Mint a hanghullámok az éterben,
Úgy hullámzunk mi is ketten.
Állandó ingadozás, mivel te is, én is küzdünk,
Így közös görbénk sem lehet egyenletes köztünk.
Mindig változik, néha a mennyekig ugrik,
Máskor pedig zuhan, egészen le a pokolig.
Baljós dob és harsogó trombita, mi kínoz,
Mígnem a lágy hegedűszó a rémületből kihúz.
Kell keresnünk lelkeinkben egy-egy adót,
Mit behangolva már élvezhetjük a muzsikaszót.
Mikor már mindkettőnknél csak szép dal szól,
Akkor vagyunk képesek elfogadni a jót egymástól.
Ösztönösen halljuk ezt, amint megtörténik,
A közös hang felemel, amint megjelenik.
Erőt ad a folytatáshoz, hát hangosítsuk még!
Immár ismét együtt dalolva, szerelmünk újra ég.
A középútra így hát rátaláltunk,
A harmónia végre tapintható nálunk.
Nem serceg, nem zajong már a rádió,
Csak szívünk dobogásának dallama hallható.