Hamúszín felhőkből néma eső,
árva cseppjei fakó szemeknek.
Múlt selymes szele suttogja: soha nem késő…
Reménytelen hittel az égre tekintek.
Éj kárpitján tündöklő csillag,
szelíd fénye megváltó palást.
Bársonyát érzem ha újra virrad,
S riadt vadként űzi el a hajnal a varázst.
A jövő végtelen rengetegében keresem,
a Sors által nekem megírt végzetet.
S ha terheim súlyától térdre is esem,
Felkelek. Semmi sem töri meg makacs véremet!
Kéjes cirmosként lopózik mellém a sötét alkony,
dörgölőzik, s én parázsló tekintetébe sóhajtom neved.
Majd talán utolsókat dobbanó szívvel álmodom,
hogy örökké odafent ragyogok veled.
7 hozzászólás
Kedves Serafis, nagyon tetszett a versed.
Kedves Irén! Köszönöm a hozzászólást. Bár ez a mű pillanatvers. Igyekszem rendesen megszerkesztett versekkel előállni…de sajnos nagyon elfoglalt vagyok… Az ihlet meg mindig akkor kopogtat, amikor éppen "benne vagyok a sűrűjében" .
Üdvözlettel:
Serafis
gyönyöráség.
*gyönyörűség
Kedves Xera!
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólásod, tőled sokat számít 🙂
Főhajtással:
Serafis
Hiányolom a verseid…
Kedves Xera!
Igyekszem, de sajnos az életem mostanság kicsit a feje tetejére állt… Ennek ellenére készülnek művek, igaz, mostanság egy dallal vagyok elfoglalva, ami megkapta a végleges formáját, csak a szövegre vár… Szóval, mihelyst utolérem magam, bizony lesznek új művek!
Tisztelettel:
Serafis