Írisz a szőnyegen hevert. Apja felette térdelt, kezében a falból kiszakított telefonzsinórral. Mellette rezsó, tű, kiskanál.
Ismét sikerült túllőnie magát! Idén már negyedszer!
– Hívd már a mentőket… – könyörögte az anyja. Az ajtóban állt. Az ujjait tördelte.
– Nem – válaszolta a férje, és a falhoz csapta az amúgy is működésképtelen kagylót.
– De Pál…
Senki nem tudhatja meg! Túl fontos számára ez az év! Majd decemberben, mikor minden elcsendesedik; majd akkor elviszik egy ambulanciára, és ott kigyógyítják – végérvényesen. Ha a kampány véget ér! Akkor megkaphatja a kellő ellátást! Addig nem lehet.
Látomásában ő volt Khrüszopteron, az Aranyszárnyú, Aelloposz, a Viharlábú, Héra követe, Zeusz tarkaruhás hírnöke, kezében pálcával és korsóval. Övében a békeszerződést tartalmazó pergamennel.
De a látomásában már rég nem volt boldog! Az egyik percben még büszkén állta Athéné útját, a csata kirobbanását megelőző percben, s a következőben már a mocsokban hasalt, csonka karral, hátából szalaggal átkötött nyílvessző tucatjai meredtek az ég felé. Héra kezében tőr; arca Írisz anyjának arcát formázta. Az az arc csurom vér volt, mellyen a pengeívű száj sarka vad tébolyról árulkodott.
Írisz szeme tágra nyílt. Légszomj gyötörte, nyelve a szájpadlásához tapadt. Nagy nehezen egy rövid lélegzetet vett, majd fuldokolva vissza is fújta a szobára. Eltűnt a csatamező és valami sokkal borzalmasabb váltotta fel annak képét: az apja bajuszos szája.
– Látod? Rendben is van – mondta Pál. Összeszedte a szőnyegen heverő holmikat, és mindet elsüllyesztette zakója zsebében. Aztán kihúzta a lányt a fürdőbe, megszabadította a ruháitól, és beletette a kádba.
Hideg víz borította el a testét. Nem tudott védekezni, csak némán tűrte, ahogy a zuhany verte a fejét. Bámult maga elé, üveges tekintettel, s csodálta a térdére tapadt cseppeket.
– Mocskos kis szuka – morogta az apja, miközben kiforgatta a zsebeit. Pénzt is talált bennük. Sok pénzt. Fogta azt is, és a kulcsaival együtt, beletömte a zsebébe. – Szuka – ismételte el, majd kiviharzott a szobából. – Adok én neked elixírt!
Ajtó csapódása hallatszott. Aztán fordult a kulcs a zárban.
Az anyja odaszaladt hozzá, és egy kis meleget engedett a vízhez. Szivacsot ragadott, és módszeresen lecsutakolta a testét.
– Palikám – szólt a férfi után a szomszéd hölgy, a kis kukucskáló ablak rácsai közül -, ráérnél megnézni a kamrámban a villanyt valamikor? Nem találom így a barackbefőtteket…
A férfi megfordult. Arca nyugodt volt. Mosolygott:
– Persze, Terike néni! Most el kell mennem, de egy óra múlva itthon vagyok. Akkor rendbe tesszük azt a kamrát!
Már nem volt rossz kedve. A szavazói oda voltak érte.
* * *
Szakadt.
Mire hazaért, kék, szaporán villogó fények borították el a kis utcát. Nem messze a lépcsőház bejáratától egy műszaki mentő várakozott. Próbálta kivenni a részleteket, de az autó üvegén leömlő víztől, és a szeme előtt idegesítően himbálódzó plüss-dobókockáktól semmit sem látott. A tömeg kitöltötte az utcát.
