Visszhangzik a szobám és a lakás nélküled,
Üres, mint a lelkem, élettelen, sivár épület.
A tükör lekerült, mitől nagyobbnak tűnt a tér,
Csak a kamra fele maradt meg, szívem már alig él.
Tükörképem lettél újra, mint régen,
Ha boldog voltál, volt miért élnem.
Ha szomorú, kicsit mindig meghaltam,
Tehetetlen voltam, segíteni nem sokat tudtam.
Most is így van, de már a tükröt letetted,
Feladtad, a megoldást már tőlem sem igényled.
Nem érdekellek már, van még elég bajod,
Pont nem az én lelkem az, mit van erő ápolgatnod.
Szeretnék már újra veled lenni, átölelni,
Kezem arcodra tenni, s közben biztatni,
Hogy sose add fel, hisz itt vagyok veled,
Amíg érzem, hogy szeretsz, én el nem engedlek!
Szeretném, ha megcsókolnál őszintén,
Szerelmed érezném szíved lüktetésén.
Vágyom rá, hogy vágyj újra rám, mint rég,
Hogy érezzem, hogy lelked még mindig csak értem ég.