zsibbadt a fű.
nem a lábam, a
fű alatta.
fázik a lég.
nem lila kezem,
nem. csak a lég.
otthont keres.
nem én, ő arra
otthont keres.
sosem talál.
ő nem találja,
ő… én…. sosem.
magányos út.
egyedül mindig
magányos út.
hisz még benne.
társba, szerelembe’…
ő hisz benne…
3 hozzászólás
Érdekes vers, Liz, tetszett.
aLéb
A gondolat, amit leírtál tetszett, de engedj meg egy megjegyzést: Bármilyen formában írhatunk verset, azért szerintem mindig helyes betartani azt, hogy mondatokba foglaljuk. Tehát – mondjam? – nagy betűvel kezdjük, leírjuk, jöhetneka különféle írásjelek, és a mondat végére a pont.
Nem hiszem, hogy nehezebb volna úgy leírni ugyanazt, többet érne – szerintem.
Üdv.
Szándékosan használtam kis mondatkezdő betűket, és pontot egy-egy mondat végén. Nekem így jobban kifejezte a szétesettséget, a töredezettséget. A mondatok végén a pontok pedig erőltetettek, gyors zárást adnak, még mielőtt jöhetne a lírai én bizonytalansága, ezzel együtt mégis az egész bizonytalan marad. Ez volt a terv.