11. Szonettkoszorú – Szeretni boldogság

1. ARCOD
Oh! – siess hozzám, ragyogjon arcod,
szeretnék mindenkor melletted lenni,
mert ha rám nézel, oly' boldog vagyok,
jó lenne mindig karodban pihenni.

Múlik az idő, mindig téged várlak,
telihold kukucskál be az ablakon,
nézem az órát, az idő múlását,
abban reménykedem, hogy te vagy ott.

Meleg tekinteted ha rám emeled,
ha kitárod két karod énfelém,
szemed bársonyát rajtam felejted,
repülök hozzád úgy, mint akkor, rég'.

Boldog órákat sohasem feledem,
a szívem örök szerelemmel telt meg.

2.
A szívem örök szerelemmel telt meg.
Bársonyos alkonyon, őszi falevélen
forró csókjaidtól lángolt a szívem,
ott, ’hol terítettek színes szőnyeget.

Mert egymásnak fogadalmat tettünk:
tudtuk, tél multával jön a kikelet,
jövőnket örökre összekötöttük,
s templomi esküvel megszenteltük.

Úgy szeretném, ha drága orcádon
a boldogság sugarát mindig látnám,
hogy együtt legyünk életünk útján,
a gondokat tőled távol tartanám.

Szent béke éljen mindenkor köztünk,
örökké ilyen boldogok legyünk.

3. BEVALLOM
Legyünk ötökké ilyen boldogok.
Óh’, de szép az égbolt, még úgy is, ahogy
a sötétet félhold világítja meg.
Hová tűnt az égről a te csillagod?

Sápadt színeid engem megríkatnak.
Miért ilyen gonosz? Nem is érzed talán,
a szép ötkerekű csillag ott, te vagy!
Az Égen fényes csillagok ragyognak,

köztük ott az enyém, a Göncölszekér!
Az a kicsi csillag a szekér legvégén,
a leghalványabb, az kedves nékem.
Ne restelld azt, hogy emlékszel rá még:

egy nyári estén, valamikor régen…
mi választottuk karonfogva, ketten.

4.
Mi választottuk karonfogva, ketten.
Az a halvány csillag akkor, ott fenn
holdfényben csillogott a magas Égen,
ifjúkoromban én választottam, egy

ifjú udvarolt nékem szerelmesen.
Bevallhatom most, nem láttam régen,
életem borús volt, oly’ könyörtelen,
mély sóhajom száll, félelem lelkemben.

Szívem megremeg, nem tudom elhinni:
nem akarlak téged elveszíteni,
képes lennék érted megküzdeni,
mindig veled szeretnék együtt élni!

Mert ha szerelmünk lánca elszakad,
fájó szívem örökre meghasad.

5. HAJNALOKBAN
Fájó szívem örökre meghasad.
Oly' régen várlak már, elmúlt a nyár,
hideg van, őszi levelek hullanak,
boldog idők múlnak, hiába bánt.

Nem öröm, hideg szél fúj odakünn:
körülnézek, kereslek, fázik lelkem,
nélküled életem sivár, nem pihen,
szobám üres, ablakon harmatcseppek.

Úgy hiányzol nekem, siess hozzám,
az ég felderül, ha itt vagy mellettem,
ha jó vagy hozzám, ragyog a napsugár,
ne késlekedj, melegítsd fel szívem.

Téged kereslek, eddig nem leltem rád
világot bejárva, találtam reád.

6. KRISTÁLY GYÖNGYSZEMEK
A világot bejárva, rád találtam.
Kis szobámban sok virág, forró csókkal
várok rád, elfeledem minden gondom,
ezután boldog szívünk együtt dobban.

Könnycsepp ragyog a két szép szemedben,
tudom: veled az élet mindig szép lesz,
szemed fénye ragyog szerelmesen,
szeretnélek nézni, téged becézni.

Csak veled szeretnék együtt lenni,
álmaimban hallgatni halk sóhajod,
éjjel-nappal szíveden megpihenni,
amikor szívünk is együtt dobog.

Te vagy a mindenem, boldogságom
legyen örökké ily’ szép az álmom.

7. HULLÁMZIK A BÚZATENGER…
Legyen örökké ily’ szép az álmom.
Aranylón hullámzik a búzatenger…
ragyogó égen tündöklő napsugár,
virít a piros pipacs, a kék búzavirág.

Egymást átöltve sétálunk, szívünk
telve szerelemmel, boldogsággal,
– madárraj rebben fel az ösvényen –
arcunk kipirul, suttogunk egymással.

Ki tudná, hogy minek is örülünk?
Csak a nyárnak, talán a vadvirágnak?
Miért búsulnánk? Felettünk kék az Ég,
egymást ölelve szerelmesen járunk,

köröttünk hullámzó búzatenger,
és ragyog ránk az áldó napsugár.

8. KARODBA ZÁRVA
Ragyogott ránk az áldó napsugár,
kék égen fehér gomolyfelhők úsztak…
s ránk forró szerelmet sugároztak.
Ültünk a parton, búzavirágok közt,

belefeledkezve egymás szemébe
ragyogott a nap a fejünk fölött,
reménykedtünk egy boldog jövőbe’,
múltak a percek, mi nem figyeltünk.

