Minden szürke ott, köd szitál a tájra,
kiszáradt fák égett koronája
nyöszörög a fagyos félhomályban,
a bánat sarkig tárt kapujában.
Egy varjú tévedt korhadt cölöpjére,
onnan figyeli, mikor, ki tér be,
hosszú sorokban mindenfelől jönnek,
lehorgasztott fejű, bús letörtek.
Senki se látta, soha kulcsra zárva,
rozsdás lakatját jó mélyre ásta
az első, aki először benyitott,
és fájdalmában mindenkit átkozott.
Attól a naptól csendben tűnik tova,
csalódott lelkek elnémult sora,
s a varjú károg rémülten oszlopán:
valaki láncolja le maga után!
6 hozzászólás
Szép!
Szomorúságot árasztó vers, természeti képekkel…
Köszönöm Lyza.
Szép költői képeket használsz versedben. Szinte látom a tömeget magam előtt, s versed sodró ritmusa arra kényszerít, hogy belépjek én is azon a kapun, én legyek az utolsó,ki leláncolja. Csak sajnos a bánat kapuját túl tágasra csinálták! Versedhez gratulálok kedves Adrienn.
Szeretettel: István.
Kedves István!
Soha ne lépj be ezen a kapun! A varjú se szállt be. Tulajdonképpen kívülről is be lehetne láncolni. Akik belépnek, hagyják, hogy elhatalmasodjon rajtuk a bánat. a Lelkierő, a Fohász és ez a versem kapcsolódnak egymáshoz. Valaki, valahol azt írta nekem, hogy sok szomorúság van a verseimben. Igen, mert bármerre nézek, nagyon sok szomorúságot látok. Egy jobb, szebb életet kívánok mindenkinek!
Köszönöm az értékelésed.
Szeretettel:
A.Adrienn
Kedves Adrienn!
Lenyűgöző ahogy a szavakkal bánsz!
Beágyazod csodás természeti képekbe a mondanivalód!
Csak gratulálni tudok! :fátyolfelhő
Kedves fátyolfelhő!
Köszönöm Neked.
Szeretettel:
A.Adrienn