Görnyedt alakok – megannyi homályos folt – álltak a magasban, ki-ki a saját erkélyén, a saját ernyője alatt, és döbbenten/kárörvendőn súgtak össze – mint hullára várva, a halál beálltának idejére fogadásokat tévő keselyűk.
Pál leengedte az ernyőjét, hogy lásson valamit, de az esővíz a szemébe csorgott, s a szél a fogantyút is megpróbálta kicsavarni a kezéből.
– Mi folyik itt? – kérdezte meg az egyik mellette elsiető, sárga mellényt viselő, testesebb rendőrt.
– Egy öngyilkosjelölt! Hullócsillagot játszana őfelsége, így késő délutánra… – mondta, nagyot kortyolt a műanyag poharában gőzölgő kávéból, és tovább sietett.
Mint egy vércse vetette utána magát:
– A lány… – kockáztatta meg, és kinyúlt érte.
A rendőr mérgesnek tűnt. Pál előzékenyen fölé tartotta az ernyőjét.
– Milyen lány? Valami drogos kölyök – mondta a tányérsapkás, hátat fordított neki, és ujja egy pontba mutatott a magasban.
Nem itt kellett volna lennie! Megjött az eső. Már rég a csónakházban kellett volna összekészítenie a felszerelését az esti horgászáshoz.
Pál az esőtől semmit nem látott, de a szíve már nem kalimpált olyan vadul. Nem az erkélyük felé mutatott!
Egy kölyök!
Akkor nem Írisz az!
– Uram, egy kis alamizsnát – lépett mellé egy szakadt alak. Hajából és szakállából védtelen vállára, s mellére csorgott a víz. – Egy kis ennivalóra valót…
Nyakában egy Mária-érem kalimpált.
Belenyúlt a zsebébe és a markába nyomta Írisz pénzét. A pénzt, a tűt, a kanalat, a kulcsait, mindent. Kezébe nyomta az ernyőt is.
Fel kellett mennie! Rögtön!
– Órát, zsebkést, pornót – fekete-fehéret és színeset? – lépett az öreg a következő bámészhoz.
* * *
A srác a tetőn azt képzelte, szárnyai vannak. Nem hatott rá a gravitáció.
Írisz és az anyja az erkélyen vacogtak, és őt nézték. Az asszony feketében, Írisz fehér köntösben.
A kölyök kitárta a szárnyait, és hagyta, hogy a szél összeborzolja a tollait. Ikaruszra gondolt, aki túl közel repült a naphoz; ám ez nem vehette el a kedvét a repüléstől. Ami miatt nem ugrott, az nem a Nap volt (nem is látszott az égen); inkább a szárnyaiba ivódott víz miatt aggódott egy kicsit. Túlontúl nehéznek ítélte a tollakat. Látta pihéit kiszakadni a szárnyból, és a tovasuhanás helyett a mélybe zuhanni.
Daidalosz már messze járt, neki is fel kellett volna reppennie. Ismét együtt akart lenni vele. Boldogan, kéz a kézben cselekedni, ám ehhez el kellett hagynia a szigetet! Az idefent szigetét, a polgári kényelmet, a biztonságot.
Hónapok óta nem látta. Mióta elváltak az anyjával, és utcára került, kerülte őket. Utoljára a híd melletti iskola omladékán látta, cigivel a szájában, más hajléktalanok társaságával…
A mélyből felé integettek. Az erkélyekről csak némán bámulták. Tudta már, hol a helye…
Megmarkoltat a nyakában fityegő Mária-érmet, és elrugaszkodott.
Egy erős kar ragadta meg a hasát, és lerántotta a peremről:
– A kurva anyád – fröcsögte az a valaki a tarkójába, egy rendőrjelvényt látott csattanni a betonon, aztán elvesztette az eszméletét…
Mindenkinek, de mindenkinek része volt a lefele szaladó spirálban.
* * *
Másnapra lenyugodott a környék. Az esőre is csak a fénylő tócsák emlékeztették az embereket.
