Egy érzelmi hullámvasút, min ülök veled,
A kormánynál te ülsz, te vezeted.
Néha úgy érzem, hogy mindjárt felszállunk,
Máskor pedig egyenesen a pokol felé száguldunk.
Mikor feladnám, elhiszem, hogy vége az útnak,
Emeled a kormányt, s a fogaskerekek felfelé húznak.
Amint azt hiszem, hogy most már csak az ég lehet a cél,
Elengedsz, zuhanunk, a félelem szívemben újra él.
Lelkem beleborzong a rettegésbe, remegek,
Nem bírom elviselni, hogy újra elveszítelek.
Te döntésed, így hát el kell fogadnom,
Mégis fáj, hogy szó nélkül, jelekből kell kitalálnom.
Tehetetlen vagyok, úgy rángatsz, ahogy kedved tartja,
Nincs erőm ellenkezni, hisz a kormányt a te szíved irányítja.
Szeretném, ha leszállnánk végre, mielőtt megölsz,
Haza mennénk oda, hol még nem köszöntött be az ősz.
Persze, ha te ezt nem akarod, nem tudok mit tenni,
Hát állítsd le a gépet, hogy itt tudjalak hagyni!
Mókának, kacagásnak indult, de minden tönkre ment,
Az út végét elértük, kiszállok, elfogadom döntésed.