A bátor kiskakas (népmese nyomán)

Volt egyszer egy kis kakas, az öregek még tudják,
Oly bátor volt, meg nem riadt senkitől , azt mondják.
Egyszer kapirgálás közben, mit ad a jó Isten,
Hát talált egy félkrajcárost, mi gyémánt ból volt éppen!
Elviszem ezt asszonykámnak – magában ezt mondta –
Tejre, vajra, tojáskára ne legyen több gondja!
Alig hogy ezt kigondolta, a török császár ott volt,
El is vette kérés nélkül tőle a gyémántot…
Megállj, megállj, törökcsászár, ezt te még megbánod,
Az én gyémánt félkrajcárom busásan megadod!-
Rikkantotta a kis kakas a hintó nyomába,
S követelte az ő jussát, ott a palotában.
Kútba, tűzbe beledobták,
Még a méhkasba is dugták,
De a begye mind felszívta,
Vízzel a tüzet oltotta,
És a sok megbolydult darázs,
A bőszárú bugyogóban
Csipkedte a császár farát.
Üvöltött a kapzsi császár szörnyű fájdalmába'
És a bátor kiskakaskát kincstárába dobta.
Arany, ezüst, gyémántkrajcár száz hordó is volt ott,
Elűzhetne ennyi pénzzel ezerféle gondot!
Nos, az okos kiskakaska tette, amit gondolt,
A begyébe felszippantott mindent, amit látott.
Akkorára nőtt a begye, mint egy szénabuglya,
Amint ment a házuk felé, mindenki bámulta.
Otthon pedig lássál csodát,
Mint a tűzhányóból a láng
Ömlött a sok kincs a földre,
A szomszéd is kapott belőle.
Így lett a mesének vége,
Ha nem hiszed, járj végére!