjel azt álmodtam, hogy találkoztunk. Úgy szeretném! Szeretem, érted?
Hát nem. Mert nincs bocsánat. Akárhányszor megyek még el a Szent István park előtt, akárhányszor főz Anya tejszínes-kukoricás húst és akárhányszor hallom a szót: Zsófi, tudni fogom.
Ez az a bölcsesség, amit e név jelent nekem.
*
Hatos.
Újra dobhatok.
3 hozzászólás
Wow, le a kalappal. NAgyon megkapó volt olvasni ezt a kis árulás-történetet. Írástechnikailag jól lett megoldva.
Biccentés.:D
Ja.
Újra dobhatsz.
Akár többször is.
Lesz aki számolja.
Grat.
Jópofa szerkeztési mód, és ez végre egy szépen megírt barátság-történet, ami komolyan érdekfeszítő. A vége szerintem igenis pozitív kicsengésű. Mást nagyon nem tudok, tényleg jó a szerkeztési mód, bár a vége felé kissé szétesik. A mazsolás krémtúró nagyot üt! Különben nem tudom, miért…