Karodban szívem megtelt érzelemmel,
s „ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte”
nem gondoltuk, hogy álom marad minden…
az eljövendő idő nem érdekelt.

Ki gondolt rá, hogy boldog időket,
forró szerelmet el lehet feledni?

9. SZERETNI BOLDOGSÁG…
Forró szerelmet el lehet feledni?
Oly’ régen várok reád, kedvesem,
elég, ha mi ketten tudjuk: te meg én,
érezhetem, hogy te vagy az enyém,

mert szeretni téged boldogság lehet,
kedvesem oly’ régen vártalak téged,
mert virágnak megtiltani nem lehet,
hogy a bimbójából ne nyíljon ki.

Ha a te szerelmed már megérett,
az enyém vagy harmatos virágom,
lehozom a Mennyország minden kincsét
néked, és az Ég összes csillagát,

letérdelve a lábad elé rakom,
kis kezedet örökké csókolom.

10.
Kis kezedet örökké csókolom.
Ne tiltsd meg nékem, hogy szeresselek,
érezd, álmomban is terád gondolok,
– mert oly’ régen vártam rád kedvesem…

tudom, hogy fájón tiltott a szerelem,
sajgó szívem mindig beleremeg.
Mindig csak terád gondolok, kedvesem,
bárkinek ezt mégsem mondhatom el.

Most és mindenkor bízzál meg bennem,
életemben hozzád hűséges leszek,
hidd el, sosem fogsz csalódni bennem,
ne feledd, amit fogadtam, arra kérlek.

soha nem hagylak el, én kedvesem,
mert téged szeretni oly’ boldogság.

11. ELSŐ SZERELEM
Soha nem hagylak el, én kedvesem.
Csendesen ballagva egymás arcába
merülve mennek, minek is örülnek?
Oda sem figyelnek, pedig nagy zsivaj.

A fiú megáll, szembe néz a lánnyal,
kezét keresve, megfogja bátran,
szabadkozik, mosolyog a leány
orcája kipirul, mégsem haragszik,

mert ő is boldog. Így haladnak tovább,
kéz a kézben, az idő is megáll a
toronyórán. Mások sietnek inkább,
ők egymást átölelve suttognak,

egymás szemébe’ elmerülve, a
szívük telve boldog áhítattal.

12.
Szívük telve boldog áhítattal.
Süt a nap, tavasz van, kivirult a
sétány, telve illattal, mennek csak,
ők nem sietnek, abban bizakodnak,

hogy életük szép lesz, hogy ezután már
mindig így lesz. Hiszen a nap rájuk
ragyog, gondok eszükbe sem jutnak,
mert szüleik róluk gondoskodnak.

Szerelmes szívük most együtt dobog,
biztosan hiszik, hogy mindig így lesz.
S bárcsak igaz lenne, de ki tudhatja,
sorsuk nekik mit tartogat jövőre.

Szemük csillog, szívük egymásért dobog,
s mért ne lehetnének mindig boldogok?

13. ABLAKON ÁT KITEKINTEK
Mért ne lennének mindig ily’ boldogok?
Ha ablakomból a tájra tekintek,
a rét puha-zöld pázsitját csodálom,
attól elképedek, amit láthatok,

mert ott sétál egy kiránduló csoport,
patak-partján kislány virágot fon,
abból köt mamájának egy csokrot,
addig én otthon lágy zenét hallgatok,

fülemben érzem a szép dallamot.
Magasban zeng a kórus imája,
én alája alt hangokat dalolok,
sóhajom sejtelmesen a légbe száll,

madarakkal röpülök fel az Égbe,
imát mondok csöndes létet remélve.

14.
Imát mondok csöndes létet remélve.
Gyötrelmes sorsra ítélt valaki,
(de) mégis egy jó tanácsot fogadnék,
nem szeretnék köveken elporladni.

Körülnézek a világban, s azt várom:
bizton érzem, szeret engem a párom,
mert én őt már évek óta imádom.
Gyötrelmes sorsra ítélt valaki, (de)

mégsem szeretnék köveken porladni.
Ezért a másik tanácsot fogadom,
én már nagyon régen jól ismerem,
azt is tudom, kicsoda ő, nem más,

széttekintek a világban, s őt várom:
érzem, szeret engem, mert ő a párom!

**

15. MESTERSZONETT
SZERETNI BOLDOGSÁG
Oh! – siess hozzám, ragyogjon arcod,
a szívem örök szerelemmel telt meg,
legyünk mindenkor ilyen boldogok,
mi választottunk karonfogva, ketten.

Fájó szívem örökre meghasad.
Rád találtam bejárva a világot,
legyen örökké ily’ szép az álmod.
Ránk ragyogott az áldó napsugár,

forró szerelmünket lehet-e feledni?
Kis kezedet örökké csókolom,
sohasem hagylak el én kedvesem,
szívünk telve boldog áhítattal.

Miért ne lennénk mindig boldogok?
Imát mondok csöndes létet remélve,
érzem, szeret engem, mert ő a párom!
(15. sor a 14. vers utolsó sora.)