Írisz és az anyja egymás mellett bandukolt az iskoláig.
– Szervusz Zsuzsi – köszöntötte az egyik kilépő tanár az asszonyt.
– Szervusz.
– Jól vagytok?
Az asszony csak bólintott.
– Minden rendben lesz? – kérdezte Zsuzsi a lányt, a terem előtt.
– Minden – bólintott Írisz, és búcsúzásul megcsókolta az arcát.
Még nézte, ahogy eltűnik az iskola folyosóján, majd belépett egy másik terembe:
– Szóval, Thaumantosz, a Csodálatos, azaz Írisz az argonauták történetében közbeavatkozik a Hárpiák és az északi szél… – kezdte meg a történelem órát.
Az udvaron az öreg épp egy zacskót adott át az egyik diáknak. Benne két kicsi, fehér henger. Rendőrautó fékezett mellettük. A gyerek elszaladt.
– Mi folyik itt? – kérdezte a kiszálló rendőr.
Nem itt kellett volna lennie! A csónakjából kellett volna figyelnie a nyugodtan ringó kapásjelzőket.
– Semmi – válaszolta az öreg. Szakállából sűrű cseppeket sodort ki a szél. – Csak a srácomat várom… Elvinném egy keresztény mozira – tette hozzá, és megcsókolta a nyakában lógó Mária-érmet.
– Rendben – mondta a rendőr, és visszaült a járgányba. – További szép napot!
9 hozzászólás
Kedves Kuvik,
szokás szerint le vagyok nyűgözve, ahogy azt már mondtam is, s bár kicsit kellett gondolkodnom, hogy összeálljon a kép, már megvan, és ettől nagyon boldog vagyok. A részletek, a kis mozaikdarabok, amiket szétszórsz az olvasóidnak az első mondattól az utolsóig, valami színes, izgalamas képet formálnak, ha sikerül összerakni őket.
Ebben a történetben az a jó, hogy rövidsége ellenére valami hihetetlen sok szálon fut, drog, apa-fiú kapcsolat, Pál politikuskarrierje, ráadásul pedig – az írásaidban oly jellemző – mitológiai utalások, melyek az anyuka történelemóráján válnak drogos képzelgésből a történet valóságává.
Mit mondhatnék még, azon túl, hogy gratulálok?
üdv: macs
Gratulálok!
Még nem olvastam a megjegyzést, de már rájöttem…:)))
Nagyon megrázó írás! Meg kell mondanom, hogy több szereplőre “kiakadtam”, de leginkább a rendőrre, hogy nem vette észre…
Tetszik, hogy szinte minden írásodba teszel egy / vagy több “fricskát”!
Üdv: Gyömbér
Köszönöm mindkettőtöknek! “Fricska”, Gyömbér?
Fricska. Mi a baj vele? Tudod, ez amolyan nem várt fordulat féle, amiben van egy kis trükk, vagy irónia vagy ilyesmi… (aztán lehet, hogy nem létezik ez a szó…, már semmi sem biztos 🙂 )
A szó létezik, csak nem ezt jelenti… De értem! És köszönöm!
Nagyon jó írás, megrendítő, de nem válik hatásvadásszá. Gratulálok!
Különösen jók a szomszéd néni és a koldus jelenetei
No, de ettől még nem fejlődsz…:D Olvasás közben megakadtam pár felületességen. Érdemes az ilyesmikre figyelni. (Ez most szőrszálhasogatás lesz, de te már olyan szinten állsz, hogy erre van szükséged.)
– a második tagmondat alanya az apa, a negyediké viszont a lány, ám nem jelzed a váltást (nem az apa lőtte be magát…:P)
-sok a négy felkiáltójel az apa gondolatai között, elég az első kettő. Átsüt a szövegen az érzelem.
– “még büszkén állta Athéné útját” állta el?
