A kocka éppen az oldalára fordult,
Amire a Barbár halkan fel is mordult:
– Hé, ezek itt csalnak, ez nem lehet vitás!
Ezt nem veszi észre senki, csak én, nincs más?
Csak próbáljanak meg engem kifosztani,
Aztán megtalálom őket is fojtani.
Ezen végig jókat vigyorgott magában,
Eléggé biztos volt markának dolgában.
– És megint csak hetes! Ez nem a te napod!
– Netán elhagyott a szerencsecsillagod?
– Elég nagydarab vagy, viszont szerencsétlen,
Tán harcosnak jó vagy, bár én ezt is kétlem!
A kis asztalnál csak ők négyen kockáztak,
A Barbár stílusán jól eltréfálkoztak.
Nem igen sejtették, hogy messzire mennek:
A barbárok is azt szeretik, ha nyernek.
– Add csak ide azt a fránya kockát nekem!
Aki átver engem, azt nagyon elverem!
– Ne a kockát okold, hogyha folyton vesztesz,
Egyszerűen béna vagy te Barbár ehhez!
– Pontosan, úgy is van! Mi nem szoktunk csalni!
A tartozást viszont illik ám megadni,
És te már rettentő sokkal vagy adósunk.
– Fizess, ne akard, hogy lelkedbe tapossunk!
– Lássuk előbb azt a fránya dobókockát,
Aztán lerendezzük a fizetés dolgát.
A kopott kockát jól az asztalhoz csapta,
Hogy csak darabjait fogta már a marka.
– Nocsak, hát ez meg mi? Egy pici fémdarab?
Hadd halljam ezt mért nem mondtátok hamarabb?
Ez is egy amolyan trükkös dobókocka,
Amiből nem sok van erre forgalomba’?
Már nem érdekelte az igazi válasz,
Csak a három aljas és szélhámos mamlasz.
Az egyiket hamar arcon legyintette,
Hogy még a padlót is egyből felseperte.
Egy másik azért már védekezni próbált,
Mégis hasztalan volt, hogy kissé ellenállt,
Mert bár csak egyetlen ütést, pofont kapott,
Ám az agyrázkódást, ájulást okozott.
A harmadik fickó már egy kést is rántott,
Mégis az utolsó, amit akkor látott,
Az, hogy az egyik nagy szék repült feléje.
Aznapról nincs is már több vagy más emléke.
– Nos, igazatok van! Tényleg én vesztettem,
De hogyha nem nagy gond, ki mégsem fizetem!
Majd legközelebb is játszhatunk még ilyet!
Majd vadul nevetve elhagyta a helyet…