– “mellyen”…melyen helyesen (a melly szvsz a mell régiesen)
– “szalaggal átkötött nyílvessző tucatjai” nem biztos, de mintha a “nyilvesszők” helyesebb lenne
– Nem tudom, hogy szándékos eszköz-e a víziók nyelvi túldíszítettsége…ha nem, akkor szólok, hogy nehezebben olvasható ez a szövegrész
– “Összeszedte a szőnyegen heverő holmikat, és mindet elsüllyesztette zakója zsebébe” Elnézést, de olvasás közben itt jót nevettem. A rezsót is?
– “döbbenten/kárörvendőn” ezt illik ám kiírni…:D pl egy “avagy” szócska a per helyett
– “Megmarkoltat” elírás
– a rendőrjelvény kifelé esett, le az utcára? Ha a srácot befelé rántották, hogyan látta? Ha meg oda a lábukhoz esett, akkor szvsz nem betonra, hanem arra a salakos izére esik, ami a tetőkön van
– jó, a törióra, megmagyarázza, hogy a két vízió hogy lehet ennyire hasonló. A “kezdte meg a t. órát” lehet ám úgy is érteni, hogy az anya lép be, mert tanár…:P Megint elsikkasztottad az alanyt.
– á, szóval a rendőr gondol a csónakázásra! Az előbbi jelenetnél azt hittem, hogy az apa…
Ugye szeretsz? 😛 További jó írást!
Hőn szeretett onsai!
– lehetne túllőve a lány mellett térdelő apa is, csak ugye, akkor lehet, hogy nem térdelne! Számomra egyértelműnek tűnt, és számodra is (szerintem), hiszen értetted…
– a felkiáltójeles mondatok érzelmeket hivatottak kifejezni; természetes, hogy átsüt az érzelem!
– igen, elállta Athéné útját, mikor ő közbe akart avatkozni a trójai háborúba.
– mellyen – jogos
– nyilvesszők – szintén
– viziókban kevesebb az (olvasó által is) érzékelhető összefüggés, több a nyelvi sallang. Nem annyira szándékos, de így gondolhattam. Mondjuk, ilyen szempontból még nem vizsgáltam ezt a rész. Máskor figyelembe veszem!
– Nem, a rezsót nem! Bár, ez lehet egy jó nagyra nőtt apa! Jogos. De mégsem írhattam, hogy azt meg otthagyta! Hogy nézett volna ki? Esetleg: összeszedte a földöm heverő holmik nagyját…
– markolás – jogos
– a jelvény melléjük esett, a tetőre, ami elképzelésem szerint: beton
– az anya belép, és ő a történelemtanár! így válik (közvetettem) a történetet “mozgató, nem csak elszenvedő” részesévé…
– a rendőr menne csónakázni. Ő mutat a magasba, majd arra gondol, nem kellene ott lennie. Mikor váltás van, úgy kezdem a mondatot: Pál…
Annyira nem is szőrszáhasogattál! Ha valami nem világos, esetleg értelmetlennek tűnik a szemedben, jelezd nyugodtan!
Köszönöm az észrevételeket, és a dícséretet is! Üdv:
Kuvik
Alapvetően érteni mindent. Ahol észrevettem, hogy többször elolvasok egy mondatot, ott leparkoltam, megvizsgálni, miért. 😛
(Nem tudom, mondák-e neked, hogy “ugrálsz” vagy nehéz követni a gondolatmenetet….az is alany hiánya miatt van, csak sokan nem tudják megfogalmazni)
Igazából az ilyen kritikákra fölösleges válaszolni, amit hasznosnak érzel, azt megtartasz belőle, többit hagy fújja tova a szél.
pusz
Bea
Szia!
Na, én most mindenféle kritikai észrevétel nélkül annyit mondok, hogy tetszett:) Pedig galád módon előre olvastam a megjegyzést.:P Jó a történet, annyira összetett, pedig alig pár szóban mondod el…
Üdv,
Vel